Eltelt másfél hét, és nincs vége, már-már annyit beszélnek az angol–magyarról, mint anno az irapuatói 0–6-ról, utóbbinak hó elején volt az évfordulója. Nyilván más a hozzászólások karaktere, még szép, akkor üvöltőkórusban szidott mindenki mindent és mindenkit, egyhangúlag temetett és temetkezett, gyógyít6atlan, írta könyvének címében Végh Antal, ehhez is értett.
Most más a konstelláció, noha egyöntetű örömködés nincs, kettészakadt az ország, szerencsére nem pont a felénél, eltűnne a Duna a fekete lyukban. Orbán Viktor tényleg gigász, lám, azt is elérte, hogy magyar ember futballszurkoló is csak hozzá képest lehet.
A miniszterelnök szereti a labdarúgást, tehát aki őt szereti, az boldog, tort ül, madarat lehet vele fogatni, ám aki nem szereti, azzal aztán nem lehet. Az pökik a 4–0-ra. Az mások fociját szereti, ha érdekli ez a fura sport. Az az angoloknak is bírt szorítani a magyarok ellen, ajjaj, ezúttal nem érte meg. De nem addig van az. Nem oda Buda. Nem eszik olyan forrón a macskát a forró bádogtetőn.
Aki volt már futballszurkoló, annak nem kell magyarázni: futballszurkolónak lenni nem fenékig tejfel, nem habos torta, nem papsajt. Futballszurkolónak lenni szenvedés, remek könyvet írt erről Nick Hornby, holott neki az Arsenal jutott, nem a magyar válogatott. Vagy a Bp. Honvéd.
A szóban forgó 0–6 nem áll egyedül a történelemben, a privát magántörténelmemben pláne nem. Az aranykorokról lemaradtam, úgy kezdődött, hogy nem jutottunk ki a ’74-es világbajnokságra. A ’78-asra és a ’82-esre igen – előbbire a szovjetek testén keresztül, első boldog pillanatok –, de Argentínában és Spanyolországban is több adatott kínból, mint szárnyalásból. Utána beütött Irapuato. Utána a nagy semmi. Harminc éven át. Emberöltőnyi kilátástalanság.
Ám egyszer csak jött egy Európa-bajnokság, selejtezők sikeres pótselejtezővel, és maga a torna 2016 nyarán, amely különbül sikerült, mint bármelyik balvégzetű vb a születésem óta, sőt kisvártatva még egy, dettó szép dolgokkal, és most itt van ez a Nemzetek Ligája-menetelés a wolverhamptoni csodával. Ismétlem: harminc évet kellett várni, hogy történjen valami. Hát nincs az a miniszterelnök és politikaipreferencia-komplexus, aki és ami be bírhatná árnyékolni mindezt.
Arról persze polemizálhatnánk, hogy saját kezűleg gyógyította-e a gyógyít6atlant a főnök – az úgynevezett adófizetők befizetéseinek felhasználása révén –, vagy hogy gyógyultnak tekintendő-e valójában, netán átmeneti hullámhegy ez csupán. Én személy szerint azon is merenghetnék, hogy részese volnék-e egy közösségnek, melynek hangosabb tagjai fekete pólót viselnek, hülye rigmusokat üvöltenek, pfújolással nyilvánítják ki a játéktéri politikaivélemény-nyilvánítással kapcsolatos politikai véleményüket.
Az elmúlt évtizedekben kétségkívül keresztülmentem némi elhidegülésen és elidegenedésen – ám mindezekkel együtt ez a csapat az én csapatom is, és enyém a 4–0, nem adom a rám jutó részt senkinek. Ha enyém volt a 0–6 harmincat évvel ezelőtt, akkor ezt hogy tagadhatnám meg. Eszem ágában sincs. Nem ettem meszet. Ha bolond lennék.
Ha ettem volna meszet, és ha bolond lennék, csak akkor nem tudnám, hogy ez a csapat elsősorban Marco Rossié meg a játékosoké, akik megtanultak futni, védekezni, kapura lőni, teljesítményt nyújtani. A teljesítményt el kell ismerni, meg kell süvegelni, piedesztálra kell emelni. Ha miniszterelnöközünk helyette, azoktól vonjuk meg a kalapemelős tiszteletet, akiknek igenis jár.
Az elhidegülés és elidegenedés során, nem tagadom, apránként másmilyen lett számomra a futball. Mérséklődött a közösségi jellege, telt-múlt az idő, és egyre kevésbé izgattak a csapatok, elfoglalta a helyüket az esztétika. A magyaros szerencsétlenkedéseken túl azt vettem észre, mindegy nekem, hogy a németek, a franciák vagy a brazilok nyerik-e a vb-t, a Real Madrid, a Bayern München vagy a Liverpool viszi-e haza a Bajnokok Ligája-serleget, elkezdtem csakis a játékosokat kedvelni. Azokat, akik úgy futballoznak, hogy klassz nézni, élményszámba megy, amit művelnek. Azelőtt sosem drukkoltam volna a Realnak, de Cristiano Ronaldónak muszáj volt. Vagy akár a brazilgyilkos németeknek a 2014-es világbajnokságon. Vagy közelebb a mához: mindenki gyűlöli a pénz miatt a Manchester Cityt és a Paris SG-t, engem ez nem foglalkoztat, ha Kevin de Bruyne vagy Kylian Mbappé gyepen van, nézem őket örömmel. A szenvedély elmúlt, maradt az esztétika.
A magyar válogatott esetében ez a megközelítés nem evidens – bár az angoloknak berámolt négyes esztétikus is volt, és amit a Rossi-csapat mostanában csinál, az több mint pőre célfutball. Magunkkal tolunk ki, ha az ilyen ritka vendéget finnyáskodva elzavarjuk. Ostobaság árnyakkal hadakozni, amikor éppen kisütött a nap. Ráadásul ez sem marad így örökre, meg lehet nyugodni.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/26. számában jelent meg június 24-én.