Sumerul írtak, olvastak még Babilonban is Marduk isten felkentjei, latinul miséztek még a 20. században is a katolikus templomokban. Valószínűleg azok a régi emberek sem vették észre, hogy már nincs is mit félteni. Hogy isteneik templomaiba már csak az öregasszonyok járnak. Hogy a Rómába vezető, fosztogatók uralta utakon már nem gurulnak a Városnak szánt áruval megrakott szekerek. Hogy a légiókba már csak a provinciák embereit lehet toborozni. Hogy a limeseken betörnek a kvádok és a hunok. Hogy császáraik csak távoli légiók tehetetlen bábjai. Futóbolondok és fantaszták vezetik birodalmaikat. Végül az ötödik század elhúzódó nagy szárazsága vetett véget Róma dicsőségének, ahogyan a távoli Kínában is a klíma változása miatt hullott darabokra a Csin és Han császárok egységes birodalma.

Nézem az eget, ahol üres utasszállító gépek húznak kondenzcsíkokat sok millió tonna koromból és szén-dioxidból, csak hogy egy más időkben kitalált ostoba rendszer szabályainak megfeleljenek. Adómentes kerozint égetnek, és adómentes nehézolajjal hajtják az üres luxus-óceánjárókat is, csak hogy a működés látszatát fenntarthassák, és kapzsi üzletemberek, korrupt hivatalnokok ott folytathassák globális játékaikat, ahol évekkel ezelőtt megszakadtak. Soha nem látott hurrikánok sújtják az atlanti partokat, dunántúlnyi jégdarabok szakadnak le a Déli-sarkról. Felmelegedés, özönvíz és szárazság egyszerre sújtja a Föld különböző régióit.

A járvány bebizonyíthatta volna, hogy demokráciáink, a piac, a földi tudásháló és a szolidaritás új, magasabb erkölcsi és tudásszintre emelték az emberiséget. De csak arra voltunk képesek, hogy a leggazdagabbaknak és legügyesebbeknek mentőcsónak-vakcinákat biztosítottunk, és közben hagytuk, hogy a vírus tovább tomboljon a becsapható tudatlanok és a fizetésre képtelen szegények között, majd mutálódva vissza­térjen, hogy mi pedig talán soha ne térhessünk vissza korábbi globális életmódunkhoz. Korlátaitól megszabadított fétispiacunk csak arra volt alkalmas, hogy tíz-egynéhány ember kezében tovább koncentrálódjon mindannyiunk vagyona, hogy néhány fantaszta és cinikus rendelkezhessen a földi erőforrásokkal – tervezve űrturizmust, marsi városokat, virtuális univerzumot –, és dönthessen arról, hogy miről mit gondolhatunk.

Még amire a legbüszkébbek voltunk, piacvezérelt természettudományaink is megbuktak a vírus előre látható kihívásaiban. Valójában az egyetlen hatékony vakcinát egy a hivatalos tudományosság peremvidékén alkotó magyar asszonynak köszönheti a világ. A szellem emberét borravalóval kifizetve soha nem látott nyereséget és osztalékot termelnek olyan embereknek, akik életükben egyebet sem tettek, mint hogy új, haszontalan szükségleteket támasztottak vagy a képernyő előtt lesték a részvények árfolyamát. Önelégült és alkalmatlan vezetőink hatalmi játszmáik részévé tették a járványt, a világcégek csak arra ügyeltek, le ne vágja valaki az aranytojást tojó tyúkot.

Még ma is javában tombol a világjárvány, de szenilis futóbolondok és kiképzett akarnokok csapatokat küldenek olyan határok két oldalára, amelyek mentén már két világháború pusztított el több millió valódi embert.

Talán a jövő nemzedékekben bízhatunk? Egyetemeinken a ma divatos kényelmi erkölcs szempontjai szerint ítélkeznek társadalomtudósok, történészek és diákvezérek a régi idők hadvezérei, művészei és tudósai felett, tagadják a természettudományok valóságát, számonkérnek kiagyalt, eszement szempontokat, és a rideg piacoknak túlérzékenyített, boldogtalanságra ítélt, áldozathozatalra képtelen áldozatgenerációkat – fogyasztókat – nevelnek.

Nem fognak eltűnni az utódaink. Talán úgy járnak, mint a sokáig elveszettnek vélt sumerok. Elkeverednek a közöttünk már kétségek nélkül élő népek gyermekeivel, és eleinte csak szégyellik és eltörlik, később boldogan elfelejtik bűnös eleiket, világhódító kultúrájukat, vagy egyszerűen megpróbálnak eltűnni a nagy testvér mindent látó szeme elől. A koncertteremben hallgatók nélkül játssza a szimfonikus robotzenekar Mozart Requiemjét.

Nyitókép: Shutterstock