„Akinek van tengere és vannak tengeri kikötői, az hajókon tud szállítani olajat a világ bármely pontjáról, de vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket” – így hangzott Orbán Viktor ominózus mondata a Kossuth Rádióban, amely kisebb diplomáciai konfliktust eredményezett. A horvát külügyminisztérium odáig ment, hogy területi követelésként értelmezze a magyar miniszterelnök kijelentését.

Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkára azzal igyekezett nyugtatni a kedélyeket, hogy Orbán Viktor csupán egy történelmi tényt említett. A Horvát Állami Levéltár azonban nem hagyta szó nélkül; Facebook-közleményükben azt írták, dokumentumaik egyértelműen bizonyítják, hogy „a horvát partszakasz egyetlen millimétere sem volt soha magyar fennhatóság alatt”. Mindezek fényében újra kibontakozott a vita, hogy magyar volt-e a Magyar Tengermellék.

Mindenekelőtt muszáj szót ejteni Magyarország és Horvátország történelmi kapcsolatáról. A két állam közös története a középkor derekára tehető, amikor Dmitar Zvonimir halála (1089) után rokoni kapcsolatok révén Szent László magyar király bejelentette igényét a horvát trónra. Miután Szent László hadaival bevonult Horvátországba, unokaöccsét, Álmost tette meg annak hercegévé, a horvát nemesek viszont eközben saját uralkodót választottak Snačić Péter személyében. A független horvát állam utolsó királyát végül Szent László utóda, Könyves Kálmán győzte le 1097-ben, és 1102-ben Biogradban (Tengerfehérvár), a Horvát Királyság akkori fővárosában királlyá koronáztatta magát.

Bár Kálmánnak a horvát nemességgel kötött szerződését, a két ország közös állama (perszonálunió) alapdokumentumának tekintett Pacta conventát történészek jelentős része ma már nem gondolja hiteles dokumentumnak, abban konszenzus van, hogy bizonyosan született olyan megegyezés, amelyben a király garantálja a horvát nemesek előjogait és birtokait, valamint hogy Horvátországot annak törvényei szerint, különálló királyságként fogja vezetni.

Noha a Horvát Királyság széles körű autonómiát élvezett, hiszen közigazgatásilag külön állt a Magyar Királyságtól, ettől kezdve a magyar királyi család valamelyik tagja irányította hercegként. A XIII. század második felétől pedig a magyar uralkodók helytartói, a bánok vezették egészen 1918-ig.

Azzal, hogy horvát királlyá koronáztatta magát Könyves Kálmán, azt is kijelentette, hogy a magyar korona igényt tart egész – az Adriai-tengerpart jelentős részét magába foglaló – Dalmáciára, amit később sikerült is meghódítania neki és utóbb több királynak, például Nagy Lajosnak. A terjeszkedések történelmi távlatban rövid életűnek bizonyultak a többnyire Velence és Bizánc befolyása alatt álló partvidéken.

De mi köze van a magyaroknak Fiu­mé­hez?

Európa egyik legnevezetesebb és leg­jelentősebb kikötővárosa, az Adria északkeleti szegletében található Fiume (horvátul Rijeka) 1466-ban került a Habsburg-család birtokába, onnantól kezdve pedig egészen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig birodalmukhoz tartozott. A kikötőváros széles körű autonómiával bírt, azonban lényegét tekintve az uralkodóház tulajdonában állt. 1599-ben szabad királyi várossá nyilvánították, majd 1719-ben III. Károlytól szabadkikötői státust kapott. Utódja, Mária Terézia hatvan évvel később, 1779-ben széles körű autonómiával, önálló kereskedelmi joggal felruházott szabad királyi várossá nyilvánította és corpus separatumként, azaz elkülönült testként csatolta a Magyar Királysághoz a Fiume és Szádrév városokból, valamint kapcsolódó területeikből álló Magyar Tengermelléket. A horvátok ezt sérelmezték, szerintük ugyanis a perszonálunió alapján Fiume közvetlenül a Horvát–Szlavón Bánság része kell hogy legyen.

Az uralkodói rendelet törvénybe iktatása azonban váratott magára, ugyanis a napóleoni háborúk zárójelbe tették e kérdést és csak az 1807-ben összeülő országgyűlésen született meg a Fiume inkorporációjáról szóló rendelet, amely kimondta, hogy „Fiume városa és kikötője, amelyet Mária Terézia felséges császárné és királynő külön oklevelével már az országba bekebelezett, a jelen törvénycikkely által az országhoz tartozónak nyilváníttatik”.

Később, 1848-ban a horvát csapatok Josip Jelačić nevében elfoglalták Fiumét és megtették Fiume megye központjává, azonban a város közjogi állása egészen a horvát–magyar kiegyezésig változatlan maradt, majd csak 1868-ban történt némi változás, amikor Szerém, Verőce és Pozsega vármegyékért cserébe corpus separatumként ismét Magyarországhoz került.

Az akkor megszületett 1868. évi 30. törvénycikk kimondta: „Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok területéhez tartozóknak ismertetnek el: mindazon terület, mely jelenleg Buccari [Szádrév, horvátul Bakar] városával és kerületével együtt Fiume vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, amely város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képez, s amelynek mint ilyennek, külön autonómiájára s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyűlése s Horvát-, Szlavón- és Dalmátországok országgyűlése és Fiume városa közt, küldöttségi tárgyalások útján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.”

A Magyarságkutató Intézet legújabb tanulmányában ezzel kapcsolatban rögzíti: a törvénycikk mindössze a város törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve rendelte el a tárgyalást és megegyezést, tehát az ennek révén született megállapodás nem változtatott azon a közjogi helyzeten, amely szerint Fiume továbbra is Magyarország része maradt.

A horvát levéltár közleménye itt kapcsolódik be. Azt írják, hogy Rijeka kérdése a horvát–magyar kiegyezés után sem rendeződött, ugyanis a horvát parlament 1870. július 20-án csak ideiglenesen fogadta el ezt az állapotot (provizórium), amit aztán az uralkodó is megerősített, miszerint – írják – „a város és a rijekai járás egyaránt az ún. »Rijeka és a horvát–magyar tengermellék« kormányzója vezetése alatt állt, amelyet minden esetben az elnök javaslata alapján a király nevezett ki”.

A Magyarságkutató Intézet tanulmánya szerint a provizórium nem jelentette azt, hogy Fiume ne maradt volna a Magyar Királyság része. A provizórium ugyanis a Magyar–Horvát Tengerparti Kormányzóságot a magyar Szent Korona és a magyar közigazgatás alá rendelte egészen a monarchia 1918-as megszűnéséig, amikor is Fiume a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett.

A kikötőváros elvételét később a trianoni békediktátum foglalta törvénybe, amely szerint „Magyarország lemond Fiuméra és a körülötte fekvő, azokra a területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek a volt Magyar Királysághoz tartoztak, s amelyek később meghatározandó határok között feküsznek”.

Az Adriai-tenger egy partszakasza tehát 1779 és 1918 között kisebb megszakításokat – így például az 1809 és 1813 közötti francia megszállást – leszámítva és a város autonómiáját figyelembe véve magyar fennhatóság és magyar kormányszervek irányítása alatt állt.