Többen mondták, hogy a rendszerváltás után már nem kell foglalkozni közélettel, de én nem értettem egyet ezzel – mondta lapunknak a József Attila-díjas Péntek Imre, aki idén februárban köszöntötte 80. születésnapját. A Kilencek tagjával zalaegerszegi otthonában beszélgettünk Váci Mihályról, politikai megosztottságról, MDF-ből való kilépésről.

– Ha azt mondjuk, Molnár Imre és Nagy István az egyetemi éveik alatt már ismerték egymást, sokaknak fogalmuk sem lenne róla, hogy Ágh Istvánról és önről van szó. Molnárként kezdett publikálni, aztán hamar változtatott.
– Volt már ugyanis egy Molnár Imre nevű költő, németből sokat fordított. Amikor publikálni kezdtem Molnár Imreként, rögtön megkeresett levélben, hogy változtassak nevet. Mint fiatalabb pályatárs, elfogadtam a kérését. Főleg, hogy problémám is adódott a dologból. Az Alföldnél közölte le jó pár versemet Aczél Géza. A megjelenés után valamivel kérdeztem tőle, hogy mi a helyzet a honoráriummal, mert hozzám még nem jutott el. Utánanézett, és kiderült, hogy a pénzt Molnár Imrének utalták el. Az ő címét tudták, az enyémet viszont nem. Csak jóval később jutottam hozzá, akkoriban pedig nagyon hiányzott, fiatalok voltunk és csórók.

– De miért lett Péntek?
– Győri Lacival együtt nagyon jó viszonyban voltunk Bella Istvánnal. Épp hármasban ültünk a Hungáriában, ott merült fel ez a névváltoztatási téma. Szó szót követett, kértem egy budapesti telefonkönyvet, és kijelentettem, hogy akiből a legkevesebb van, annak a nevét veszem fel. Így is történt: özvegy Péntek Gyuláné trafikosra böktem rá. Tehát semmi köze a dolognak a Robinson Crusoe-hoz. Gondoltam, egy trafikos talán nem ír verseket. Özvegy is, valószínűleg korosabb személy, így van remény, hogy ezen a pályán egyedül leszek. Aztán később a Fejér Megyei Hírlapnál kezdtem dolgozni, egyik alkalommal a főszerkesztő ajtaja előtt várakoztam. Az irodájából épp jött ki valaki, akivel szóba elegyedtünk. Bemutatkoztunk, mondja a nevét: Péntek Imre. Na, mondom, ez nem lehet igaz. A főszerkesztő mondta is, hogy addig, amíg itt lesz, én M. Péntek Imre lehetek csak.

 

 

– Azóta nem is szólítja az eredeti nevén senki?
– Nem, hivatalosan felvettem a Péntek nevet. Mondjuk voltak ebből is kellemetlenségeim. Előfordult ugyanis, hogy úgy gondolták, a Péntek csak az írói művésznevem, míg a Molnár a polgári. Most meg vannak olyan kérdőívek, amelyeken fel kell tüntetni a születési nevet. Furcsa ez is, hogy oda be kell írnom bármit.

– A Kilenceknél voltak beceneveik is, Győri volt Zsiga, ön pedig Filosz. Miért?
– Egyértelműen ragadványnevek voltak. Ki mit tanult, az alapján. Én filozófia szakra jártam, így lettem Filosz. Volt Népész, Kínai is. A Zsiga eredetére mondjuk már nem is emlékszem.

– Nagyon más természetű emberek voltak így kilencen? Pár éve megjelent Győri levelezésének egy része, ebben írta ön neki, hogy várja az önéletrajzát, bár amilyen komoly, mit vár tőle az ember. Győri meg Rózsa Endréről mondta interjúnkban, hogy ő volt a legkomolyabb a társaságból. Valahogy úgy képzelem, ön volt, aki viccet csinált mindenből.
– Én nem vettem annyira komolyan a pályát, mint ők. Volt egy sajátos afférom is, mikor az öcsém elvitte papírgyűjtésre a verseimet, azok így a MÉH-ben végezték. Hát, írtam helyettük újakat. Az Eötvös Collegiumban, ahol kezdtük a pályánkat, volt egy kollektív írógépünk. Ők már akkor legépelték a verseiket, miközben én még kézzel írtam. Bellára felnéztünk, akkor már kész költő volt, több lapban publikált. Nagyon jól tudott zongorázni, hát még sakkozni. A Hungária életében volt egy időszak, amikor ott pénzért sakkozott, és ronggyá vert mindenkit. Bella mellett főleg Nagy László hatása érvényesült a mi köreinkben. Weöres Sándort is szívesen olvastuk persze, de neki megvolt a külön bejáratú köre. Váci Mihállyal is jóban voltunk, ő sajnos korán meghalt. Jobb költő volt szerintem, mint ahogy ma értékelik.

– Nagyon az akkori rendszerhez kötik őt. Míg a kommunizmusban ünnepelt költő volt, ma már kevésbé tudnak vele mit kezdeni.
– Tapadt is ahhoz a rendszerhez. Ladányi Mihállyal is így voltam. Rám nagy hatással volt, a többiek nem annyira szerették. Mondtam is neki: Miska, az isten szerelmére, ezt a Lenint hagyd már a fenébe. De egyébként a plebejussága nagy hatással volt rám.

– A kezdeti feszültségeket mennyire tudták könnyen menedzselni? Kiss Benedekre nehezteltek például, amikor az antológia kiadására várták, ő pedig közben a Költők egymás közt kötetbe is adott szövegeket.
– Ezeket nem vettük annyira komolyan. Nem örültünk annyira, de nem is ítéltük el Bencét érte, hogy ott is megjelent. Voltak közben jelentkezők, akik nem fértek a többség véleménye alapján a Kilencek közé. Az ülések Pesten zajlottak, én közben már vidéken éltem. Így nem emlékszem, hogy annyira ágáltam volna például Benyó Judit bevétele ellen, de állítólag én akadályoztam meg.

– Benyó neve talán kevéssé ismert ma már. Ha nem volt hasonló társasága az embernek, könnyen elsodródhatott, megmaradhatott akár csak egykötetesnek.
– Ennyire tudatos csoport, mint a Kilencek, nem volt. Makacsul összetartottunk, egymás tehetségét elismertük. A hivatalosságok is kénytelenek voltak tudomásul venni ezt a makacsságot. Az nagyon meglepett bennünket, hogy egy bizonyos ponton túl Darvas József és Dobozy Imre is mellénk állt. Akkor már megírta az antológiánkhoz ajánlását Nagy László, Juhász Ferenc, Váci Mihály. De nem ez számított, hanem Darvas és Dobozy kiállása. Így jött végül, hogy az Írószövetség KISZ-szervezete, amihez semmi közünk nem volt, adta ki az antológiánkat.

– Hiába volt nehéz útja az az Elérhetetlen föld antológiának, a Fiatal költők, 1969-ben mégis ezt írta: „Nem nyomorgunk Párizsban, sem Bécsben, / nem kezdtük el bevágni az A betűnél / a nagy Francia Szótárt, / a legalitásból vonultunk a közönybe, / nem fogtak perbe, nem ítéltek el: / élünk – se jól, se rosszul: / verset írunk – se jól, se rosszul. / Ha ez valakit érdekel…” Úgy érezte, hogy kommunista hatalom ide vagy oda, a közönnyel nehezebb megbirkózni?
– Gondolhattam itt a két világháború közötti időszakra, amikor József Attilát is perbe fogták. Hasonló konfliktusokba mi már nem kerültünk. Azért így sem volt problémamentes a helyzet. Mondjuk, amikor 68-ban hangot adtam annak, hogy nem kellett volna Csehszlovákiába bevonulni. Olyasmiket mondogattam, hogy „kár volt”. Akkor Lentiben emiatt feljelentett valaki, én meg kaptam egy rendőrségi figyelmeztetést. Ez nem volt annyira kis dolog, részben az állástalanságot vonta maga után. A lenti gimnáziumból ennek hatására eljöttem, Pesten kezdtem dolgozni. Ahhoz, hogy újra visszatérhessek a normalitásba, el kellett jönnöm Zalaegerszegre. A politikai rendőrség tagjai újra leigazoltak, én persze fogadkoztam, ők pedig ezt elfogadták. Újra kezdhettem a legalitásba bekerülni.

– Emiatt volt is önben félsz? Igyekezett inkább csak a sorok között fogalmazni?
– Én biztos, hogy igyekeztem. Épp most került a kezembe Bari Károly egy verse, totál meredeken fogalmazott, nem is jelent meg akkor sehol. Mi óvatosan próbáltuk a határokat kitapogatni. Lehet, hogy nekem több konfliktusom volt. És hát ha tudtuk volna azt, amit Szőnyei Tamás a könyvében írt a rólunk szóló jelentésekről, halálra rémültünk volna. Így viszont nyugodtan lavíroztunk a magunk teremtette határok között.

 

 

– A szamizdatozás nem merült fel?
– Nem merült. Talán Csoórinak a hatása is volt ez. Emlékszem, egyszer mondta: gyerekek, ne publikáljatok az emigráció irodalmába. A ti legitimitásotokra itthon van szükség. Ebben is volt logika. Hozzáteszem, ő is megszegte azért a dolgot. Én pedig megjelentem az Új Látóhatárban. De azért nem ez volt a jellemző.

– Nem volt ez túlzott meghunyászkodás Csoóri részéről?
– Nem mondanám. Csoóri mérlegelő ember volt. Sokkal nagyobb konfliktusokba keveredett egyébként, mint mi. Illetve talán Oláh volt még az, akinek a konfliktusai miatt nem voltak álláslehetőségei, ő pedig végül menekült is a cselgáncsba. Egyébként inkább óvatosak voltunk.

– Győri mondta, hogy ő más a társasághoz képest, és a többieknek inkább a népi-nemzeti gondolatok fontosak szerinte. Mennyire nehéz eltérő politikai gondolkodásmód mellett őrizni a barátságokat?
– Miután a többiekkel nincsenek ilyen vitáim, így semmiképp sem nehéz. Zsigával vitázunk néha, de rájöttem, hogy ennek nincs sok értelme. A minőség pedig az ő esetében számomra nem kétségbe vonható. Ő is tolerálta az én jobboldaliságomat, én meg az ő nemjobboldaliságát. A minőség és a barátság fontosabb, mint az, hogy kinek a politikai irányultságát követi valaki. Demokráciában ez természetes kéne, hogy legyen.

– Másokkal akadnak ilyen vitái?
– Volt, aki elhidegült tőlem emiatt. Tudomásul vettem, hogy ő a másik oldalhoz tartozást fontosabbnak tekinti, mint bármi mást. Vitának ezeket nem mondanám. De ott van mondjuk Kukorelly Endre, jó viszonyban maradtunk, miközben tudomásul veszem, hogy a másik térfélhez tartozik. Lehet így is.

– Nem bánta meg, hogy ennyire belefolyt a közéleti költészetbe?
– Többen mondták, hogy a rendszerváltás után már nem kell foglalkozni a közélettel, a politika megoldja ezeket a kérdéseket. Én meg úgy gondoltam, hogy dehogynem kell. A költészet mindig jogosan szól bele a közéleti ügyekbe. Szóljon is bele, legyen neki kritikus álláspontja. A plebejus hangot nem akartam soha feledni, fontosnak tartom ma is. Volt közben amerikás versem is, igen.

– Goodfriend nagykövet biztosan belefér még egy versbe?
– Szerintem belefér. Jóbarát van olyan karakter.

 

 

– A rendszerváltás előtt is voltak közéleti versei, kifejezetten ironikusak. Vegyük csak a Hozzászólásom – a Kollektív Biztonság kérdéséhez című verset, benne ilyenekkel: „őrjáratok cirkálnak az égen / védik a paprikáskrumplit a 32-es kolbásszal / divatjamúlt szemüvegemet / a roskadt fészert az udvaron / pincénket honnan a szén kifogyóban / a szomszéd macskáját szemetesvödrünk ellenőrét / albérletünket havi 800-ért (…) / nyugodtan hajtom álomra fejem / a párna nem a miénk / úgy érzem biztonságban vagyunk”.
– A nyomort a legmodernebb technikával őrizték, ezt próbáltam kifejezni. Sokan idézték tőlem a rendszerváltás előttről azt is, hogy „saját erőmből váltam senkivé”. A kontraszelekció akkoriban nagy úr volt. Én meg némileg gúnyosan írtam, hogy legalább ezt saját erőmből tudtam megoldani.

– Mennyire látta a közelében ezt a fajta protezsálást?
– Protekció meg párttagság gyakorlatilag egyet jelentett. Nem voltam soha párttag, ezt sokáig felrótták nekem. Annak idején, mikor a filozófia szakot elvégeztem, jogosult lettem volna marxista egyetemeken tanítani. De hát így nem vettek komolyan ezek az intézmények sem.

– Amikor írta ezeket az ironikus, a hétköznapok valóságáról szóló verseit, hogyan képzelte el a jövőjét? Mennyire vágyott arra, hogy másként éljen?
– Nem érdekelt a jövő. Mindig fortyogott bennem elég düh, hogy feldöntsem a vitathatatlan vályúkat. Próbáltam elmenni a kimondhatóság határáig. Hogy mire jutottam ezzel? Nem túl sokra, de nem érdekelt ez sem. Nem foglalkoztam a különféle karrierlehetőségekkel.

– Érdekes az is, hogy a mindenféle jobboldaliság ellenére avantgárddal próbálkoztak, önt meg a legnagyobb vidéki urbánusnak nevezték.
– Én az avantgárdban is kerestem a többletszólás lehetőségét. Túl a formai játékokon, amik tetszettek nekem. Ezekben el lehetett rejteni kritikus hangú tartalmakat. Ezt tanultam a műhelyesektől is, akik az emigráció irodalmából szerkesztették a lapjukat. Kemenes Géfin László verseiben-köteteiben mindig ott volt például ez a kritikus hang. Írtam egyszer egy verset a varsói szerződéssel kapcsolatban. Meg is kaptam valamelyik szerkesztőtől, hogy Imre, ezt a verset tépd össze, semmisítsd meg. Mert hogy én ezzel sokra nem megyek. Ladik Katinak volt egy varsói szerződéssel kapcsolatos verse, ezért gondoltam, hogy na, én is írok egy ilyet. Jugoszláviában elment, itt nálunk nem ment el.

– Zalaegerszegen beszélgetünk, de élt már Budapesten, dolgozott Veszprémben, Keszthelyen, Székesfehérváron, utóbbi helyen csinálta az Árgus folyóiratot is. Volt, ahol szívesen maradt volna tovább?
– Fehérváron több ideig maradtam volna. Nem jött össze. Ahogy bent maradni a pártomban sem. Az MDF-be az elsők között léptem be, két ajánlóm volt: Lezsák Sándor és Csengey Dénes. Viszont amikor megírta Csurka ezt a hülye levelét, akkor meg kiléptem. Az MDF elnöksége elhatárolódott a levelétől, de volt egy gyűlésünk, és ott mindenki Csurkát támogatta. Mondtam, hogy köszönöm, akkor én ebből nem kérek. Ki is léptem hát. Ma sem vagyok egyik pártnak sem aktív tagja, de a Fidesz politikáját el tudom fogadni.

– A rendszerváltáskor, gondolom, még kevésbé értett egyet velük.
– Túl liberálisak voltak akkor még. Voltak is bizonyos Fidesz-tagokkal vitáim, én konzervatív voltam. A fiatalság lázadó korszakában mindenki forradalmat akar. Bizonyos ponton túl viszont arra jutottam, hogy a szerves gondolkodás közelebb áll hozzám. Mindent felrúgni nem érdemes. A konzervativizmus egy értelmes magatartás ilyen szempontból, a plebejusság mellett ezt tartottam fontosnak.

– Ilyen szempontból egy konzervatív gondolat az is, amit Váciról mondott. Hogy ne dobjuk ki teljesen annak ellenére, hogy egy másik rendszerbe léptünk.
– Így van, persze. Emlékszem, hogy Váci egy időben talán a legnépszerűbb költő volt, minden szavalóversenyen őt mondták. A rendszerváltás után viszont rengeteg minden megváltozott. Én mindenesetre mindig is az irodalom munkásának láttam magam. Ezt a munkát, én úgy érzem, elvégeztem. Most pedig a veszprémiek adják ki Elpergő évek nyomában címmel az életrajzi regényemet.

– A fiatalok pályáját követi még?
– Most már nem annyira, de ezelőtt tíz évvel, mikor a Pannon Tükröt szerkesztettem, még igen. Akkor az ambrooziásokat figyeltem, Sütő Csabát és Szalai Zsoltot, például. Szálinger Balázs is munkatársunk volt egy évig, az ő tehetségét mindig egyértelműnek tartottam.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/15. számában jelent meg, április 8-án.