Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

A legendás feketetói vásár ihlette darabjuk leírásában az szerepel, hogy „Feketetó mára idegenforgalmi látványosság lett, afféle zsibvásár, ahol olcsó bóvliként kínálják nekünk a múltat, fél áron a jövőt. […] Táncelőadásunk a fogyasztói társadalom hatására kialakult kulturális káoszt kívánja groteszk módon megmutatni”. Honnan ered ez a kritikus attitűd, amely minden produkciójukra jellemző?
Gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy a táncosok nem olvasnak. Erre próbálok rácáfolni folyamatosan. A hagyomány hihetetlen nagy érték és jelentős kulturális örökség, ezért mindig olyan előadások létrehozására törekedünk, amelyek ezt a gondolatot tükrözik vissza – az olvasmányaim is segítik mindezt. Szellemileg is szeretnénk megmozgatni a nézőket, s közben igyekszünk közönségbarátak lenni, minden érzékszervre hatni a látványos koreográfiákkal, erős táncokkal és persze a zenével. Folyamatosan törekedünk költészetet alkotni a néptáncból a színpadon, a szó nemes értelmében.

Ha ön szerint ez a kultúra ennyire felszínes lett és elüzletiesedett, van még egyáltalán remény?
A mi műfajunkban akkor marad fenn a hagyomány, ha a néptáncot magát színházi nyelvként használjuk, és értékes gondolatokat közvetítünk általa. A feketetói vásár elkommerszesedése híven mutatja azt, ami manapság jellemzi a művészetet. Optimista ember vagyok, szerintem van remény. Amikor a Fölszállott a pávában rengeteg fiatal táncol a színpadon, az előremutató. Vagy amikor az elsősorban gyerekeknek szóló, Kis magyar táncrajz című rendhagyó néprajzi óránk közben a narrátor, Berecz István elámul azon, hogy a városi gyerekek is tudják, ki a gulyás, akkor úgy gondolom, hogy van remény.

Idén hatvanöt éves az együttes. Mivel készülnek a jubileumra?
Belefogtunk egy könyv megírásába. Az együttes fennállásának ötvenötödik évfordulója alkalmából is megjelent már egy kiadvány, most leginkább az azóta eltelt tíz év kerül a fókuszba. Készülünk egy nagyszabású gálaműsorra is május 18-án a Nemzeti Táncszínházban. A hetvenes években Mosóczi István volt a tánckar- és művészeti vezető, a nyolcvanas években Erdélyi Tibor, 1992 és 2007 között pedig Mucsi János. Az ő koreográfiáikból is válogatunk, és korábbi zenészeink is muzsikálnak majd, sok meglepetés lesz, a műsor egy utazó változattal megy tovább. Az évet egy új darab bemutatásával zárjuk A Duna balladái – Táncok és imák a Duna mentén címmel. Az előadás a Duna menti népek kultúrájából merítkezik a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig; Bubnó Tamás és a Szent Efrém Férfikar készíti a zenei gerincét.

Említette a korábbi művészeti vezetőket – hogyan változott az elmúlt évtizedekben a koreográfusok szemlélete?
Ugyan valóban eltelt hatvanöt év, az alapvetés, tehát hogy a néptáncot a színpadra vigyük, és az előadások gondolatisága találkozzon a mindenkori jelen közönségével, ugyanaz maradt. Folyamatosan keressük a helyünket a kortárs színpadi megfogalmazás és a hagyományos folklór között egyensúlyozva. De hogy miként használjuk ki a színház adottságait, abban jelentős előrelépés mutatkozik: ma a koreográfusok – én magam is – darabokban gondolkozunk, és nem esztrádműsorban. Olyan előadásokat hozunk létre, amelyeknek van gondolatiságuk, történetük. És ez az igény már az „amatőr” együtteseknél is jelen van.

Melyik darabjuk áll a legközelebb a szívéhez?
Mindig a legújabb. Most attól vagyok boldog, hogy az októ­beri, Szépséges Mezőség című bemutatónk jól sikerült. A pandémia miatt ugyanis kicsit erőltetett tempóban született meg, szűkös idő alatt. Tavaly volt a Héttorony című darabunk premierje is, amely szintén nagyon fontos nekem, mivel Makovecz Imre emlékére készítettük, a zenéjét pedig Kiss Ferenc, a mester jó barátja írta.

A közönség hogyan rezonál mindezekre?
Az előző évtizedekben kicsit perifériára került a tánc­művészet. A nyolcvanas években, de még a kétezres évek elején is több ezren jelentkeztek a balettintézetbe, amely ma táncművészeti egyetem. Manapság jóval kevesebben szeretnének oda járni, van, hogy a százat sem éri el a jelentkezők száma. A táncszakma ugyanis sokáig alul­finanszírozott volt. Amikor a szülő útjára engedi a gyerekét, nem azt fogja mondani neki, hogy fiam, lányom, legyél táncművész. Inkább orvosnak, jogásznak, informatikusnak szeretné taníttatni, mivel tudja, milyen nehéz élete van egy művésznek, és milyen nehezen tud egzisztenciát teremteni. A helyzet az utóbbi években kedvezően változott, mivel a kormányzat jobban odafigyel a táncművészetre.

Milyen a viszonyuk a Magyar Állami Népi Együttessel és a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel?
Jó, sokat dolgozunk közösen. A táncosok között is remek a kapcsolat, szoros a szakmai együttműködés. Mindenkinek megvan a saját műhelye, más a három együttes karaktere, sok előadásunk van, de nincsenek leosztva a szerepek a három társaság között. Jó példa erre, hogy a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek régebben megszületett a Kalotaszeg­műsora, majd az Államiban az Örök Kalotaszeg, végül pár évvel ezelőtt mi is elkészítettük a saját produkciónkat a régióról Szerelmünk, Kalotaszeg címmel. Mindhárom darab máshogy közelít, mást mutat meg Kalotaszegből, és mindhárom erős alkotói attitűdök mentén jött létre.

Hogyan helyezik el magukat a kortárs közegben?
Tizenhárom évig a Sín Művészeti Központban próbáltunk, ahol megfordult a kortárs táncélet színe-java. Nagyon élveztem, mivel amúgy is folyamatosan járok kortárs táncszínházi előadásokat nézni, és erre buzdítom a táncosaimat is; fontos inspirációs közegnek tartom. A Sínben dolgozik a Közép-Európa Táncszínház is, amelynek egyszer egy nemzetközileg elismert sztárkoreográfus, Anton Lachky készített egy elő­adást. Akkor készült a Kalotaszeg-műsorunk. Meghallotta a népzenét, bejött a próbánkra, leült, és nem akart kimenni, annyira élvezte a látványt. Az asszisztense úgy rángatta vissza a saját termükbe. Azt hiszem, ez mindent elárul.

Nyitókép: Mátrai Dávid