Vágvölgyi Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Szabad parkokban építkezni?
A szembeállítások korát éljük, amiben eleve elhibázott felvetésekre kell válaszolnunk, például hogy park vagy épület. Ha ezen az úton maradunk, szánalmas világgá válunk, kialakul majd a mindenki háborúja mindenki ellen. A mi szakmánkban minden az egyensúlyról és az arányokról szól. Vegyük például a Magyar Zene Házát: Fudzsimoto Szószuke látomása nyilvánul meg benne. Volt szerencsém már az átadás előtt megtekinteni, és azt mondtam, igen, ez a művészet! A színek, a formák, a részletek illeszkednek a fákhoz, minden organikusan illik a környezetébe. Elvettünk ezer négyzetmétert? Valóban, de van miért odamennünk! Egyensúlyban kell gondolkodnunk, az arányokra kell törekednünk, ezt pedig – bár macerás feladat – mindennap fel kell építenünk magunkban, hogy tetteink jóravalók lehessenek. Nehezebb ez, mint ideológiák keretei­ben gondolatpanelekkel fedni a valót. A nehezebb úton, az ideák megragadásánál mindig ott a tévedés lehetősége, de ez a szabadság természete.

Ahogyan a vitáinkban sem keressük az arányokat. Ha már nagy horderejű beruházások: mintha a vitatkozó felek inkább azt vizsgálnák, ki rendelte meg a munkát, mintsem azt, kinek a javára válik, és hordoz-e igazi minőséget…
Olyankor az az érzésem támad, az ötödik hadoszlop lép működésbe. Prekoncepciók alapján ítélkeznek. Azt mondják, ha a Várban történik valami, hogy az biztosan hatalmi gőg eredménye, azután ehhez keresnek igazolási pontokat. Így bármiről bármit be lehet bizonyítani, de ez nem párbeszéd. A mértékletességet nélkülöző logika bármire képes. A kritikának akkor van értelme, ha úgy fogalmazzuk meg, mint Joseph Beuys, a 20. század egyik legnagyobb európai képzőművésze: elértem a határaimat, elétek tárom, amit alkottam, mert kritikára, nézőpontokra van szükségem, hogy tovább tudjak lépni. De ez a kritika nem köpködést jelent! A kritika addig helyes, amíg építő erővel bír, a felemelkedés lehetőségét hordozza, és nem ledorongol.

Ehhez persze alázatra is szükség van, hiszen nem egyszerű kimondani azt, hogy elértem a határaimat. Az egyszeri hozzászólótól magas rangú tisztviselőkig sokan hiszik, hogy a világ minden problémájára tudják a megoldást.
Ahogy az én szakmám alapja a teremtő alázat, az igazi döntéshozónak is ebből az alapállásból kell kiindulnia. A politika egy elképesztő művészet, a közösségépítés folyamata bölcsességet igényel, fel kell tudni ismerni a tehetséget, és egy bölcs mondattal, egy jó intézkedéssel segíteni kell kibontakozni.

Ön szerint olyan kör kapott most újra nagymértékű felhatalmazást, amely megfelelően gyakorolja ezt a művészetet?
Minden kormányzatnak tudnia kell, hogy a politikai hatalom, a közösségi akarat alapja a kultúra. Ez alatt nem feltétlenül a magaskultúrát értem, hanem a hétköznapi aspektusokat a viselkedéskultúrától a vizuális kultúráig. Tudnia kell, hogy társadalmi szinten is szükség van eleganciára – nem divatra gondolok, hanem arra, amit Makovecz Imre élete utolsó évében így határozott meg nekem: „Tudod, fiacskám, talán az elegancia fejezi ki a leginkább azt a tartalmat, amit átvihetünk a túlsó oldalra!” Az élet esszenciája az arányérzékből fakadó ele­gancia. Úgy gondolom – s tapasztalom –, hogy a mostani felhatalmazottak tudják ezt.

Megtalálja ezt az eleganciát a hazai építőművészetben is?
A miénk tudathasadásos és ambivalens szakma: egyszerre vagyunk mérnökök, statikusok, gerenda­méretezők és művészek. Művészeti alkotást hozunk létre, miközben tudományos pontosságra van szükségünk, és az egyik nem mehet a másik rovására. Mi vagyunk az egyetlen olyan művészeti ág, amelynek alapszükséglet-tartalma van, ami nélkül az ember nagyon szerencsétlen: hajléktalannak hívják. Nagy társadalmi felelősségünk van, ebben pedig a hozzáállás alapja nem lehet pusztán alkotói és művészi.

Főépítészként a hétköznapokban hogyan oldja fel ezt a tudathasadásos állapotot?
Több mint negyedszázad áll mögöttem főépítészként. Nem voltam soha hivatalnoktípus, a mai napig nem tudom, hogyan kell iktatni. A munkámat arra építettem, hogy beszélgessek az emberekkel és el tudjam érni, hogy mielőtt építkezni kezdenek, bejöjjenek hozzám. Beszélgessünk, hogy jó döntéseket hozzanak, s lehet, hogy milliókat tudok nekik ezzel megspórolni, és a közösség számára is értékes dolog jöhet létre. A ház haszna az építtetőé, látványa az egész közösségé. Minket, építészeket arra a készségre képzett ki a társadalom, hogy látunk olyat, ami még nincsen. Erkölcsi normáim szerint pedig ez bizonyos szempontból olyan, mint az orvoslás: kötelességem visszaadni a társadalomnak, amit kaptam, hiszen az ő kegyéből lehettem én építész, egy közösség, a nemzet biztosította nekem a lehetőségeket.

Össztársadalmi szinten hiányolta a magas szín­vonalú párbeszédet. A szakmán belül olyan diskurzust tapasztal, amilyet szükségesnek tart?
A Magyar Művészeti Akadémián belül igen, és ez elég sokszínű grémiumot jelent: Nagy Ervin és Noll Tamás, Ferencz István és Golda János, Salamin Ferenc és Finta József, Balázs Mihály és jómagam – nem sorolom tovább a tagozatunkat – másképpen válaszolunk egy-egy feladatra, de az értékeink azonosak. A szakmán belüli párbeszédre vannak jó példák, de e téren tudatosan vissza­húzódó vagyok, a túl sok kölcsönös dicséret taszít, számomra fontosabb, hogy az emberek, a közösség hogyan gondolkodik az építészetről, miként éli meg a hétköznapokban.

Ezt nyilván a szakmai elit is nagyban befolyásolja. Helyes az irány?
Szükségünk van a szemlélet alapvető megváltoztatására. Nem azon kell hezitálni, melyik izmus a jó. Példát kell mutatni, a szakmai vitákat is egymás megismerésével, a másik gondolkodásának és logikájának a feltárásával kell kezdeni. Ennek a hozzáállásnak ad majd otthont a létesítendő építészeti múzeum, amelynek első eleme, a Walter Rózsi-villa a Városligeti fasor és a Bajza utca sarkán már megvalósult, és hamarosan a közönség is látogathatja.

Hol tart a mai magyar építőművészet európai összehasonlításban?
Rilke Levelek egy ifjú költőhöz című műve nagy kedvencem, amiben azt tanácsolja Franz Xaver Kappusnak, hogy ne emelje fel a fejét, hanem mindig befelé nézzen, mert a lényegest ott fogja megtalálni. Rilke szerint a legnehezebb magatartás ez, mert a világ mindent elkövet, hogy viszonyítsunk, pozíciókat keressünk. Európai viszonylatban is kiváló művészeink vannak, nincs ezzel semmi gond, de nem erre kell koncentrálnunk. Az más kérdés, hogy az eredményeinket igenis meg kell mutatnunk, s ebben még sok tennivalónk van. Példa erre a Magyar Építész Kamara Magyar építészet 10-20 című kiadványa, mely több mint négyszáz művet mutat be.

Nyilatkozta korábban, mennyi eredményünk fakad a néplélek alapbeállítódásaiból. Kifejtené?
Nyugtalan nép vagyunk, ezt az építészetben is tapasztalom. Egyfelől úrhatnám nép a miénk, a hétszáz négyzetméteres telken is a schönbrunni kastélyt álmodjuk meg kicsiben, másrészt a pusztába nyargaló lelkünk van ebbe a kastélyba zárva. De ennek a kettősségnek az egészséges fenntartása olyan képességhez juttat minket, aminek nagy jelentősége van: értjük a Kelet szavát, és pontosan tudjuk, mit jelent a Nyugat. Ismerjük mindkettő hiányosságait és erényeit: a Kelet föld iránti féktelen szeretetét és a Nyugat jól szervezett életmódját egyszerre hordozzuk legbelül, erre a keresztre vagyunk kifeszítve.

A kereszt után a feltámadás következik…
Természetesen! A kompország azt jelenti, hogy fordítók vagyunk, értékeket viszünk át az egyik oldalról a másikra. Sok olyan dolgot tanultunk meg, amit csak itt vagy csak ott nem tudhatnak.

Például?
Nyugati, szerencsésebb történelmi időket megélt barátaink például, jelenleg úgy tűnik, kevésbé veszik észre a végig nem gondolt gondolatok hatását, azokat a problémákat, amelyek abból származnak, hogy a szerteszét-ideológiáknak nincsen kötőanyaguk, hogy – József Attilával szólva – „ős patkány” rág, és hiányoznak az eresztékek.

Divatos téma a fenntarthatóság. Az ebből következő elvárások arra indíthatnak minket, hogy a meglévő épületeinket újítsuk fel, mégis sokszor az elbontás mellett döntenek, akkor is, ha a mentés műszaki szempontból kivitelezhető. Jó ez az irány?
Szembe kellene néznünk úgy igazából a helyzet kényességével és azzal, milyen összefüggésben van a fenntarthatóság a pénz világával és a fejlett világ gazdasági logikájával, valamint az alapvető értékeink­kel. A Vigadó épülete, amelyben ülünk, egyrétegű fallal áll másfél száz éve a helyén, ma viszont korszerű, nyolc-tíz rétegű szerkezetek burkolják a házainkat, s nem biztos, hogy ilyen tartósak lesznek, mert a „trendi”, ez a romlékony kötőanyag tartja össze a matériát. Ráadásul a százéves városi házaink anyaga hatvan-hetven százalékban minden további nélkül újrahasznosítható, a mai házak anyaga kilencven százalékban hulladék, csak nagy energia hozzáadásával alakítható át építőanyaggá. Ha harmadoljuk az élettartamot, akkor a háromszorosára növeljük az ökológiai lábnyomot – utódaink problémájaként. A mai világ már nem törődik az idővel, annál jobban fut a divat után – ez rossz hozzáállás.

Újra előtérbe kell helyezni a hagyományainkat?
Igaz, hogy nem a hamut kell őrizni, hanem a lángot éltetni és továbbadni. A hagyományokat éltetni, fejleszteni szükséges, az időhöz és helyhez alakítani. „Helyes”, azaz a helyidentitást erősítő, a hely szelleméből fakadó és „korszerű”, azaz az időt kifejező és befogadó épületeket kell egy közösség javára, annak lelki burkaként létrehoznunk. Karaktert kell teremtenünk: arcél nélkül az élet csorba. Képesnek kell lennünk arra, hogy mély tartalmat adjunk az építészetnek, a felújításainknak is, erre pedig látok nagyszerű példákat Budapesten is. Ilyen lehet például a Mathias Corvinus Collegium új épülete is, amely markáns jelet hagy a Gellért-hegy oldalában.

A napokban a Mandineren Wesselényi-Garay Andor azt a tételt fogalmazta meg, miszerint a modern építészetet alapvetően baloldalinak, a népit jobboldalinak tartják a legtöbben. Egyetért ezzel?
Szimptómacsapdáról van szó, amit megkapargatunk ezzel, csupán tünet. Nem ez a valódi kérdés, ezért ne is egyszerűsítsük le a problémát, pláne ne tereljük politikai síkra, mert nem az a téma igazi terepe. Gondoljuk inkább végig, hogy a modern építészet miben tudta megszólítani az embereket, és miben nem volt képes erre – ez utóbbiból nagyon sok van. Nem az a megoldás, hogy egy építész kézen fog bennünket, beszél a modern építészetről, és ettől mi kulturáltak leszünk, elfogadjuk a téziseket. Építészként a létesítés folyamatában képesnek kell lenni a kompromisszumokra, de torzulásoktól és hiányoktól mentes épületekre kell törekedni. Nem hiszek a probléma pusztán intellektuális megoldásában, a túlokoskodásban, amit sokszor zsűrik és szakírók is művelnek. Lehetőséget kell adni a társadalomnak, hogy tudást sajátítson el, de nem szabad leereszkedőnek lenni. Az alapprobléma az, hogy elfelejtettük az archetípusok erejét, a megszólítás képességét, azokat a szempontokat, amelyek például a szakrális épületeinkben jelen vannak: kialakításuknál fogva az oda belépő olyan fiziognómiai változásokon esik át – megemelkedik a horizont, egyenesül a gerinc –, melyek segítik Istenre találni. Ezeket újra fel kell fedeznünk: az eleganciát, mely a túloldalra visz!

Mire van szükség ehhez a gyakorlatban?
Sok mindenre. Egy szegmens: a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében olyan múzeumot kell életre hívnunk, mely vonzó, izgalmas, ahol társasági életet lehet élni. Mivel nálunk az építészet sokkal inkább közügy, mint más országokban, szolgáltató múzeum­ra van szükség, el kell menni vele a határokig, majdnem a profánig: nemcsak korinthoszi oszlopokat kell kiállítani, hanem a hétköznapok praktikumát bemutatva meg kell jelenítenünk az építőművészet és a társművészetek felemelő erejét, akár egy „száz év fürdőszobája” kiállításon. A praktikum szintjén is kell mozognunk! Nyitott parkra van szükség nyári koncertekkel, építőtáborokkal, társművészetek jelenlétével, olyan eseményekkel, melyek engedik, hogy mindenki bekapcsolódhasson a művészetbe, a kultúrába. Ez a magyar építészet fontos útja: ne pusztán az intellektualitás, az absztrakció domináljon, hanem a közvetítő erő is legyen jelen!

Nyitókép: Földházi Árpád