Ha valakinek mindenről Orbán Viktor eszébe, forduljon szakemberhez. A Kodály Háry Jánosából vett népdalban az is ott volt az operaházi újranyitón: „ne sanyargassa magyar népét”. Biztos üzenet! „Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonba-har-rah-har-rah-ha-ha…”: a leköszönő államelnök horgászszenvedélyének gúnyolása? Vagy Harrach Péteré? „Szegény vagyok, szegénynek születtem” – így Örzse, tán mert adófizetők pénze ily cifra palotára ment? A Toborzó pedig militáns darab volna, és lám, némán tűri a kormányfő szomszédháború idején, miközben látszólag pacifista? Hálát adok a Jóistennek, hogy véget ér a kampány, célegyenese már a Mariana-árok fenekén zajlott.

Egy a nemzet, egy az Operaháza, egy az avatója is. Négy nappal (?!) később beszédemet cincálja az ellenzéki sajtó, amely nem kis részben az újraavatás ténye felett is képes lenne tudósítás nélkül napirendre térni amúgy, pedig egyik legfontosabb és legszebb műemlékünk, a legnagyobb művészeti intézmény, dobogós turisztikai célpont. Egy „think tank” kiizzadja: nyilván élő köztelevíziós adásban, köszönő szavakkal szóltam be a miniszterelnöknek (aki rögvest ki is tüntet, logikus), miszerint „vigyázat”, tizenkét év volt eddig a vezetői csúcs. Igen, no de hol annyi? Pont ott és úgy igaz, ahogy és ahol szóba hoztam: az Operaházban, nem az Ország­házban. Képesek lettek volna az öniróniát meg­tagadni tőlem, pedig – kifordítva a bonmot-t – önmagunk csipkedése is lehet annyira fontos, hogy ne engedjük át másnak! (Lásd még: Cyrano igazsága.)

A mi operás rekorderünk Lukács Miklós, a „báró”. A konszolidálódó Kádár-rezsimben hatvanegy esztendősen, egy teljes karmesteri pálya utolsó szakaszában lesz operaigazgató. Semmi sem moccan, az ötvenes években erőszakkal lendületet vevő, ám kétségtelenül hatalmas össztársadalmi érdeklődés a nyiladozó – sztárcsináló! – állami televíziózás és a zárva maradó határok közepette nesztelenül siklatja tova az Opera katamaránját: óriási táblás házak. Lukács előtt két évvel az Erkelt mai formájára szabatják át Kotsis Ivánnal: az Operaház ugyan szénfekete a kormos füstöktől, belül működik. Mire pedig a kilencvenéves eszközök már tényleg végképp túlélik önmagukat, és a roncstelepre vágynak, a báró már megérdemelt nyugdíjaséveit tölti: 1978 végén hagyja el székét.

És mi igaz a miniszterelnöki csúcstartásra, ha már így „felmerült”? Határozottan úgy emlékszem, eddig Orbán Viktor tizenhat évet töltött kormányfőként, nem tizenkettőt. Annyit Lázár György unatkozott ott, a gmk.-sodó népköztársaság és a boldog állami eladósodás szintetikus révületébe szürkülve – csendesen, zárt határok között, zárványpártban. Az egyhuzamban még jelenleg is rekorder, tizenöt évig regnáló Tisza Kálmán teljesítménye a dualizmus legboldogabb és legtermékenyebb, ugyancsak fegyverzajmentes idejére esett. Orbán Viktor eddigi ciklusait ellenben világválságok, természeti katasztrófák, háborúk, globális járványok szegélyezik: óriási szerencse, hogy nem ezerelemű, folyton bizottságosdizó, egymást tépkedő koalíciós garnitúra fogja ilyenkor a kormányrudat. Arra egyébként is csak egy kéz fér, határozott és rendíthetetlen – ha többen kapkodnak érte, kész káosz. (Az egyik szomszédunkban már csak intenek, dehogy érdemes az aktuális miniszterelnök nevét megjegyezni, kettesével is jó lesz az… ahol Victor és Orban nevű személyek is vittek pár hónapig kabinetet – azért erre milyen oddsszal fogadtak volna londoni bukik?)

Magánemberként voksolok. Mint operaigazgató természetesen sosem lesz politikai véleményem, csak esztétikai, hiába facsarnák torzzá mondataimat választások előszobájában. Intézményt nem áldozunk fel fojtó füstű oltáron.

Tudom, a politikában is hirdetnek ilyes elvet, csak azt én mindig úgy hallom lassítva: se jobbra, se balra, csak Feri felé.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Fortepan / Szent-Tamási Mihály