Ahogy évente közeledünk nemzeti ünnepünkhöz, március 15-hez, a sajtó egy részét mintha megcsípték volna, valamilyen cikket közölnek arról, hogy az 1989-ben Barguzinban föltárt sírban nem nagy költőnk maradványait találták meg.
Az idei évben az Index hírportál oldalán Polgár Balázs régész írt egy hosszú eszmefuttatást arról, hogy még megtalálhatják a régészek Petőfi sírját. A szerző, egyúttal a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének munkatársa szerint a Petőfi-bicentenárium apropóján szerették volna újból megkutatni a segesvári csata helyének környékét. Amit ugyan többször megtettek már, de nem találtak semmi lényeges nyomot, még komoly tömegsírt sem. Csupán néhány gomb, töltényhüvely, ruhafoszlány volt a „lelet”. Segesvár neve az 1849. július 31-ei ütközet után vált jelképpé, hiszen abban a csatában tűnt el a szabadságharc ikonikus alakja, Petőfi Sándor. Soha nem azt írták, hogy meghalt, csak annyit, hogy eltűnt, ami igaz… Egyébként lassan a hely, ahol a költő elestét vélték, nem lesz kutatható, mivel a városból kitelepülők felparcellázták.
A magyar embereket sohasem hagyta nyugodni, hogy a szabadság eszméjét képviselő költő sírjáról, haláláról semmit sem tudnak. A teljes bizonytalanságon változtatott, hogy az első világháborús hadifoglyok hazatértükkor számos olyan értesülést osztottak meg, amelyek arra mutattak, hogy a burjátiai Barguzinban régóta ismert volt Petrovics Sándor magyar költő neve. Ezt közölték is a Magyar Tudományos Akadémiával, de szélhámosoknak minősítették őket, hiába voltak náluk a sírról készített fényképek is. Így járt a dán GEK-expedíció is, akik állították, hogy látták Petrovics Sándor sírját a barguzini temető egy elkülönített részén.
Egyébként jellemző, hogy a Távol-Keletről érkező, magyarokat érintő híreknek a Tudományos Akadémia sohasem nézett utána. Sem expedícióval, sem írásos megkereséssel, de még telefonon se. Ezért feltételezték Petőfi híres ismerősei közül sokan – Jókai Mór, Szendrey Júlia, más költőbarátai, orvosai –, hogy akár esélyt is lehetne adni annak, hogy nemzeti hősünk túlélte az ütközetet. De konkrét lépéseket nekik sem sikerült tenni a valóság felderítésére.
1989-ben egy munkásból kiemelkedett üzletember fölajánlotta, ráfordít annyi pénzt, hogy néhány szakemberrel kimenjenek a Bajkál-tó mellett fekvő Barguzinba megnézni, mi az igazság. Régészek, történészek, négy antropológus (két amerikai, egy burját és egy magyar), egy rádiós és kevés más szakember elmentek a kérdéses helyre. A korábbi beszámolók által meghatározott helyen megtaláltak és feltártak egy olyan sírt, amelyben egy férficsontváz volt érintetlenül. Testi jegyeiből, amelyet egy Petőfi-kutató gyűjtött össze, 23-at azonosítottak a megtalált földi maradványon is. Sajnos az Akadémia Régészeti Intézetének kutatója, Kovács László és Bálint Csanád régészek mindent elkövettek annak érdekében, hogy az azonosítást ne lehessen befejezni. Az édesanyától, Hrúz Máriától összehasonlító mintát nem adtak. Pártfunkcionáriusokból összeállított bizottság is megvizsgálta a csontot Moszkvában, amely nőként határozta meg. Ezután a Tudományos Akadémia mindent megtett a „női csontváz” elmélet bizonyításáért, ugyanakkor az azonosítást végző antropológusok vezetője, dr. Kiszely István 2012-ben bekövetkezett haláláig kitartott szakmai igaza mellett. Az elmérgesedő vitában a megtalált maradványokat külföldre kellett menekíteni. Jelenleg is ott vannak, ha szükség lesz rájuk, hazahozzák őket.
Ebben az évben több megkereséses értesítést kaptam; mind a Petőfiének tartott csontváz újbóli azonosítását sürgetik. Segítségüket is felajánlották. Napjainkra a vizsgálati módszerek is fejlődtek, és genetikai módszerekkel pontosan igazolható vagy kizárható, hogy a maradványok költőnkhöz tartoznak-e. Nem méltó, hogy temetetlenül feküdjön, nem is a sírjában, hanem egy első világháborús szép katonaládába becsomagolva.
Polgár Balázs régésszel, a cikk írójával beszéltem. Megkértem, hogy egyszer próbálja olyan szemmel nézni Petrovics Sándor életútját, hogy nem esett el Segesvárnál. Egy fegyver nélküli, menekülő civil ruhás férfit a mégoly vérszomjas kozákok sem kaszabolnak le. A csata helyének környezetében élők csak eltűntként emlegették a költőt. Hadifoglyokat pedig az oroszok mindig is vittek Szibériába, velük építtették föl az egész Távol-Keletet.