– „Utolsó” – ez a címe az április 9-én megjelenő új lemezüknek. Jól megijesztették a rajongóikat, vagy valóban ez lesz az utolsójuk?

– Erről most csak annyit árulhatok el, hogy nemsokára minden tisztázódik és kiderül.

– Akkor legalább a tartalmáról árulja el: borús vagy derűs lesz a lemez?

– Ilyen is, olyan is. „A zsákutcák most újra régi nevet kapnak” – így hangzik a Budapest című dalunknak egy sora, mely egyfajta körkép és kórkép a főváros mai állapotáról. És ha már zsákutcákról beszélünk, gondoljunk arra, hogy nemcsak a múlt politikusai jöttek vissza, hanem velünk maradtak a múltjuk jelképei: 2022-ben Lukács György utcánk és Szabó Ervin terünk is van. A dalhoz videó­klipet forgattunk, melyben elsétálunk a város bizonyos szimbolikus helyeire, a Szemlőhegyi úttól kezdve a Fiumei úti sírkert kommunista parcellájáig.

 

– Ez inkább a borús része. Nem tetszik, amit ma a fővárosban lát?

– Elfogult vagyok Budapesttel, mert a szülővárosom. 2010 után csak az nem vette észre a város fejlődését, szépülését, aki nem akarta. Soha ennyi külföldi nem fordult meg Budapesten, mint az utóbbi évtizedben. Éppen ezért szomorúan látom, hogy az elmúlt két évben a város elkezdett visszacsúszni a dicstelen Demszky-korszakba. Dugók, szemét… olyan, mintha nem volna gazdája, persze nem is voltak illúzióim, hiszen a dilettantizmussal párosuló arrogancia végzetes lehet.

– Tehát a lemeznek lesz közéleti oldala, s ha valóban az utolsó albumuk lenne, akkor egyfajta számvetésre is számíthatunk?

– Ha ragaszkodunk ehhez az ellentétpárhoz, akkor a derűs részéhez tartozik az, hogy Karácsony János és Szalóki Ági is vendégeskedik a lemezen. Meg hát lesz benne másfajta múltidézés is, például a Nyolcvanas évek című dalunkban olyan dolgokról beszélek, amelyeket sosem felejtek el azokból az időkből. Ilyen többek között John Lennon halála, az IRA-tag Bobby Sands éhségsztrájkja, a lánchídi csata – amikor március idusán a pártállami rendőrség felszorította az ünneplőket a Lánchídra és végigverték őket –, Nagy Imre újratemetése és Kádár János halála. Mindezek mellett ezek voltak életem legcsodálatosabb évei, és persze azon is elmerengtem, hogy mivé tettük ezt a világot, mivé lettek a nyolcvanas évek álmai napjainkra.

– Most éppen a béke álma halt meg. Már félmillióan menekültek hazánkba, köztük rengeteg kárpátaljai magyar, és sajnos olyan is van, akit harcolni vittek…

– Amikor az Egyesült Államokban a feketéket besorozták, hogy harcoljanak a vietnámi háborúban, az összes polgárjogi harcos azt kiabálta, hogy feketeként ugyan mi közük van ehhez a háborúhoz, amikor otthon is másodrendű állampolgárként kezelik őket, majd ezért a „gondoskodó” államért elküldik őket meghalni Ázsiába. Azt vetették fel, hogy egy feketének miért volna kötelessége, hogy harcoljon az őt kisemmiző hazáért? Nem nehéz észrevenni a párhuzamot: harminc évvel ezelőtt ugyanez történt a Délvidéken, amikor magyar srácokat toltak az első sorba és lövették velük a saját falujukat. Kárpátalján nem először viszik a magyar fiúkat az ukrán és a ruszki háborújába úgy, hogy nincsen semmi közük ehhez az egészhez.

– Egyetért azzal, hogy mindenáron ki kell maradnunk ebből a konfliktusból?

– Nem akarok több magyar halottról hallani! Elmúltam ötven, gyermekeim, unokáim vannak. Sosem gondoltam volna, hogy ismét ennyire közel kerülünk egy háborúhoz, ezért bármit meg kell tennünk, hogy ebből kimaradjunk. Persze segítenünk kell a rászorulókon, akármilyen nemzetiségűek, hisz ennek az egésznek nem azok isszák meg a levét, akik kirobbantották. Kisemberek sírnak az állomásokon és az égő otthonaik előtt.

– Önök is voltak a határon. Mit tapasztaltak?

– Mátészalkán koncerteztünk és elmentünk a barabási határátkelőhöz, hogy adományokat vigyünk a menekülteknek. Ott olyan érzésünk támadt, mintha egy rossz filmet néznénk: az orrom előtt megállt egy busz, asszonyok, gyermekek szálltak ki belőle, húzták a kis bőröndjeiket, melyekbe belezsúfolták az egész életüket. Kétségbeesést láttam az arcukon, és olyan történeteket hallottam, hogy majd megszakadt a szívem. Szégyellem is, hogy mi csak ennyit tehettünk, ezért most is arra buzdítok mindenkit, hogy segítsen, ahogy tud, mert nem az számít, hogy kinek van igaza ebben a háborúban, hisz a vesztesek mindig a hétköznapi emberek lesznek. Többek között arról szólnak Wass Albert regényei, hogy az ember feje fölött olyanok vívnak hatalmi harcokat, akiket sose látott, és nem a korifeusok élete megy tönkre, hanem a miénk, akik békére és nyugalomra vágyunk. Az összefogást látva remélem, hogy a háború után javul a kárpátaljai magyarok sorsa, mert éppen azt számolgattam, hogy a Trianon óta eltelt két emberöltőben úgy élték az életüket, hogy egy percig sem érezhették szabadnak magukat. A szabadságban élő ember el sem tudja képzelni, hogy milyen, amikor egész életedben lehajtott fejjel kell járnod.

– Az egész nemzet megmozdult, hogy segítsen a kárpátaljaiakon és az ukrán menekülteken. Hogy látja, erősödött az elmúlt évtizedben a nemzettudat, másképp gondolkodunk ezekről a dolgokról?

– Fontos, hogy ne csak ünnepnapokon, hanem a hétköznapokban is érezzük a nemzeti összetartozást, és az legyen természetes, hogy figyelünk egymásra. Örülök, hogy most jól vizsgázunk ebből. A kommunista és a rendszerváltás utáni status quo szerint ezzel nem illett foglalkozni. Az Ismerős Arcokkal azért kezdtük el ezeket a gondolatokat feszegetni, hogy ne csak egy réteg, hanem minden normálisan gondolkodó ember egy nemzetként tekintsen a Kárpát-medencei magyarságra. Úgy látom, hogy most már mindenkinek van anyaországa, aki ennek szükségét érzi. És örülök, hogy ez nem csak szavakban merül ki, hisz az anyaország sokat tesz a külhoni magyarokért. Úgy érzem, hogy ez koronázza meg a munkásságunkat, mert szeretném hinni, hogy egy kicsit mi is részesei voltunk ennek a folyamatnak, hogy zenénkkel, szövegeinkkel mi is formáltuk a magyarok gondolkodását.

– Talán sosem volt annyira időszerű a Nélküled, mint most. Mégis, gondolta volna, hogy a pécsi Pride-on is elhangzik majd?

– Én már semmin sem lepődöm meg, mióta a DK egyik undorító propagandavideójában felhasználta a dalunkat zenei aláfestésként (külföldi, romos kórházak képeit vetítették benne, azt állítva, hogy ezek magyar kórházak – a szerk.). Nem azért írtuk a Nélküled-et, hogy mindenhol elhangozzék, hisz mégiscsak a nemzeti összetartozást jelképezi. Értem, hogy fricskaként játszották le, de szerzőként nem esik jól, hiszen nem oda való. Inkább annak örülök, hogy nemrég megkerestek az oktatási hivatalból, ugyanis az a megtiszteltetés ért minket, hogy tananyag lesz a Nélküled-ből. Egy irodalmi tankönyvben elemzik szépirodalmi szempontból, úgyhogy bekerültünk a tantervbe, és ez újabb lépcsőfok a dal halhatatlansága felé.

– Mindig volt egy kis melankólia a számaikban…

– De ezek a dalaink sem úgy csengtek le, hogy fel kell adnunk a küzdelmet, hanem úgy, hogy bizakodóan nézünk a jövőbe. A borúsabbak azért születtek, mert elégedetlen voltam az akkori világgal. És megint lesznek borúsabb dalaink, hogyha nem tetszik, amit látok.

– És mi nem tetszik?

– Nem tetszik a kiszolgáltatottság, hogy úgy kell táncolnunk, ahogy mások fütyülnek, hogy olyanok szólnak bele a dolgainkba, akik semmit sem tudnak rólunk, és olyan dolgokat próbálnak ránk erőltetni, amihez nincs semmi kedvünk. Ötven felett az ember tisztában van a szabályokkal, ezeket betartva, nyugalomban próbál élni, és nehezen viseli, ha esztelenül és mindenféle értelem nélkül változtatgatják őket. Nem szeretem a meglepetéseket.

– Tavaly októberben elénekelte a Nélküled-et a Békemeneten, Orbán Viktor beszéde előtt, sőt a 2018-as székesfehérvári kampányzárón is fellépett. Ezt tekinthetjük politikai „coming out”-nak?

– Nevezhetjük annak, ám ez is a korommal magyarázható. Olyan szakmát űzünk, amelyben kell diplomáciai érzék, hisz a megélhetésünk függ attól, hogy bizonyos mértékig függetlennek gondoljanak minket. Mi a koncertezésből éltünk és élünk, sosem dagasztotta nagy médiahátszél a vitorlánkat, tehát nem engedhettük meg magunknak, hogy politikai alapon kizárjanak bizonyos lehetőségekből. Mindig is megvolt a véleményem a világról, de most már abban a korban vagyok, hogy ilyen formában is vállalom a véleményemet. A szövegeinkből kiderül, hogyan gondolkodom, és ez a politika képviseli azokat az értékeket, melyekről énekelek. Sosem titkoltam, hogy jónak tartom, amit ez a kormány a hazámért és nemzetemért tesz, ezért teljes mellszélességgel melléjük állok. Még választási lehetőségem sincs, hisz visszatértünk egy kétpólusú rendszerbe: vannak a jók, és vannak a rosszak. Hogyha emiatt kevesebb helyre hívnak meg, az legyen a mi bajunk.

– Ezzel a kiállással nem vesztettek el sok rajongót?

– Dehogynem. Ez végigkísérte az egész pályafutásunkat, hisz bármiféle rendezvényre mentünk, azt politikai alapon valaki mindig kifogásolta. Amikor először léptünk fel egy fideszes rendezvényen, nem ajánlgattam a helyi képviselőt, csak felmentünk a színpadra és eljátszottuk a műsort. A Jobbik szimpatizánsai ezen mégis felháborodtak. Kaptuk is százával az olyan üzeneteket, mint az „összetörtem a lemezeiteket, soha többé nem megyek Ismerős Arcok-koncertre”, és kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a Beatles-lemezeket égették. Most már mosolygok ezen, de akkor nagyon fájt. Nem értettem, hogy mi a baj, mert én minden színpadon ugyanarról énekeltem, nem változtattam meg a mondanivalómat. És láss csodát, másfél év múlva ugyanazok a rajongók újból elkezdtek járni a koncertjeinkre, mert ha azt látják, hogy ez a pali huszonöt éve ugyanabba az irányba megy, és ez az irány jónak tűnik, akkor lehet, hogy mégis valamiben igaza van… Nézzük meg, hogy két év alatt mi történt a fővárosunkkal; nos, ugyanez várható a hazánkkal, hogyha ezt a választást elbukjuk. Nagy gondban leszünk, mert az ellenzéknek zsigerből jön a rombolás, és négy év múlva, ha ismét kormányra kerülnénk, akkor először a romeltakarítással kellene vesződnünk, és csak utána folytathatnák az építkezést. Nekem már nincs olyan sok időm, hogy ezt a mókát végignézzem.

– Mit csinál, ha ki akar szakadni ebből az egészből?

– Megyek a Balaton-felvidéki tanyámra. A járvány idején is sokat jártam oda, mert egyedül lehettem, olvashattam, gondolkodhattam, és ez jót tett a kapcsolatomnak is, mert a kényszerű otthon ülés miatt nem egymás idegeire mentünk, hanem hiányozhattunk egymásnak. Mostanában a fiammal is sokat járok a tanyára úgy, ahogy régebben az apámmal. Fontosnak tartom ezt a fajta folytonosságot, mert ugyanezt élhetem meg fordított szemszögből. Sokat beszélgetünk, kíváncsi arra, hogy mit gondolok a világról. Én meg örülök, hogy a fiam sikeres a szakmájában, séfként dolgozik, és létrehozott egy vállalkozást. Évekig külföldön dolgozott, de megelégelte és hazajött. Annak is nagyon örülök, hogy a szintén vendéglátásban dolgozó lányom is készül hazajönni Görögországból. No meg időközben odakint két unokám is született, és a kisebbiket még nem is láttam.

– Olvasgatni mit szokott, ha elvonul?

– Mostanában rákaptam a zenészek önéletrajzi köteteire, mint például a Keith Richardséra. Most Rudán Joe könyve következik.

– Sajátot nem tervez írni?

– Nemrég kért fel erre egy kiadó. Ha minden igaz, akkor a tervek szerint ez év végén meg is jelenhetne. Írtam már egy Ismeretlen ismerős című könyvecskét, melyben családi, fiatalkori történetek vannak, hogy legyen mit továbbadnom a gyermekeimnek, de a barátaim rábeszéltek, hogy adjam ki.

– Optimista a jövőnket illetően?

– Ha nem lennék optimista, akkor nem az lennék, aki vagyok. Arra kell gondolnom, hogy az élet folytatódik és ez a nemzet, benne a leszármazottaimmal, boldogan él majd ezen a helyen. Nem tudok és nem is akarok másképp gondolkodni. „Egy vérből valók vagyunk” – most már ezt kéne éreznie mindenkinek, és szerencsére egyre többen gondolkodnak így a magyarságról. De azt is látom, hogy milyen hatások érik a fiataljainkat, millió irányból bombázzák őket érdektelen gondolatokkal, tévinformációkkal. A mi dolgunk továbbra is az, hogy utat mutassunk, de engem már bácsiznak, és a koruknál, tapasztalatlanságuknál fogva lehet, már csak legyintenek a véleményemre. De ez így van rendjén, nekem kell rá törekednem, hogy őket is elérjem. Meg hát addig játszom majd, amíg lesz egyetlenegy ember, aki meghallgatja, hogy mit gondolok a világról.