Végéhez közeledett a Sport- és Pénzügyminisztérium Stratégiai Labdarúgó Tanácsának ülése. A Levezető Elnök körülhordozta tekintetét a termen.
– Kedves Kollégák, gyorsan fogynak a napirendi pontok. Még adresszálnunk kell a legutóbbi NB1-es játéknapon történteket.

A nemzeti futballbajnokság hétvégi rangadójára egyetlen fizető néző látogatott ki. Később kiderült, csak az előző esti stadionkoncerten felejtett mobiltelefonját keresi.

– Csapataink közönségtoborzó programját az „Aranyhorda Ultravédelmi Stratégia” kétmilliárd forinttal támogatta.

A stratégiának megfelelően az NB I-es kluboknál éves bérletet váltó szurkolók felvételi nélkül beiratkozhattak az Állatorvosi Egyetemre, a legszellemesebb bírógyalázó rigmust Magyarország nevezte az Eurovízióra és a stadionban kifüggesztett transzparensek feliratának szerzői közül került ki hazánk jelöltje az irodalmi Nobel-díjra.

A programfelelős, a Magyar Kisállat Ortopédiai Egyesület képviselője, öntudatosan húzta ki magát. Dr. Czinege István a Norberg-szögről szóló ismeretterjesztő cikkének köszönhette tagságát a Stratégiai Labdarúgó Tanácsban. A jelöléséért felelős államtitkár csak a tanulmány címét olvasta, azt hitte, a skandinávoknál az olyan, mint a magyar Csikar-szög: az alapvonalról leadott kapura lövés, a legendás MTK-csatár, Sándor „Csikar” Károly specialitása. Pedig a kutyák combcsontfejeinek középpontját összekötő egyeneseknek az ízületi gödör elülső szélével bezárt szöge.

– Az ultravédelmi stratégia részleges sikert hozott – mondta Dr. Czinege. – A lábszépségversenyt, a zarándoklatot és a népdalfesztivált a legmagasabb színvonalon sikerült kivitelezni. A téli etető építése is népszerűnek bizonyult, de a FIFA elutasította azt a kezdeményezésünket, hogy tiltsák be a Bolgár Köztársaságot, mivel a „Ria-ria Bulgária” rigmus veszélyes, alkalmas lehet a magyar és magyarigazolvánnyal bíró határon túli szurkolók megzavarására.

Mezei Sándor, háromszoros magyar és egyszeres belga bajnok, aranykoszorús mesteredző, a Kölni Futballakadémia tanára, aki a hetvenes években BEK-elődöntőbe vezette a félig amatőrökből álló Racing de Jette csapatát, nem bírta tovább, felpattant.

– Ennyiből Premier League szintű játékosokat lehetne képezni, ők meg automatikusan bevonzanák a nézőket, persze, nem a haverok mániájára kellene költeni a pénzt.

A Levezető Elnök mindig is ellenszenvesnek találta a vöröslő fejű, tagbaszakadt öregembert, akit mintegy megörökölt. A labdarúgás stratégiai ügyeit intéző szervezet nemzeti szempontú átszervezése során megfeledkeztek róla, nem távolították el a futballszakma többi képviselőjével együtt. Mezeit közben megválasztották szakszervezeti bizalminak, mandátuma lejártáig érinthetetlen volt.

– Kérem, beszéljen magyarul – mondta az Elnök, és a falon függő koronás címerre mutatott –, mégiscsak egy ezeréves állam közintézményében vagyunk.

Az idős edző kilazította hirtelen szorossá vált ódivatú nyakkendőjét, és szépen, tagoltan megismételte mondandóját.

– Ha ragaszkodik hozzá, hogy idegen nyelven beszéljen, legyen. Sprechen Sie Deutsch? – kérdezte az Elnök.

Mezei elvörösödött. Németül kezdett bele újra.

– Stehle nicht das Geld, das für die Entwicklung…

A Levezető Elnök nem hagyta magát provokálni.

– Kollégák – szakította félbe az öreget, és iPadjén diszkréten keresni kezdte a Google Translate-et –, segítségüket kérem, érti valaki, miféle halandzsanyelven beszél ez az ember?

A Stratégiai Tanács tagjai egyöntetűen megrázták fejüket.

– Akkor kérem, gépelje le a mondanivalóját magyarul, és postázza ide a Minisztériumba. Tértivevénnyel, nehogy elkeveredjen.

A mesteredző kábultan temette kezébe arcát.

– Megnyitom a vitát. Milyen további projekt szolgálná hazánk tradicionális futballkultúrájának feltámadását? – kérdezte jóindulatú mosollyal az Elnök, és elégedetten pillantott végig a hosszú konferenciaasztal mellett ülő szakértőkön.

A terem mélyén magasba emelkedett egy kéz.

*****

A fővárosi klub műfüves edzőpályájának oldalvonala mellett toporgó idős úr heves integetéssel próbálta magára vonni a gyakorlatokat felügyelő trénerek figyelmét. Fekete öltönye, bajuszkája és bőr diplomatatáskája hivatalos személyre utalt. A vele együtt érkező biztonsági ember odasietett Szedlák kapusedzőhöz, a nemzetközi stáb egyetlen magyar tagjához, és a fülébe súgott valamit.

– Üdvözlöm. Miben segíthetek? – lépett a látogatóhoz a melegítős klublegenda.
– Erőt, egészséget, Szedikém. Máig itt van előttem, teljesen tisztán: 87-es Népköztársaság Kupa-döntő, egy tigrisugrással kiszeded a felső sarokból Csákvári bombáját. Azok voltak ám a jó idők. Hagyjuk! Amúgy milyen formában vannak ma a fiúk?
– Megfelelő intenzitással végzik a feladatokat.
– Csak azért kérdem, mert mindig meglepődőm, amikor a nyugati bajnokságba került magyar játékos az első, hazai lapnak adott interjújában megemlíti, mennyivel intenzívebbek az edzések új klubjában. Harc van a csapatba kerülésért, micsoda csinekbe kell belemenni a labdáért. Hát kérdem én, ha ezt itthon egy edző elolvassa, másnap miért nem hajtja jól meg a sok lógós disznót, aki nem hajlandó itt is keményen odatenni magát?

A kezdőkörben álló vezetőedző türelmetlenül odaintett a pálya szélén beszélgető beosztottjának: mi van már?

– Érdekes gondolat – hagyta rá gyorsan az öltönyös úrra Szedlák. – Mit tehetek Önért?
– Jaj, elnézést kérek. Beszélem itt a butaságokat. Hagyni kell, kérem, ezeket a dolgokat a profikra, nem igaz? Viccesen azt szoktam mindig mondani, hogy Magyarország tízmillió szövetségi kapitány országa. Érted? Minden egyes magyar úgy érzi, jobban tudja…
– Csak azért kérdem, mert a szekuritis kolléga azt mondta, az úr FIFA-ellenőr – szakította meg a szóáradatot a kapusedző.
– Szép is lenne. Nem kell mindent elhinni, amit mondok. De ha nem öltözök be ebbe a maskarába, még a kapun sem engednek be. Fertig Vencel vagyok – nyújtotta a kezét –, villanyszerelő kisiparos. Rossz nyelvek szerint ezermester – tette hozzá pajkos mosollyal.
– Pityu, ezért még számolunk! – mondta Szedlák a sárga láthatósági mellényes őrnek, aki azonnal megpróbálta nyakon ragadni a meglepően sebes menekülő manőverekbe kezdő öreget.
– Nem akarok bántani senkit – kiáltotta, miután egy testcsellel kibillentette egyensúlyából a rárontó biztonságit –, csak az egymás közti meccsbe szeretnék beszállni. Életbevágóan fontos, sőt nemzeti érdek, hogy profik ellen tesztelhessem futballtudásomat.

A klublegenda szomorúan kocogott vissza a helyére. Hát igen, a fanatikus szurkoló a modern ipari futball nagyszerű felépítményének alapköve, mindent meg kell tenni szenvedélyének fokozására, de néha bizony agyára megy a túlzott klubszeretet.

– Szedi, ide nézzél!

Szedlák önkéntelenül is visszafordult. Az öltönyös alak három biztonsági ember gyűrűjében állt a felezővonalnál. Hirtelen felkapott egy labdát és még mielőtt az őrök rávetették volna magukat, fényesre vakszolt fekete bőrcipője orrával hanyagul rárúgta arra a kapura, ahonnan Szirovy, a válogatott első számú hálóőre szemlélte az eseményeket. A bivalyerős löket már régen kifele tartott a jobb felső sarokból, mire a macskareflexű kapusnak sikerült elvetődni rá. Bődületesen nagy gól! A pályát hirtelen megülő csendet csak a vadul kilengő hálótartó-vas által keltett hanghullámok zavarták meg.

– Fénykorodban megfogtad volna – folytatta joviálisan a teljesen ledermedt biztonságiak alól kikászálódó Fertig úr. – Teli csüddel lőttem meg, mint 87-ben Csákvári a kupadöntőn.

Egy ilyen lövéssel a világ legjobb kapusa sem tudna mit kezdeni – gondolta magában Szedlák.

– Na, mi lesz, akkor beállhatok a kétkapus játékba vagy sem?

****

Vegyük sorra azokat a megdöbbentő eseményeket, amelyek a fent leírt kínos incidenshez vezettek!

Az El Niño jelenség hatására a perui Quelccaya-gleccser jegéből kiolvadt az Aerolíneas Argentinas Buenos Airesből Limába tartó gépe, amellyel a San Juan de Oró-i légi irányítók 1969. december 27-én vesztették el a kapcsolatot. A repülőn talált, kitűnően konzerválódott holttestek között az Újpesti Dózsa három játékosának földi maradványait is azonosították. Az 1968-1969-es magyar bajnok dél-amerikai portyáján vettek részt, de úgy berúgtak az argentin főváros magyar kolóniája által tiszteletükre rendezett karácsonyi estélyen, hogy lekésték a másnap induló gépet és csak a következő járattal indultak a csapat után Peruba.

A tragédia nem vert fel nagy port a hatvanas évek Magyarországán. Az Újpest a második csapatát küldte a túrára, a nagy sztárok – Göröcs, Káposzta, Dunai, Bene, Zámbó és a fiatal csatárcsillag, Fazekas – sem tartottak a delegációval. Az eset agyonhallgatásához az is hozzájárult, hogy a melléjük rendelt titkosszolgálati tiszt jelentése szerint az ünnepi banketten a játékosok illuminált állapotban irredenta dalokat énekeltek, éltették Horthy Miklóst és szovjetellenes kijelentéseket tettek, amiről az Argentínai Magyar Hírlap is beszámolt.

A holttestek hazahozatala és méltó eltemetése a rendszerváltás utáni Magyarország nemzeti ügyévé nemesedett. A speciális, hűtött ólomkoporsók légi szállításának ötmilliós költsége rekordidő alatt gyűlt össze közadakozásból. Még arra is futotta a pénzből, hogy a Labdarúgó Szövetség ad hoc kegyeleti szakbizottsága egy hétig a híres perui Playa Roján tanulmányozza a strandfociéletet.

Mielőtt a szerencsétlenül járt magyar hősöket felravatalozták volna a felújított Puskás Stadion dísztribünjén, a hatályban lévő törvényeknek megfelelően a Nemzeti Népegészségügyi Központ szakemberei szövetmintát vettek holttestükből, amelyet a Járványügyi és Infekciókontroll Főosztály alapos vizsgálatnak vetett alá. A tudósok a sejtkultúrákban egy addig ismeretlen vírustörzset azonosítottak. A Központ kiváló nemzetközi kapcsolatai révén a világ minden tájáról kért és kapott gyorssegítséget, de a virológia legnagyobb szaktekintélyei sem tudták osztályozni a kórokozókat. Egyre nőtt a nyomás, a felravatalozott testek a szakszerű tárolás ellenére oszladozni kezdtek, és közeledett a vb-selejtező, amelyet a stadionban vívott volna meg a válogatott.

– Kedves kollégák – monda Dr. Landesz Márton, a Nemzeti Népegészségügyi Központ főigazgatója –, azért hívtam össze a válságstábot, mert tegnap este Prof. Dr. Ho Sup-Yoon végre hivatalosan is megküldte a szingapúri NSU Trópusi Betegségek Központjának vizsgálati eredményeit. Egyetértenek velünk, retrovírus-törzsről van szó, de tulajdonságai nem egyeznek egyetlen ismert kórokozóéval sem. A szingapúriak egész Délkelet-Ázsiát lefedik. Kijelenthetjük, a kór nem trópusi eredetű. A kudarc ezzel teljes!

– Várjunk csak – horkant fel Szlosár Károly, a Sport- és Pénzügyminisztérium küldötte –, amikor Bahiában voltam a strandröpi-küldöttséggel, elkaptam valami betegséget: sárgaláz, tífusz, ilyesmi. Soha nem felejtem el, három napig négykézláb közlekedtem az ágyam és a klotyó között. Ha Latin-Amerikában is vannak ilyen különleges betegségek, nem lehet, hogy Argentínában vagy a braziloknál fertőződtek meg az újpestiek?

– Természetesen legelőször a Rio de Janeiró-i és Buenos Aires-i testvérintézményünktől szereztünk be szakvéleményt – nyugtatta türelmesen a labdasportügyi államtitkárt Landesz. – Nagy segítség lenne azonban, ha esetleg mégis engedélyeznék, hogy újra megvizsgáljuk a holttesteket.

– Szó sem lehet róla! Az első vizsgálatot is elcseszték. Megbeszéltük, hogy a kedd reggeli nyitásra visszahozzák a fiúkat a stadionba. Erre délután háromkor futnak be velük. Tíz órakor egy sárvári általános iskolai osztályt fogadtunk a Látogatóközpontban. Még jó, hogy a múzeumigazgatónak volt annyi lélekjelenléte, hogy a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” idejére belefektessen a koporsókba három teremőrt.

– Ismételten elnézést kérek, Államtitkár úr, de értse meg, elhúzódott a vizsgálat. A kórboncnok kolléga a legaprólékosabb analízis során sem talált releváns elváltozást az elhunytak szervezetében. Egyiküknél ugyan krónikus obstruktív tüdőbetegséget diagnosztizált, de átnéztük a korabeli sportsajtót: nincs olyan fénykép, amelyiken nem cigarettával a kezében szerepelne. Még a cserepadon is dohányzott.

– Jól van, oké, de muszáj volt annyira feltrancsírozni szerencsétleneket? Újságpapírral van kitömve a mellkasuk. Na, hagyjuk, engem az érdekel, mikor temethetjük már el őket!

Polonyi Emil, a Központ fiatal doktorandusza közbevágott.

– Tudja, a temetés virológiai szempontból egyáltalán nem oldja meg a problémát. Ki lesz itt hibáztatva, ha a sárvári általános iskolásoknak jövő héten kinő a harmadik lábuk, nem beszélve azokról a szerencsétlen teremőrökről, akik közvetlenül érintkeztek a koporsókkal? Tegnap estig hatvanezren rótták le tiszteletüket az elhunytaknál. Mind potenciális vírushordozó! Ha elhamvasztják a testeket, legalább nyolcvan százalékkal csökken az esély, hogy valaha azonosítani tudjuk a kórokozót.

Landesz hevesen integetett fiatal kollégájának, hagyja már abba, ne ingerelje az államtitkárt. Az egykori testnevelő tanár hirtelen haragjáról és pokróc stílusáról volt híres. Polonyi azonban nem hagyta magát.

– Ha nem sikerül azonosítani a törzset, akkor természetesen az ellenanyagot sem tudjuk kifejleszteni.
– Elnézést kérek, Államtitkár úr, azért nem ennyire sarkos …

Szlosár egy kézmozdulattal elhallgattatta a főigazgatót.

– Három napotok van – mondta, majd felpattant a helyéről és kisietett a tárgyalóteremből.
– Na, ezt jól megcsinálta, Polonyi! – mondta Landesz. – Magát teszem felelőssé, ha a következő ciklusban a Központot kizárják a működési támogatásra kiírt pályázatokból. Az Országos Közegészségügyi Intézet itt liheg a nyakunkban. Mióta Miniszter Asszony menyét felvették az Igazgatási Osztályra főelőadónak, sorra nyerik a tendereket. Pár ilyen húzás és összevonnak velük.
– Mindez semmit sem változtat azon, hogy a vírusokat azonosítani kell.
– Ezt én is nagyon jól tudom, fiatal kolléga. Harminc éve vagyok a szakmában. De az ilyen öntelt, haragtartó barmoknak, mint Szlosár sohasem szabad ellentmondani.
– Akkor nincs más hátra, használjuk ki a következő három napot.

A tudományos áttörés másnap délelőtt következett be.

Polonyi egész éjszaka dolgozott a laborban. Semmi. Reggel búsan lement a büfébe a szokásos dupla kávéra és párizsis zsömlére. A befutó Landesz, aki alapvetően kedvelte a fiatalembert, mellé telepedett kakaós csigájával.

– Valahogy úgy érzem, Professzor úr, tévúton járunk. Ahelyett, hogy a mintákban kutakodnánk, az áldozatok környezetét kellene vizsgálnunk. Mi az, ami különlegessé teszi ezt a három egyedet: származás, életkörülmények, élőhely? A virológia szentháromsága. A labdarúgáson túl még lenni kell valaminek, ami összeköti őket.

– Egyetértek – válaszolta a főigazgató. – Végső elkeseredésemben az is felvetődött bennem, hogy a csehszlovákiai bevonulással állhat kapcsolatban a fertőzés. Talán behívták őket katonának és ki voltak téve valami szovjet biológiai fegyvernek? De nem jön ki a matek. Hatvannyolc nyarán lépte át az északi határt a Néphadsereg, a labdarúgók hatvankilenc végén haltak meg. Milyen gyilkos fertőző betegség lappang majd másfél évig? A hatvankilences évben viszont egyszerűen nincs releváns különleges esemény.

– Dehogyis nincs, kérem szépen, hanem nagyon is van. Fertig Vencel vagyok – nyújtotta a kezét a szomszédos asztal alól előbukkanó szürke munkászubbonyos férfi –, villanyszerelő kisiparos. Rossz nyelvek szerint ezermester – tette hozzá kisfiús mosollyal. – A légkondicskát bütykölöm éppen. Ezek a kínai masinák állandóan lerobbannak. Teljesen szét kellett szednem. De, ahogy mindig mondani szoktam, kinek a pap, kinek a papné. Értik? Ha nem lenne semmi baj velük, felkopna az állam. Nem igaz?

– Doktor Landesz, örültem.
– Várjon már egy kicsit, na. Nem tudtam nem meghallani, amit mondani tetszett: hatvankilenc, foci, Csehszlovákia.
– Mire gondol, Fertig úr?
– Marseille.
– Igen. Kikötőváros Dél-Franciaországban. Folytassa.
– Akkor inkább Mohács!
– Duna-part. A víz lenne a visszatérő elem? Várjon! Víz útján terjedő betegség? A fertőzött ivóvíz még mindig az egyik legégetőbb közegészségügyi probléma a világon.
– Főigazgató úr, azt hiszem értem, mire gondol a mester – mondta Polonyi. – És jönnek a csehszlovákok, ugye? – kérdezte Fertigtől, aki széles mosollyal hátba veregette a fiatalembert.
– Na, maga talán mégsem reménytelen eset, dokikám.
– Hogyan, hogyan? Nehezemre esik követni a gondolatmenetét! – mondta Landesz.
– A magyar foci „Mohácsa”, a Csehszlovákia elleni 1969-es 1:4-es vereség a marseille-i vb-pótselejtezőn – magyarázta a doktorandusz. – Azt jelentette, először a játékok történetében, hogy az 1970-es mexikói világbajnokságra nem jut ki a magyar válogatott. Ekkor kezdődött el a világ szűken vett élvonalába tartozó futballunk lassú lecsúszása. Még akadtak fellángolásaink, volt egy Nyilasink, Törőcsikünk, Détárink, de a hanyatlás 69 óta folyamatos.

A főigazgató hamar rájött, mire utal beosztottja.

– Mintha lassú fertőzés hatalmasodna el labdarúgásunkon.

****

Szívesen írnám, innen egyenes út vezetett a magyar vírus (Virus hungaricus) rendszereséhez, de a kutatók vért izzadtak, míg sikerült beazonosítani hatásmechanizmusát. A laboratóriumi patkányokban csökkentette a gömbérzéket, szűkítette a térlátást és hátráltatta a mozgáskoordinációt, ezen felül káros hatással volt a monotónia- és fájdalomtűrésért felelős agyi területekre. Ezzel szemben hihetetlenül felerősítette az instant gratifikáció iránti igényt generáló kémiai folyamatokat. A fertőzött egyed csak óriási adag ennivalóért volt hajlandó kitalálni a labirintusból, később elvárta, hogy a tudósok akkor is az orra elé tolják a táplálékot, ha egész nap csak heverészett.

A Nature magazin az év cikkének választotta Landesz és Polonyi nagyívű tanulmányát, amelyben leírják, a naponta generációk százait produkáló retrovírus, a tökéletes szimbionta hogyan épült be nagyon rövid idő alatt a gazdatest DNS-ébe és vált néhány hónap alatt laboratóriumi körülmények között kimutathatatlanná. Az Andok-béli tragédiát megelőző 1968-as évből származó mintákban még nem, az 1970-es évekből származókban pedig már csak elvétve fordult elő a vírus. A tudósoknak sikerült 1969 második félévére szűkíteni az időtartományt, amelyben a járvány kitört.

És hogy miért csak Magyarország lakosságát fertőzte meg? Erre a kérdésre talán sosem találjuk meg a pontos választ. Van, aki abban hisz, a magyar, mint a Szíriuszról származó ősnép, fogékonyabb a szintén földönkívüli eredetű vírus iránt. Mások a Habsburgok és a nemzetközi finánctőke machinációira gyanakodnak. A tudományos közvélemény viszont nagyjából egyetért: a Tiszai Vegyi Kombinátban 1969 novemberében bekövetkezett robbanásnak köze lehet a járványhoz. A kelet-német sportvezetés a dekadens Szövetségi Államban rendezett 1972-es müncheni olimpián akarta bizonyítani a népi demokrácia felsőbbrendűségét. A nemes cél érdekében kémiai adalékokkal is javítani akarták sportolóik teljesítményét. Doppingoltak. Az ellenőrök elől a baráti Magyarország vezető vegyipari műhelyébe vitték a kutatás és gyártás kulcselemeit. Nem tudni, mi vezetett a tragédiához, de a kísérleti üzem felrobbant, a különböző doppingszerek reakcióba léptek egymással és az uralkodó széliránynak megfelelően néhány napig Tiszaderkénytől Sopronig ismeretlen összetételű vegyszerfelhő borította az országot. Ausztria keleti részének is jutott, amit az is bizonyít, hogy az osztrák futball is zuhanórepülésbe kezdett. A sógorok csak akkor találtak magukra, amikor nekiláttak első generációs bevándorlókra alapozni labdarúgásukat, akiknek szervezetében, értelemszerűen, nem volt jelen a vírus DNS-e. Az NDK sporteredményeit is visszavetette az incidens. A Münchenből egyetlen aranyat sem hozó „női” úszóik csak a következő, 1976-os montreali olimpián tarolták le a mezőnyt Andrea „Bajusz” Pollack vezérletével.

– Kedves kollégák – monda Dr. Landesz Márton, a Nemzeti Népegészségügyi Központ főigazgatója –, azért hívtam össze a válságstábot, mert tegnap kézhez kaptam a johannesburgi Eddy Grant Virológiai Intézet jelentését. Szőrös kutyatej alapú antivirális szerük ahelyett, hogy akadályozná, felgyorsítja a kórokozó szaporodását. A kudarc ezzel teljes! A tudomány itt már tehetetlen.

– Várjunk csak – mondta Szlosár Károly, a Sport- és Pénzügyminisztérium küldötte –, én minden télen influenzás vagyok. A gyerek minden szart hazahoz az iskolából. Általában két nap alatt kigyógyulok belőle. Bedobok néhány felest, felveszem a melegítőmet, jót alszom a nagy erdélyi csergém alatt. Kiizzadom. Azt is vírus okozza, nem?

– Igen, persze – mondta Landesz –, a népi gyógymódok bizonyos esetben tényleg eredményesek, az influenza kórokozója azonban az őskortól velünk van, ám attól tartok, a Hungaricus fertőzés esetében nem állt rendelkezésre elég idő, hogy kialakuljon hasonló, tévedésekre és sikerekre alapozott természetes eljárás.

– Szerintem kiváló ötlet! – mondta Polonyi Emil, a tehetséges ifjú tanársegéd. – Államtitkár úr tanácsára még ma ráöntök a tenyészetre egy kis szilvapálinkát, letakarom valamilyen organikus fedőelemmel, és kis időre nyugalomba helyezem. Egészen primitív sejtkultúrák esetében az eljárás bizonyítottan hatásos.

Landesz villámokat szóró tekintetéből a fiatal kutató kikövetkeztette, az elégedetten hátradőlő Szlosárral ellentétben ő megértette, milyen finoman hülyézte le az államtitkárt.

– Nézzünk szembe a tényekkel! – folytatta Polonyi. – A magyar vírus egyetlen ismert hatása a versenyképes futballtudás lassú leépülése. Hát, istenem! Kontinensek élnek úgy, hogy nem tudnak focizni. A világ legnépesebb államaiban: Kína, India, Egyesült Államok, Indonézia, gyerekcipőben jár a sport. Koncentráljunk szépen a kajak-kenura meg a vívásra.

A belelendülő tanársegéd nem vette észre, hogy az intézetvezető hevesen integetni kezd: ne ingerelje az államtitkárt.

– Már eddig is túl sok közpénz ment el a kutatásokra – folytatta rendületlenül.
– Elnézést kérek, Államtitkár úr, azért nem ennyire sarkos …

Szlosár egy kézmozdulattal elhallgattatta a főigazgatót.

– Ha három nap múlva nincs meg az ellenszer, az Országos Közegészségügyi Központot nevezem ki témafelelősnek – mondta, majd felpattant a helyéről és kisietett a tárgyalóteremből.
– Na, ezt jól megcsinálta, Polonyi! – csapott az asztalra Landesz.
– Professzor úr, nekem az a szerény véleményem, hogy innentől nyugodtan vigye csak az OKK ezt a témát. Ami virológiai szempontból érdekes, mi már mind megcsináltuk. Nekik annyi marad, hogy összesöpörjék utánunk a forgácsot.
– Na, látja, jó kutató maga, de menedzsernek csapnivaló lenne. Mit gondol, az elmúlt hónapokban miből élt a Központ? Hogyan tudtam delegációt küldeni az Almati Nemzetközi Virológiai Vándorkongresszusra? Három kiadványunk jelent meg tízezres példányszámmal. A Magyar Víruskutatás Története két kötetben helyezett lett a Szép Magyar Könyv versenyen. Az se két fillér ám! És korábban otthonról hordtam be az intézetbe a vécépapírt, mert nem jutott minden mellékhelyiségbe. Amióta belekezdtünk ebbe a tinglitangli futballkutatásba, ki se látszunk a nyertes pályázatokból. Ha az OKK viszi a témát, ugrik a pénz is.
– Akkor nincs más hátra, használjuk ki a következő három napot.

A tudományos áttörés másnap délelőtt következett be.

Polonyi egész éjszaka dolgozott a laborban, még szokásos dupla kávéját és párizsis zsömléjét is az asztalánál fogyasztotta el. Reggeli közben eszébe jutott Szolsárnak tett ígérete. Otthagyott mindent, lesietett a büfébe pálinkát venni, ahol részben kinevették, részben pedig aggódva kérdezték, nem ment-e az idegeire a stressz. Aztán eszébe jutott, nyílt titok, hogy egy szalonalkoholista kolléga az Infekciókontroll Főosztályról nagy mennyiségű égetett szeszt rejteget az íróasztalában. Kölcsönvett egy kémcsőnyit a „Laci sógor szilvája 2018” feliratú üvegből és a színtelen, aromás folyadékot ráöntötte egy Virus hungaricus sejtkultúrára. Legnagyobb meglepetésére az összes vírus elpusztult, amikor fél óra múlva mikroszkóp alatt megvizsgálta a tenyészetet. Gyorsan visszarohant az Infekciókontrollra, a közben befutott kollégát szó nélkül félrelökve feltépte szekrényét és magához vette a pálinkásüveget. Megismételte az eljárást egy másik a Petri-csészével. Nem bírta kivárni a fél órát. Húsz perc múlva belenézett a mikroszkópba. Levette a szemüvegét, megtörölte, és újra odahajolt a szemlencséhez. Ez nem lehet. Semmi? A vírusok vígan lubickoltak a nedves közegben. Visszahelyezte az előző mintát az objektív alá. Egyetlen élő egyedet sem bírt felfedezni.

Hát mi van itt?

Beletelt kis időbe, amíg rájött, hogy a kórokozók nem a pálinka hatására múltak ki. Reggelihez levette a gumikesztyűjét, és a párizsis zsömléből olyan, eddig ismeretlen anyag jutott az első mintába, amely rövid úton végzett a Hungaricusszal.

Később katasztrófasújtotta területnek nyilvánították és hermetikusan elzárták a külvilágtól a húsüzemet, ahol a büfében használt párizsit előállították.

Tulajdonosát és menedzsmentjét örökre eltiltották minden élelmiszeripari tevékenységtől, az alkalmazottakat pedig csak kéthetes karantén után engedték újra emberek közé.

A cég gyártási technológiájáért azonban az ország legnagyobb gyógyszeripari cégei álltak sorban.

*****

– Úgy érzem, Professzor úr, megrekedtem a kutatásban – mondta Polonyi az íróasztala mögött ülő főnökének. – Mindent megpróbáltam. Talán nemzetközi összefogásra lenne szükség. A különböző egyedsűrűségű mintákban most már rendszeresen sikerül elpusztítani a vírusokat, de mindhiába, helyüket másik, ismeretlen törzs foglalja el. Felfalják a vírusokat, majd apró szigeteket alkotnak a tenyésztalajban. A mag huszonegy egyedből áll. Elektromikroszkóp alatt akkorák, mint a mákszem. Tetszőleges irányban mozognak egy képzeletbeli téglalapon belül. Két másik specimen az így keletkezett terület rövidebb oldalán tartózkodik majdnem mozdulatlanul, további kettő pedig fel-alá mozog a hosszabbik oldal mentén. A peremen, koncentrikus körökben akár ötvenezer egyed is megfigyelhető. Azt vettem észre, hogy minél aktívabbak a középen mozgók, annál jobban forrong a perem. Annyira komplex séma, hogy egyetlen általam ismert mikrobiológiai viselkedésmintához sem tudom hasonlítani.

– Persze, mert nem jár meccsre – hangzott fel váratlanul a plafon irányából. – Futballoznak.

Polonyi megismerte a hangot.

– Fertig úr?

– Üdvözlöm, dokikám. Minden szót hallottam a szellőzőcsövön keresztül. Lerobbant a légkondi az emeleten, éppen azt bütykölgetem. Szenvedek vele, mint a kutya. Ezek a kínaiak feltalálták az egyszer használatos légkondicionálót. Alig bírok hozzáférni a kompresszorhoz. De ahogy mindig mondani szoktam, a türelem rózsát terem! Érti…

– Tökéletesen, Maestro! Nagyon szellemes. Nem hallottam pontosan: futballoznak a kórokozók a mintában? Ezt azért még maga sem gondolhatja komolyan – vágott közbe Landesz, és ujjával a fejére bökött: ez a Fertig megőrült.

– Hogy is mondta a fiatal doktor úr? Huszonegy mákszem futkos fel alá. Nézett már maga a Népstadion felső karéjáról meccset? A magasból a játékosok nem nagyobbak, mint egy húszforintos, olyan, mintha gombfocimeccsen lenne az ember. A Fater, Isten nyugosztalja, pont ötvenháromban volt sorkatona, kivezényelték építeni a lelátót, amikor úgy látszott, nem készül el időre. Annyi kontármunkát életében nem látott. Soha nem volt hajlandó felmenni a karéjra. Biztos volt benne, egyszer összedől. Én úgy voltam vele, egyszer úgyis meg kell halni valahogy.

– De hát a futballt nem is huszonegyen játsszák. Jól mondom, kolléga? – nézett bizonytalanul frissen kinevezett adjunktusára a főigazgató.
– Huszonkét játékos és a háromfős bírói csapat van egyszerre a pályán – mondta elgondolkodva a fiatalember. – Ha jól számolom, mindenki megvan az általam magnak nevezett területen: tíz plusz tízen a mezőnyben, a két kapus a pálya ellenkező végein, a játékvezető és a partjelzők.
– Körben pedig a nézők ülnek – magyarázta tovább Fertig. – Ugye azt állapította meg, minél nagyobb a mozgás középen, annál jobban szurkol a perem? Jó, hogy! Szórakozni mentek ki ők is, nem? Miből is van magának doktorátusa? Lehet, én is megcsinálom. Adnak kedvezményt egyéni vállalkozóknak?
– Professzor úr – vette át a szót Polonyi –, ezt a fejleményt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
– Most rövid szünetet tartanék itt fent – hangzott fel a szellőzőből. – Hazatelefonáltam, behoznak egy vadiúj expanziós szelepet a műhelyből. Persze csak ha van raktáron megfelelő! Mert manapság a dzsásztintájmmal az egyáltalán nem olyan biztos ám. Amíg várakozok, kérem szépen, szívesen belekukkantanék az egyik meccsbe. Ha szabad és nem esik nehezükre.
– Na, jöjjön. Tanár Úr engedelmével leviszem a laborba. Sokat köszönhet magának a magyar virológia.
Fertig Vilmos hosszan, csendesen nézegette a Petri-csészében zajló eseményeket.
– Nehéz eset – állapította meg végül a villanyszerelő.

– Nekem mondja? – válaszolta Polonyi, aki éppen kutatási tervet próbált összeállítani Fertig elméletének bizonyítására. – Sikerült izolálni a Hungaricust elpusztító hatóanyagot, úgy tűnik, az élettani következménye is megvan. Most elindul a hosszú, többlépcsős folyamat a tesztelésére. Évekig tarthat, mire a terápia klinikai vizsgálat szintjére léphet. Az etikai, jogi és egészségügyi szabályozás elképesztően szigorú, minden mozzanat merev szakmai korlátok közé van szorítva.
– Én csak arra gondoltam, nehéz kiválasztani, melyik csapatnak szurkoljon a néző, mert olyan egyformák a játékosok. Annyi bizonyos, ez nem NB I-es színvonal. A technikai megoldásokat nem látom igazán, de a játék szervezett, a csapatrészek együtt mozognak és ekkora futómennyiséget még a Premier League-ban sem produkálnak a csapatok. Mondja, nem vihetnék kicsit ebből az új szerből a kedvenc csapatomnak? Rangadót játszanak a hétvégén, rájuk férne az erősítés. Van nálam egy üres kólásüveg. Csak félliteres. Nem is kérek többet.
– Ember, hát nem ért magyarul? – jött ki az adjunktuson a hetek óta ránehezedő stressz. – A szert szigorúan kontrollált körülmények között, állandó szakorvosi felügyelettel önkénteseken tesztelhetjük. Ez nem expanziós szelep! Ha nem működik, rendelünk újat. A legapróbb tévedésen is emberéletek múlnak. Maga meg azt képzeli, belemérem merőkanállal kólásüvegbe, mint a folyóbort?
– Jól van, na! Nem kell rögtön felkapni a vizet. Csak arra gondoltam, milyen jó lenne, ha hozzá tudnék járulni én is a magyar futball feltámadásához. Most lenne rá szükség, azonnal. Vagy ötven éve állandóan ígérgetik: majd a legközelebbi szezonban, a következő selejtezősorozatban. Aztán semmi – legyintett nagyot. – Ha már egyszer itt vagyok lent magánál a laborban, mutassa már meg a gyógyszert, amit kifejlesztettek.

Polonyi kissé elszégyellte magát, hiszen a futballvírus ötlete Fertigtől származott

– Már eddig is sokat tett a fociért, Mester! Jöjjön, megmutatom a hűtőkamrát, ahol a hatóanyagot tároljuk. De vigyázzon, csak olyan védőruhával szabad megközelíteni, amely ventilátoros légzőrendszerrel van ellátva.
– Érdekes egyszerű, csapvíznek tűnt – mondta a villanyszerelő a vizit után, miközben kikászálódott a sárga műanyag védőfelszerelésből. – Kóstolta már valaki?

Polonyi ébredő dühét észlelve, vigyorogva nyugtatta.

– Csak vicceltem. Köszönöm, hogy megmutatta. Hálából, ha akarja, ingyen megjavítom a légkondicionálót. Hát lehet úgy világszínvonalú munkát végezni, hogy közben a beltéri egységből vödörbe csepeg a víz?
– Ne is mondja. Az utóbbi időben ugyan kicsit jobban megy a Központnak, de az épület felújítása még várat magára. Mennyi időre lesz szüksége? Fél órám van. Koncertre megyünk a feleségemmel.
– Nem vagyok jós, kérem. Azt sajnos csak az után tudom megmondani, hogy belenéztem a készülékbe. De menjen csak nyugodtan, nekem úgyis várni kell az expanziós szelepre, addig legalább elfoglalom magam. Majd leadom a kulcsot a portán.

Tudományos haladás csak áldozatok árán lehetséges. Ennek a harcnak sok ismeretlen hőse van, attól az ősembertől kezdve, aki először harapott gyilkos galócába Fertig Vilmosig, aki Polonyi távozása után azonnal bement a hűtőkamrába és meghúzta a magyar vírus hűs ellenszerét tartalmazó tárolóedényt.

A hatás, mint tudjuk, nem maradt el.

****

A Minisztérium a vakcina rohamtempójú legyártása után elrendelte minden magyar állampolgár beoltását. Az Orvosi Kamara fenntartásait azzal söpörték le, hogy más fertőző betegségekhez hasonlóan elég néhány vírushordozó, és a betegség mutáns változata újra végigsöpör az országon. A döntéshozókat az sem hatotta meg, hogy a kórokozó DNS-e évtizedek óta része a magyar lakosság genomjának és már nem fertőz. Azzal érveltek, a genetika tudományának mai állása nem teszi lehetővé annak kizárását, hogy újra aktivizálódjon. Az elővigyázatosság elvének alkalmazása kötelezi a hatóságokat minél szélesebb rétegek immunizálására. Természetesen nemzetközi egészségügyi együttműködés keretében Magyarország más államoknak is felajánlotta az oltóanyagot, de a klinikai tesztek kimutatták, az eredeti vírusfertőzés és örökítőanyag mutáció hiányában, a vakcina külföldiek szervezetében nem fejti ki hatását.

Az oltási kampánynak volt néhány nem várt sportpolitikai következménye. Az nem lepte meg a hatóságokat, hogy a magyar futballisták teljesítménye, és ezzel a nemzeti bajnokság színvonala soha nem látott magasságokba emelkedett. A helyzet annyira eldurvult, hogy néhány idény múltával magyar klubcsapat csak úgynevezett hendikeprendszerben vehetett részt nemzetközi kupában. Mínusz három, hat vagy kilenc gólról indultak, de így is könnyedén győztek. A hazai szurkolók ennek megfelelően teljesen elvesztették érdeklődésüket a külföldi csapatokkal vívott mérkőzések iránt. Csak az alacsonyabb osztályú együttesek voltak hajlandók elindulni az európai kupaküzdelmekben pénzdíj reményében. Megesett, hogy a Bajnokok Ligája döntőjét a Sajkódi Aggok Háza Labdajáték Foglalkoztató Kör és a Vajkai Gólyafészek Óvoda középsős vegyes csapata vívta.

A futball világbajnokság sem hordozott már izgalmat a szurkolók számára. A magyar válogatott csak a döntőre csatlakozott a küzdelmekhez. Labdarúgóink nem érhettek egymás után többször a labdához, gólt csak az ellenfél tizenhatosán kívülről lőhettek és úgynevezett repülő kapus rendszerben játszottak: az ellenfél támadásánál a kapuhoz legközelebb álló mezőnyjátékos állt be védeni. A helyzet odáig fajult, hogy a Premier League örökrangadójának számító Manchester United–Liverpool mérkőzésen huszonegy magyar állampolgárságú játékos lépett pályára, a kakukktojás a Pool „szlovák” jobbhátvédje, a dunaszerdahelyi Kovács János volt. Az európai és dél-amerikai futballnagyhatalmak labdarúgó-szövetségeinek koalíciója, külügyi apparátusuk hathatós támogatásával elkeseredett kampányt indított, hogy a labdarúgás magyar változatát nyilvánítsák önálló sportággá, mint az Australian Rules Footballt.

Ebben a végsőkig fokozott nemzetközi helyzetben bombaként robbant a hír, hogy éves japán turnéja egyik állomásán a Feketetelek Megye I-es csapata döntetlent játszott az Ázsia-válogatottal.

– Kedves kollégák – monda Dr. Landesz Márton, a Nemzeti Népegészségügyi Központ főigazgatója –, azért hívtam össze a válságstábot, mert tegnap kézhez kaptam a jokohamai meccs felvételét. A kudarc csaknem teljes! A vizsgálat megállapította, a Feketeteleknek csak azért sikerült kihozni egálra a meccset, mert a bírót annyira meglepte az ellenfél vezetése, hogy befújt a magyaroknak egy teljesen jogtalan tizenegyest. Az egy-egyes végeredmény, kérem szépen, tudományos anomália. Értetlenül állok a fejlemények előtt!

– Várjunk csak – mondta Szlosár Károly, a Sport- és Pénzügyminisztérium küldötte –, azért pánikra nincsen ok. Tegnap este beszéltem a feketetelki klubvezetővel. Hrabina Lojzi elmondta, a meccs előtti estén Lajos-napot ünnepeltek. A játékosok olyan másnaposan léptek pályára, hogy a legkisebb zajtól is ezerfelé hasadt a fejük. Meg is dobálták stoplis cipővel a Himnuszba belekezdő tűzoltózenekart.

– Sajnálom, Államtitkár Úr – mondta Landesz –, de ez nem mentség. Tavaly a válogatott középcsatára úgy lépett pályára az Európa-bajnokság döntőjében, hogy aznap reggeli vakbélműtéte után még nem ürült ki teljesen a szervezetéből az altató. Mégis klasszikus mesterhármast ért el.

– Mindenesetre a Nemzeti Sport azt a hírt hozta le, hogy meccs közben kisebb földrengés tört ki, és az ázsiai csapat rezgéshullámokhoz szokott japán játékosai a mieink zavarodottságát kihasználva érték el góljukat. Minden más fake news és a bevándorláspárti erők hazugsága. De hol van az a kis szarkeverő? – nézett körül Szlosár. – Ezen a ponton általában közbe szokott szólni valami ötlettel.

Polonyi Emil azonban nem tartózkodott a teremben.

****

A magyar vírussal kapcsolatos tudományos eredmények meghozták a világhírt Dr. Landesz Márton számára. Csak azért nem kapta meg a Nobel-díjat, mert az odaítélését megelőző hónapban a magyar ifjúsági válogatott százhuszonegy nullára verte a norvég nemzeti csapatot, és a kuratórium attól tartott, utcai zavargások törnek ki Oslóban, ha neki ítélik. A Becsületrendet azzal érdemelte ki, hogy egy disszidens magyar teljesen elfranciásodott unokáját személyre szabott kúrával felhozta a magyar NB 2 szintjére. Az illető később többszörös francia bajnok és gólkirály lett.

Landesz szerzőtársa és asszisztense, a fiatal adjunktus azonban más utat járt be. Az oltóanyag kifejlesztése körüli politikai nyomás, a szakmailag megkérdőjelezhető döntések sora és a hirtelen jött népszerűséggel járó magánéleti kompromisszumok miatt otthagyta a Nemzeti Népegészségügyi Központot. Teljes anonimitásban, egy vidéki élelmiszeripari laboratóriumban helyezkedett el.

– Üdvözlöm, Professzor úr – mondta az irodájába bekopogó Landesznek –, fáradjon beljebb.
– Nem volt könnyű megtalálni magát, Polonyi.
– Benne vagyok a telefonkönyvben.
– Van egyáltalán telefon itt az isten háta mögött?
– Fejlett kisváros ez. Jövőre végre körbeér a körgyűrű, van kilátónk és hatvan méter magas nemzeti színű zászlórudunk. Telekszomszédom tavaly második lett a megyei sertésszépségversenyen. Akarom mondani, mangalica kocája hozta el a díjat.
– Miket hord itt össze: zászlórúd meg körgyűrű. New Yorkban vagy Szingapúrban lenne a helye. Életemben nem találkoztam még olyan ösztönös virológiai zsenivel, mint maga.
– Köszönöm a bókot, de pontosan tudom, miért van itt, Főigazgató úr.
– Okos fiú maga, Emil, de azt azért kétlem.
– Csak mi ketten tudjuk, ki volt a híres anonim „Tesztalany A”, aki elsőnek vette be a vakcinát. Ugye egyetért velem, ha változás áll be a szer hatásmechanizmusában, először rajta figyelhetők meg a következmények?

Landesz bólintott. Polonyi intett egykori mentorának.
– Akkor jöjjön velem.

Az élelmiszeripari laboratórium egyik apró beugróját megtöltötték a legkorszerűbb kromatográfiai és diagnosztikai műszerek.
– Megvették dollárért néhány szabadalmamat az amerikaiak – magyarázta a fiatalember az elképedt professzornak. – Ezt nézze meg!

A iMac Pro óriási képernyőjét betöltötte Fertig Vilmos feje. Polonyiék házának kertjében állt, Landesz a háttérben felismerte egykori doktorandusza feleségét. Öt év körüli kisfiú lépett be a képbe, kezében futball-labda.

– Focizzunk – kérlelte a vendéget.
– Emilke, ne zavard Vili bácsit – mondta neki az édesanyja.
– De én focizni akarok! – toporzékolt a kisfiú.
– Na, jól van, gyere – egyezett bele végül Fertig.

A házigazda telefonjának videokamerája egészen ráközelített az öregre, ahogy megpróbálta átvenni Emilke első passzát. Méterekre pattant tőle. Utánavonszolta magát, de ahelyett, hogy visszaküldte volna a labdát a feladónak, nagy igyekezetében bal lábával esetlenül elrúgta a lendülő jobb elől és hanyatt esett. A videó a Polonyi család nevetésének csilingelő hangjával zárult.

– Tragédia – mondta megsemmisülten Landesz.
– Fél éve keresett fel. Már nem úgy ment neki a futball, ahogy régebben. Normális esetben hetven év fölött mondjuk ez nem is csoda. Csakhogy Fertig Vilmos futballkarrierje minden, csak nem átlagos. A folyamat progresszív. A felvétel egy hónapos. Azóta stabilizálódott az állapota. Teljesen elfelejtett focizni. Az a konklúzióm, hogy a magyar vírus ellenszerének élénkítő hatása szakaszosan erodálódik, majd a folyamat végén teljesen megszűnik.
– Visszafordítható?
– A helyzet nem reménytelen. Az ellenanyag életciklusa két jól elkülönülő részből áll. Az első fázisban mindenféle külső segítség nélkül fejti ki a hatását. A páciens egyszer csak azt érzi, pontosabbak a keresztlabdái, pengésebbek a cselei és pusztítóbbak a szerelései. Kis idő után azonban, és ez terjedhet kettőtől tíz évig, az aktív komponens úgymond kifárad, szüksége van olyan segédanyagra, amelyet a szervezet akkor választ ki, ha az alany rendszeresen edz, tudatosan táplálkozik, önmegtartóztató életet él és stratégiai jellegű összefüggések elsajátítására használja az agyát.
– Mit akar ezzel mondani, fiatalember? – kérdezte szigorúan a Professzor. – A magyar futballistáknak ezentúl keményen és tervszerűen kell készülni a megmérettetésekre, vagy visszazuhanunk oda, ahol a virológiai áttörés előtt tanyáztunk?
– Pontosan – mondta Polonyi.
– Elvesztünk – temette kezébe arcát Landesz.

****

Norbi a parkolóban ült a járdaszegélyen. A kulcsra zárt öltöző előtti placcot beszélgető szülők foglalták el. A csapattársai kettesével, hármasával a pályaszéli padokon nyomkodták telefonjaikat.

Egyedül ő viselte már az U12-es csapat piros mezét. A telepről a stadionig húsz kilométert hajtotta a biciklit a földúton. Edzés után lezuhanyozik ingyen meleg vízzel, csak akkor veszi fel a tisztát. Ha időben befejezi a műszakot a kábelgyárban, haza már a kisebbik nővére viszi kocsival. A biciklit begyömöszölik a hátsó ülésre.

Lóri bá húszperces késéssel futott be. Fekete BMW-jének szlovák rendszám és egy vollendorfi használtautó kereskedő hátsó ablakon maradt matricája adott nemzetközi allűrt. Aktív labdarúgó pályafutása után erősen ráhízott hasra, amit combvastagságúra kokszolt, végigtetovált felkarjával próbált ellensúlyozni. Norbi látta, ahogy odaint Mosonyi Dominik apjának, mielőtt beküldi a fiát középre, levezényelni a bemelegítést. Az idény első meccse után addig szavaztatta őket, amíg meg nem választották csapatkapitánynak. Pedig senki sem szerette. Nagyképű volt: apámnak van a legnagyobb Skoda-szervize a megyében. Kovács Laci, aki félcigányként még szóba állt vele, mesélte, Lóri bá karácsonyra két éjszakás hajdúszoboszlói wellness-beutalót kapott az öreg Mosonyitól. Még szép, hogy állandóan kezd a Domi. Pedig lomha és buta. Belső védőként egyetlen előnye, hogy nagy, pohos testével jó darabon kitakarja a kaput.

Norbinak inkább azzal gyűlt meg a baja, hogy Lóri bá meg akarja fektetni a Borza Krisztofer anyukáját és állandóan kedveskedni próbál neki: csatárként játszatja a fiát. Krisztoferrel nincs is nagy baj, megrúgja ő a maga góljait, de túlságosan passzív. Akaratgyenge. Várja a labdát, nem küzd érte. Messze van attól, amire Norbi képes. Az egy évvel idősebbek között is akkor kerül helyzetbe, amikor akar. Nem ismer elveszett labdát. Kifutja a lelkét. Egyetlen edzést sem mulasztott, mióta a Kisebbségi Önkormányzat elnöke beajánlotta a polgármesternek. A falunapon látta játszani a csontsovány kissrácot a felnőttek között. A képviselő-testület a klub fenntartója, úgyhogy Lóri bá hiába jött, hogy majd biztos ellopja a többiek zsebpénzét az öltözőben meg tönkreteszi a csapategységet. A roma szavazatokra szükség van. A focicsapat meg elvan TAO-ból.

Norbi anyja takarít a Kossuth utcai bálásruha-boltban. A főnöke rendes. Megkérte, rendeljen már pár stoplist is németből. Egész menő cucc jött. A kinti gyerekek fél szezon alatt kinövik az új cipőt, aztán megy is bele a ruhagyűjtő konténerbe. Krisztofernek viszont megint új csukát vettek. Türkizkék Superfly, magas, bokát takaró szárral, amilyen Cristiano Ronaldónak van. Nem baj! Norbinak meg többen mondták, hasonlít a játéka a portugáléra. Még egy végigküzdött edzés, befutott labda, kibrusztolt gól. Majd vesz ezer új cipőt, ha a Juventusban játszik. Vagy a Realban!

Ez a magyar virtus.

Albert Levente további focinovelláit keresse oldalunkon: hetente újabb darabok kerülnek fel a Hang.hu-ra!