Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

„Bár a magyar nyelv számomra elmondhatatlanul gyönyörű, varázslatos mesevilág, az irodalom pedig maga a levegő, eszembe sem jutott, hogy író legyek” – kezdi a háromgyermekes költő-író, grafikus és illusztrátor. B. Habarics Kitty eleinte csak a gyermekeinek mesélt, később is csak azért jegyezte le – egyébként titokban – a történeteit, mert a kicsik azonnal kijavították, ha merő véletlenségből másképp szőtte a fabulái fonalát, mint azt megszokták.

Sok ezer gyermek szerencséjére aztán a férje megtalálta verseit-meséit, és arra biztatta Kittyt, tegyék mihamarabb másoknak is elérhetővé. Eleinte ellenkezett, mert nem a nagyközönségnek írta, és attól is tartott, hogy a férje elfogult, és nem tudja jól megítélni, valóban érdemes-e másoknak is megmutatni a műveket. Akkor még kicsit haragudott is rá, de ma már sokat nevetnek ezen, mint mondja: „így visszatekintve inkább volt ez félelem”. Végül a férje meggyőzte, így először elektronikus formában napvilágot láttak a Két nyuszi mesék sorozat könyvei. Kitty meglepetésére nagy sikert arattak az általa kis kezdetleges szösszenetnek tartott művek, olyannyira, hogy közülük két kötet nyomtatásban is megjelent azóta.

Meséi nem csak gyermekeknek szólnak: mint mondja, sosem gondolkozik azon, hogy kinek ír, egyszerűen szeret festeni a szavakkal, és az a célja, hogy a végeredményt mindenki megértse és szépnek lássa kortól, iskolai végzettségtől és bármi mástól függetlenül. Vannak művei, amelyeket megkönnyeznek a felnőttek, sokszor még maga is egy író-olvasó találkozón. „Ilyenkor olvasás közben meg kell állnom kicsit; jó érzés tudni, hogy sikerült átadnom az üzenetet” – jegyzi meg.

Rengeteg levelet kap az olvasóitól, az édesanyák bizalmukba fogadják, kendőzetlen őszinteséggel vallanak mindennapjaik nehézségeiről, kihívásairól. Szülőként ő is sokszor találkozott az anyasággal kapcsolatos sztereo­típiákkal, amelyek sokszor köszönőviszonyban sem álltak a valósággal. Ezért hozott létre egy olyan közösséget, amely megmutatja, hogy a nehézségek ellenére az anyai szerep végtelenül hálás és szeretetteli. Így született meg az általa indított Más állapotot az anyaságban mozgalom és az Ezerarcúanya Anyaklub. Utóbbi címmel Kittynek egy kötete is megjelent, melyben olyan édesanyákat mutat be, akiket csak hétköznapi hősöknek nevez. „Ők azok, akik szinte észrevétlenül járnak közöttünk, akiknek sokkal nehezebb, mint legtöbbünknek, mégsem ismernek lehetetlent” – fogalmaz. A kötet verseit a követők képei illusztrálják: koraszülött babáktól a Down-szindrómás gyermekek anyukájáig. „Sosem a különbségeinkre kell fókuszálnunk, hanem arra, hogy miben egyezünk. Anyák vagyunk mindannyian, de mind másképp. Segítenünk kell egymásnak” – vallja.

Lételeme a segítés, és nem csak közvetlenül a mesékkel. Ki tudja, hány családnak jelentett sokat a Két nyuszi és a bársonypuha aprótalpak című meséje, amelyben koraszülött kistestvér érkezését segít feldolgozni. Direktebb módon, gyűjtéssel is támogatta például az ApróTalp Falvát, vagyis a Semmelweis Egyetem II. Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika perinatológiai intenzív osztályát is. Munkásságával a Kopp–Skrabski-díj közönségdíjazottja lett.

S mindemellett – természetesen – ott vannak saját gyermekei, akikkel nemhogy összeegyeztetni könnyű ezt a hivatást, de, mint fogalmaz, egyenesen szárnyakat adtak neki, hogy repülhessen.