– Úgy tűnik, minden tizedik évben fontos állomásához érkezik a Héttorony Fesztivál: 2002-ben tartották meg először, majd néhány év kiesés után 2012 novemberében a Fonó támogatásával szervezték meg újra.
– Visszanézve valóban jól látni, hogy tízévenként történt valami fontos a fesztivál életében. 1992-ben írtam meg a sevillai világkiállítás Magyar Pavilonjának programzenéjét, ekkor ismerkedtem meg Makovecz Imrével, aki a pavilon nagyszerű épületét tervezte. Ekkor alapítottam az Etnofon kiadót is, amelynek tízéves működése alatt egy fesztiválra való értékes zenei anyag gyűlt össze, így 2002-ben megkerestem Makovecz Imrét, hogy a sevillai pavilon építészeti sugallatának engedve és annak szellemiségét folytatva Héttoronynak nevezném az általam életre hívott fesztivált. Az elsőt Budapesten tartottuk, ám később nem kaptam rá támogatást. 2011-ben, Makovecz Imre halála után határoztuk el Horváth Lacival, a Fonó Budai Zeneház vezetőjével, hogy a fesztivált folytatni kell, méghozzá az emblematikus Makovecz-épületekben, nemcsak határokon innen, hanem határokon túl is.
– Idén ismét csavartak egyet a szervezésen, a fesztivál első etapját tavasszal, míg a másodikat a hagyományos időpontban, Makovecz Imre születésnapja előtti időszakban, novemberben rendezik meg. Miért választották ketté a programsorozatot?
– Egy ideje azt tapasztaltuk, hogy a fővárosi helyszínek ugyan megtelnek, de november vidéken már holtszezon. A fűtetlen templomokba nem szívesen ülnek be koncertet hallgatni az emberek, így Horváth Laci, aki meglehetősen járatos fesztivál témában, a reménykeltőbb májusi időszakot javasolta, a visszajelzések alapján meg is ugrott az érdeklődés. Novemberre hagytuk a szakmai konferenciákat és más, beszélgetésre sarkalló rendezvényeket, ekkor nyílik Makovecz Imre özvegye, Szabó Marianne textilművész kiállítása is. Fontos, hogy idén Erdélyben is lesznek programok, a Háromszék Táncegyüttes pedig fellép majd a novemberi budapesti gálakoncerten.
– Minden esetben Makovecz-épület köré szervezik a koncerteket? Milyen az akusztikája, a kisugárzása ezeknek a tereknek?
– Igyekszünk Makovecz-tereket választani. Ahol ez a kritérium nem teljesül, a helyi templom adja a helyszínt. Egy pár éve megjelent kormányrendelet értelmében Makovecz épületeit országszerte felújítják, így számos új helyszín csatlakozik a programsorozathoz, ilyen például a sárospataki is. Az épületek felkutatásában nagy segítségünkre van Csernyus Lőrinc építész szakértőnk, aki egyébként egész évben keresztül-kasul utazik az országban, nemcsak Makovecz-épületek miatt, hanem örökségvédelmi feladatok okán is. A fellépők közül egyébként csak kevesen ismerik mélyebben Makovecz munkásságát, ám miután játszottak az általa tervezett épületek valamelyikében, elragadtatással beszélnek az akusztikájáról, a belső tér árasztotta meghittségről, egyfajta szakrális atmoszféráról, ami nem feltétlenül csak a szakrális terek sajátja.
– Nem véletlen, hogy a fesztivál alapgondolata az építészet és a zene szerves kapcsolatára irányítja a figyelmet. Mi rejtőzik e különleges kapcsolat mögött?
– Goethe szavait idézve az építészet megfagyott zene. Ez a szerves kapcsolat az épület szerkezetében érhető tetten, az építész tagolja a teret, úgy, ahogyan a zeneszerző tételekre osztja a zeneművét. A zenei motívumok is lehetnek népi ihletettségűek vagy akár kortárs hatásúak, mint ahogyan az építész formát, anyagot választ az épületnek, és akkor még nem említettük a díszítettség, az ornamentika adta párhuzamokat. Itt beszélgetünk a Nemzeti Táncszínház már-már minimalista terében: az épület hatalmas üvegablakainak ismétlődésével egyfajta monotonitást idéz, aztán eltéved a tekintet, emelkedő tereket, szintkülönbségeket, hirtelen váltásokat látunk – mindez ugyancsak rokonítható a muzsikával. Érdekes párhuzam, hogy az építészek sokszor zenére dolgoznak. Csernyus Lőrinc barátom mesélte, ha falusi környezetbe tervez lakóházat, akkor főleg népzenét hallgat, ha modernebb feladata adódik, akkor valamilyen kortárs muzsikát. Az építészeknek mindig is szoros kapcsolódásuk volt a zenéhez, akár muzsikusként, akár koncertlátogatóként, ahogyan Makovecz Imrének is.
– Milyen szempontok játszanak szerepet abban, hogy kiket hívnak meg a fesztiválra?
– Elkerülhetetlen, hogy a fellépők ismert nevek legyenek. Sajnos ez a műfaj ilyen: az ismeretlen előadókra a közönség nem vesz jegyet. Ám arra figyelünk, hogy a népszerű, már befutott zenészek mellett feltörekvő tehetségek is megszólalási lehetőséget kapjanak. Fontos szempont az is, hogy a zenészek előrukkoltak-e valami új, izgalmas anyaggal, az előző években sajnos volt példa az ellenkezőjére, és ez nem igazán inspiráló, így az idei évtől az ismétléseket igyekszünk elkerülni. És persze kérdés, hogy a zenészek, akiknek egyébként is tele a koncertnaptárjuk, ráérnek-e.
– Fél évszázados a magyar táncházmozgalom, az évfordulót az őszi programsorozattal is köszöntik majd. Öt évtized távlatából hogyan látja, a népzene, a néptánc mennyire itatta át a kultúránkat?
– Önmagában is nagy szó, hogy a népzene-néptánc létjogosultságáról ma már nincs vita. Az 1970-es évek elején a kétkedők még azt harsogták, a népdal halott, feltámasztását nem kell erőltetni. Holott a Ki mit tud? és a Röpülj, páva! tehetségkutató műsorokban már szép számmal szerepeltek népi ihletettségű zenét játszó fiatalok, mint például a később Vízöntő néven ismertté vált Orfeo zenekar. Mikor apámnak, Kiss Ferenc irodalomtörténésznek a népzene védelmében írt cikke megjelent az ÉS-ben, óriási felzúdulás követte, az urbánus újságírók kórusa ugyanis megborzongott minden népi hangtól, és hát ez az attitűd volt akkor érvényben. Mindenki ismeri a történet folytatását: a kezdetben szűk, szakmai körű találkozónak induló táncház hamarosan megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt, az első budapesti táncház színtere, a mai Írók boltja mostanra emblematikus helyszínné vált. A népi kultúra iránti érdeklődés a mi generációnkat nagyon megragadta, a mozgalom azonban mégsem nőhette volna ki magát ilyen széles körűvé, ha az akkori progresszív értelmiséghez tartozó írók, költők, például Nagy László, Csoóri Sándor, Kormos István nem karolják fel, nem járnak el a rendezvényeire és ha a politikusok, mint például Pozsgay Imre és Vitányi Iván, nem támogatják.
– Ekkor már működtek a progresszívabb zenei irányzatok?
– Már a kezdetektől megkezdődött a népi kultúra feldolgozása, főként a versmegzenésítések révén. És hiába műveltünk más műfajt, elfogadtuk egymás törekvéseit, az autentikus népzenét játszó Muzsikást nem zavarták a Vízöntő merészebb kezdeményezései, és mindez fordítva is igaz volt. Aztán megalakult a Táncház Egyesület, a kezdetekben Táncház Kamara néven, Berán István vezetésével, majd sorra a különböző hagyományőrző szervezetek, és elindultak a népzeneoktatás színterei is. A szakma összefogásával sikerült kivájni a mozgalom vékonyka patakmedrét, amely mostanra hatalmas folyammá bővült. Mára a felsőoktatási intézmények és persze a Zeneakadémia is ontja magából a népzenét jól ismerő, elképesztő technikájú, tehetséges fiatalokat. A gond az, hogy átlendültünk a ló túloldalára. Kezdetben a mozgalom felszívta a fiatal zenészeket, ma azonban már nincs annyi munkalehetőség. Sok az eszkimó, és kevés a fóka.
– És Makovecz életművét sikerült beemelni a köztudatba?
– A koncerten fellépő művészek viszik a hírét ennek az örökségnek, például úgy, hogy azt kérik a szervezőktől, következő koncertjüket Makovecz-épületben szeretnék tartani. A fesztivál valóban sikeres, hiszen a honlapra felkerült koncertajánlók, összegzők, a művészekkel készült interjúk százezres kattintást hoztak. Ráadásul ez a fesztivál alkalmat ad arra, hogy szellemi kapcsolatot teremtsen az előadók között – úgy veszem észre, ez igencsak hiányzik a közösségből. A sikerek ellenére azonban azt is érzem, hogy a Makovecz-életmű iránti érdeklődés mintha kissé alábbhagyott volna. A fiatalok szinte semmit nem tudnak a munkásságáról, egyetlen művét sem tudják megemlíteni. Ezért is tartom fontosnak az őszi rendezvényt: a szakmai programok, kerekasztal-beszélgetések, a legkülönbözőbb témák, például a Makovecz szervezte egykori visegrádi építésztáborokról vagy éppen a viszáki Tündérkert almafajtáiról szóló előadások is segíthetnek abban, hogy ráeszméljünk, a gyökereinkhez szorosan kötődő, a természetességet tükröző szemléletmód egyre inkább kiveszőben van az életünkből. És azt is megérthetjük, a kultúrák sokszínűsége csakis a formából fakad: hiába énekel mást egy szibériai hanti, egy bantu néger, és megint mást egy Kárpát-medencei magyar, valahol mégis ugyanarról szólnak a dalaik. És ez a közös minden ember lelke legmélyén megtalálható.