A fejlett világban természetesnek tekintjük a biztonságos és bőséges ivóvizet. Pedig kevesebb mint száz évvel ezelőtt még a világ leggazdagabb országaiban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is kevesek kiváltsága volt a tiszta vízhez való hozzájutás – és erre a jövőben is egyre nagyobb az esély. Megnyitjuk a csapot, és a víz ömleni kezd. Kihúzzuk a dugót, és a használt víz eltűnik a lefolyóban. Bele sem gondolunk, de a mindennapi cselekedeteink mögötti rendszer olyan súlyos kihívásokkal néz szembe, amelyeket nem oldhatunk meg a vízhez fűződő kapcsolatunk megváltoztatása nélkül – írja könyvében David Sedlak környezetmérnök, a Berkeley Egyetem professzora.

Ahhoz, hogy a közhelyeken túl is értelmezni tudjuk a víz szerepét az emberi civilizációban, értenünk kell azt a három „forradalmat”, amely az elmúlt háromezer évben a mindennapi vízhasználat terén bekövetkezett. Az első (Víz 1.0) a korai római vízvezetékek létrehozása volt, ami lehetővé tette a sűrűn lakott városok létrejöttét. A másodikat (Víz 2.0) az ivóvíz- és szennyvíztisztító rendszerek kifejlesztése jelentette, a harmadik (Víz 3.0) pedig a ma is használatos víztározókat, föld alatti csatornahálózatokat és tisztítóműveket (ideértve a klórozás, a szűrés és az újrafelhasználás technológiáit) foglalja magába. Ezek a műszaki ugrások tökéletes példái annak, hogyan képes a Homo sapiens lépésről lépésre olyan kiterjedt rendszereket létrehozni, amelyek milliók életminőségén javítanak. Szerzőnk meg nem énekelt hősöknek nevezi azokat a mérnököket, várostervezőket, politikusokat és közegészségügyi szakértőket, akik a vízhasználat forradalmasításával felvirágoztatták közösségeinket.

Természetesen minden rendszerszintű előrelépés magával hozta a maga válságait, például a vegyi anyagok keveredését az ivóvízzel, vagy éppen olyan városok létrejöttét, amelyek földrajzi környezetében eleve lehetetlen volt a fenntartható vízgazdálkodás. Sőt, a soron következő technológiai előrelépést mindig az előző rendszer válsága alapozta meg. „Az új megoldásokat gyakran a frontvonalban fejlesztették ki – a víz esetében a legnagyobb problémákkal küzdő közösségekben. Innen terjedtek aztán tovább az új módszerek a világ többi részére.”

A Víz 4.0 szerzőnk azon meggyőződését jelöli, hogy ismét korszakhatáron vagyunk – vízrendszereinket teljes egészében újra fel kell találni. Sedlak hangsúlyozza, hogy a legtöbb fejlett ország rendszerei rendkívül régiek és hatékonytalanok. Nemhogy a fejlesztésükre, de még a karbantartásukra is alig hajlandók költeni a politikai vezetők. Egy új modell kiépítése azonban hatalmas beruházásokat igényel, amihez elkerülhetetlen, hogy a kormányok maguk mellé állítsák a közvéleményt. Annál inkább is, mert az átálláshoz temérdek pénzre és türelemre lesz szükség. Olyan mély vízválság jön, amit adóemelésekkel és magasabb közüzemi számlákkal – bár ezek elkerülhetetlenek – önmagában nem lehet majd kezelni. A jövő városainak fenntartásához a központi vízrendszerek dinamikus fejlesztésére, az innovatív takarékossági technikák kötelező érvényű bevezetésére, illetve decentralizált városi vízrendszerek „ambiciózus kombinációjára” lesz szükség. Jó hír, hogy az új rendszerek üzemeltetése már nem feltétlenül igényel több erőforrást, mint amit jelenleg a régiek fenntartására költünk.

Sedlak könyve a döntéshozóknak szól. Szerzőnk a pánikkeltés szándéka nélkül, józan és átgondolt stílusban foglalja össze mindazt, amivel országainknak és városainknak a 21. században szembe kell nézniük.

David Sedlak: Water 4.0. The Past, Present, and Future of the World’s Most Vital Resource. Yale University Press, 2014