Semmiképp nem a pénzért csináltam, azért itt nincs szó milliókról – mondta el interjúnkban Szálinger Balázs annak kapcsán, hogy Koncentráció című kötetét már magánkiadásban hozta ki. Milyen új tapasztalatokat jelentett ez? Ez lehet számára a jövő? Többek között erről beszélgettünk Keszthely belvárosában, Simon Böske szülőházával szemközt.

– Miért éppen Mikes Kelemen lett több új verse főhőse?
– Amikor jött a járvány, mindenki azonnal posztolta, hogy na, végre lesz idejük Dosztojevszkijt olvasni. Nekünk eközben a gyerek ugrált a fejünkön, végül egész évben talán ha egy könyvet olvastam. Pedig én is nekiindultam, hogy most végre jöhet valami, ami eddig soha. Valamiért Mikest vittem ki Surányba, ahol voltunk a járvány kitörésekor. Na, ő egy az egyben úgy élt, ahogy másfél-két évig mi. A régi világ felé mutatott az élete, közben viszont már felejtette is azt, nem volt lehetősége jól megismerni. Amikor először kinyitottak a kocsmák 2021 tavaszán, akkor a surányi kocsmában fogtam bele a Mikes-versekbe, jött egyik szonett a másik után. Írtam belőlük vagy húszat, végül nyolc-tíz került a kötetbe. Aztán nem tudtam mit kezdeni ezzel az anyaggal. Nem akartam karanténba zárni, tehát ciklust csinálni belőle, ez olyan buta lett volna. Egész kötetté sem húztam volna ki. Arra jutottunk Juhász Tibi szerkesztőmmel, hogy inkább szétszórjuk. És lett egy kulcsvers, ami hosszabb, a Vegyesváros, ami segített a Mikes-verseknek igazodni a kötet egészébe.

– De ez is csak kivételezett helyzetben lévőknek volt meg, hogy örülhettek a térdig érő hajtásoknak meg a kerti munkának, nem? A többség inkább csak be volt zárva a lakásába.
– A többség szívott, igen. Pedig hogy elképzelte mindenki, hogy majd süti a kenyerét. Pontosabban: süti és fotózza. Az élet manapság csak arról nem szól, hogy esszük azt a kenyeret.

– Időközben visszaköltözött szülővárosába, Keszthelyre. Egyes versek, mondjuk a Szalasztó, meg is idézik a várost. A végén a felismeréssel, hogy az életet szerető embernek „nincs már ideje arra, hogy ne a világ legszebb városában éljen”. De hát nagyjából mindenki a szülővárosát tarthatja annak, nem?
– Azért annyira nem akartam túlhajszolni a politikai korrektséget, hogy ne mint a legszebbről írjak a szülővárosomról. Jó nagy vergődés után ért el egyébként a vers ebbe a kötetbe. Még a 2016-os 360°-ba írtam, de billegett, az utolsó pillanatban vettem ki. Nem éreztem elég jónak. Majd kiderült, nem tudom, mit is szeretnék mondani azon túl, hogy akarok erről egy verset. Most lett végül jó. Azért így is több változat született, a Hévíz folyóiratban teljesen más verzióval szerepel még. Nehéz volt, mikor a pesti lapszámbemutatón a kezembe tették, és fel kellett olvasnom egy teljesen másik zárlattal.

 

– Milyen helyet foglal el az országon belül Keszthely? Mennyit változott az évszázadok alatt?
– Éppen György gróf szállójának teraszán ülünk. Csokonai bálidőszakban, amikor a Dorottya készült, szintén itt szállt meg. Az előszóban ugyan kaposvári bált említ, de feltehetőleg nem ottani inspirációra született. Kaposváron Csokonai-fogadó van a főtér mellett, tök jó brandet felépítettek arra a Dorottyára. Abban az időben, a XIX. század elején nem volt egyértelmű, mi az ország fővárosa. A gazdasági egyre inkább Pest kezdett lenni, a politikai nyilván Pozsony, a kulturális fővárosa Hunniának Széphalom, Pannóniának pedig, akárhogy is, de leginkább Keszthely. Pontosabban ahol I. Festetics György kijelölte a központját. Ez a státusz azért ma már nincs meg.

– Kik még a neves keszthelyiek?
– Akadnak bőven. Ha a jelenről beszélünk, ott van Illés Fanni. Jó, hát rezi lány, de itt született. Biztos ő a leghíresebb az élők között, méltán. Olimpiai bajnok, pont úgy, mint Csik Ferenc, és az életmű eddigi csúcsa alapján máris föl lehetne vésni az ő nevét is a Pavilon-sor elején az olimpikonok emlékművére. Szendrey Júlia is keszthelyi elvileg, bár nem a városban született, hanem a majorságban. Most Szendrey-telep a neve. A velünk szemben lévő házban született Simon Böske, az első magyar szépségkirálynő és Miss Európa. Lejjebb két házzal Básti Lajos, odébb a Pethő-házban Goldmark Károly zeneszerző, Csengey Dénes is abban lakott. Mögöttem Nagy Ignác, aki a modern újságírás alapjait tette le. Mellette lévő házban Asbóth Sándor, aki Kossuthtal került ki az amerikai polgárháborúba. És hát ha az élők… Cséby Géza is híres keszthelyi! Ez itt szemben a családja patikája volt, csak elvették. Most Vodafone-üzlet.

– Élete más fontos helyszínei is felbukkannak a könyvben, mondjuk a budapesti Gát utca vagy a Ferenc tér, aztán a veszprémi Benedek-hegy és Kétöles-patak, de eljutunk Stridóvárig is – míg az Al-dunai Álomban a Vaskapu-szoros járta be. Nagyon szorosan kötődik az egyes helyekhez?
– A különböző helyekről mindig eszembe jut egy-egy saját történetem, mint a Kétöles-patak kapcsán, ami Szigliget és Ederics között fekszik…

– Veszprém megyében!
– Már egy ideje Veszprém megye, igen. Szóval, ott eszembe jut, amikor 2000-2001 körül Térey Jánossal voltunk JAK-táborban, majd gyalog jöttünk át az edericsi állomásra, és ennél a bizonyos Kétöles-pataknál elszívtunk egy cigit. Ha arra járok, ez mindig beugrik. A Jánossal kapcsolatos gondolataimat máig nem tudtam megfogalmazni, a helyszín, az ottani jelenet felől indulva viszont jobban kézreáll. A hellyel könnyebben meg tudom csákányozni, meg tudom ragadni az élményt. A Költőtalálkozóban brassói élményről van szó. Nemzetközi esemény volt, mindenki verse lefordítva egységesen angolra, az enyém is, és egyiknek sem volt semmi értelme. A lényeg, a szikra, csupán az maradt ki belőlük. Égett a villany a teremben, kívülről bogarak pattogtak az üvegnek – nyilván a lefordított versek kizárt lelke-lényege. A helyszín, a kép nélkül nem jutottam volna el a vers állításáig.

 

 

– Közéletibb versek akadnak most is, mondjuk a Kampányballada vagy a Krisztus védi a hatalmaskodókat. „Krisztus védi a hatalmaskodókat / a nemtelen támadások elől. / Engedjétek nekik az útjaikat járni.” De könnyű is a képmutatás ostorozása, nem? Hiszen általában senki nem veszi magára, a másikra annál inkább szeretjük mondani.
– A képmutatás ostorozása valóban nem egy nagy poétikai innováció, nagyon mellényúlni nem is lehet vele. A képmutatók kétségtelenül meglévő esendősége, bájos nyomorultsága, esetleg szerethetősége érdekel inkább. A képmutatókkal való foglalkozás empátiapróba is. A vegyesvárosos vers meg talán megmutatja a saját magunkét is: szívesen meghallgatom én az ukrán menekülteket, nagyon sajnálom őket, csak bocs, pont jön a desszert, szeretném már azt megenni. A Gát utca című versben egy irodalmi rendezvényről van szó, a helyszín József Attila szülőháza. Az épületben még mindig vannak szociális lakások. Egy-egy lakó kikönyökölt a gangra mezítláb az olcsó sörével, ott duruzsoltak. Mire lentről, az előadótól megkapták, hogy bocsánat, itt kulturális rendezvény zajlik ám, ha ez mond valamit. Pedig hát épp ezek a kikönyöklők voltak József Attila örökösei, odalent pedig valójában a középosztály Nyugat-matinéja zajlott, fókuszban a szegény sorsú József Attilával. Rögtön csend is lett, mert a proli persze tudja a helyét. Ha már képmutatás, hát ez szörnyű volt. Prémium művészeti élmény. Hogy a művészet kíméletlen is tud lenni, gőgös, és máris semmi köze az empátiához.

– Még a netes világból is konkrét hely válik a Kommentmezei táncokban: „Tóth Ferenc vívómester / Több évtizedes vívóművészetének / Minden súlyával / Adja elő nézeteit az ország helyzetéről.” A hasonló jelenségek miatt is döntött úgy, hogy inkább ott hagyja a közösségi médiát?
– Biztos könnyebb az életem, ha nem olvasok kommenteket, bár akadnak viccesebbek. Most Bödőcs Tibor barátom kitett tőlem egy verset a Facebook-oldalára, mert ugye csak a honlapomon megrendelhető, nincs könyvesboltban, csak a keszthelyi belvárosiban. Egy hozzászóló azt írta, szép és jó, de valamit a fiatalember figyelmébe ajánlana: rím. Egy másik kommentelő annyit írt, hogy „az hittem, Sztálinger”, meg volt olyan is, aki szerintem úgy értette, Tibike verse. Ritka inspirációs forrás a kommentmező, de a legjobb pillanatok úgy is eljutnak hozzám, hogy nem kell hozzá regisztrálni.

 

– Nem fogja így kevésbé ismerni az országot, ha kimarad mondjuk a Facebookról?
– Dehogynem, persze. Sok minden más is hiányzik. Viszont ha az összképet nézzük, mégis csak több a figyelmem, a koncentrációs lehetőségem. A cím is egész pontosan ezt jelenti. A járvány alatt képtelen voltam bármilyen munkára koncentrálni, miközben épp erre lenne leginkább szükségem. Aztán mikor most decemberben elmentem Egerszegre a nyomdászhoz, hogy megismerkedjünk, mondtam, hogy rögtön ki is fizetném. Mert innentől biztos akarok lenni benne, hogy lesz kötet. Azt mondta, jó, csak a számlára írjunk azért egy kötetcímet. És ott, akkor ugrott be, hogy legyen ez a cím.

– Tolnai Vilmostól jelent meg száz éve a Magyarító szótár. Magyarítsuk ezt is!
– Összpontosítás? Az se volna rossz kötetcím. Ragasztó nyelvtípus a miénk, remek dolgokból áll össze ez a szó is. Szűcs Krisztiánnak jelent meg nemrég az első szólólemeze, Vízválasztó címmel. Az elején a víz, a végén a tó, középen meg a válasz. Korlátlan lehetőségeket rejt a nyelvünk.

– Közösségi médiás jelenlét nélkül nem nehezebb a magánkiadás ügyeit is intézni? A marketinget azért mégis segíthetné.
– Nem egyszerű. Amikor már négy-öt órája előlegszámlákat állítottam ki, akkor hullámokban tört rám, hogy szeretnék megölelni a Magvető kiadótól mindenkit már csak azért is, amiért eddig ezeket csinálták helyettem.

– Nemcsak a pénz miatt jött a magánkiadás ötlete? Kicsit Bödőcséhez hasonló az út, ő függetlenedett így a Dumaszínháztól annak idején. De hát ebben benne van az is, hogy ő megtehette, mert már volt annyira ismert, működött egymagában is. Nem biztos, hogy kezdő költő képes lenne ugyanígy magánkiadásban hozni a kötetét.
– A pénz… nem, amiatt semmiképp, azért itt nincs szó milliókról. És hogy mi másért? Ezen sokat gondolkodtam. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ha tíz évvel idősebb, már nem csinálná meg, ha meg tíz évvel fiatalabb, nem tudná. És hogy pont ideális státuszomban vagyok. De az a helyzet, hogy százharminc példánynál visszajön a háromszáznak a nyomdaszámlája. És a végeredmény nem lett béna, nem valamiféle fapados, vidékiköltőszagú kiadvány. Persze, nincs is benne extra, nem keményborítású, de valójában sokkal jobban szeretem így. Ezt egy huszonéves is meg tudja oldani, Facebook-rásegítéssel főleg. Sőt, máshogy mondom: ha valaki Facebook-rásegítéssel, meg úgy, hogy közlései vannak, része az irodalmi életnek, jár egyik rendezvényről a másikra, sőt, még jók is a versei, és így se tud százharminc példányt eladni, akkor tényleg tök kár azokat a fákat kivágni. Elmegyek Zalabaksára, ott nyolc-tíz könyvet elad az ember egy irodalmi esten. És nem azért, mert híres vagyok, jó vagyok vagy szerepelek a Zalai Hírlapban, hanem mert az emberek kíváncsiak, és oda abban az évben nem biztos, hogy eljut újabb költő. Ezért butaság, hogy nincsen reklám a verseskötet-kiadásban, mert még többet el tudnának. Ezért is volt az én fészkelődésem.

– De nem biztos, hogy tudná mindenki maga intézni ezeket a teendőket. Hogy lenne idejük, energiájuk rá. A számlák írására, például.
– Ez nehezítés, persze. De nincs azért itt szó annyi példányról, aminek a postázásába meg adminisztrálásába különösebben bele kellene halni. Ahogy másnak ott a munkahely, nekem is vannak egyéb megrendeléseim, fellépéseim. Ott van aztán a gyerek. Én is az asztal alatt, szinte lopva dolgozom.

 

– Így nem fenyeget az a veszély, hogy tíz-húsz év múlva elérhetetlen lesz a kötet?
– A könyvtárba azért kell vinnem belőle. Van egy vásárlóm, aki egyet rendelt, de tíznek az árát küldte el. Felhívtam, hogy elvétett egy nullát, és azt mondta, nem, ő tényleg ennyit akart adni. De hát, mondtam, nekem azzal a kilenc példánnyal valamit csinálnom kell. Azt mondta, vigyem be a Szabó Ervin Könyvtárba. Szóval meglesznek ott is. És erősen gondolkodom rajta, hogy pdf-ben majd feltöltsem a honlapra. Az Amazon előtti világot éljük, évek választanak el tőle minket. Nem tudjuk, milyen lesz az új világ. A régi viszont összességében nekem nem kellett. Pontosabban: kezdett nem kelleni. Tíz éve még nem volt ennyire nyomasztó ez. A zeneipar, ahogy bejött az internet, más szemlélettel kezdte felfogni a dolgokat. Addig a termék a lemez volt, a koncertturné meg a promóciós csatorna. Ma már fordítva van. A turné vált a termékké, a lemez meg a szóróanyaggá. Tessék, ezeket a számokat fogjátok meghallgatni, ha vesztek jegyet.

– A könyvek esetében is ez lehet a jövő?
– Egyfajta kézműves felfogással csináltam, a kötetben az előfizetői névsorral, könyvjelzővel, sorszámozott példányokkal. Lehet, hogy egy idő után a tőlem vásárolt, kinyomtatott, kis pluszokkal ellátott kötet minősül magának a terméknek, maga a szöveganyag meg lehetne mindenkié, aki kíváncsi rá. Én is csak kóstolgatom ezeket a gondolatokat. Az egzisztenciám nem ettől függ, az eddigi teljes bevételt elvitte a webshop építése. Nem olyan nagy piaci húzás a verseskötet, hogy az ember ne merjen kísérletezni.

– Azt érezte, hogy a kiadók nem feltétlenül tesznek meg mindent a sikerért?
– Dehogynem, mindenki tette a dolgát. De aztán? Vagyok egy szerző, akinek időről időre megjelennek könyvei. A szerkesztés alatt cserélünk pár verset, az első borítóterv nem tetszik, a második már igen. Aztán megjelenik, a zoomos könyvbemutatót megnézik negyvenen-száznegyvenen, a könyvesboltit tizenhatan. Elmennek a recenziós példányok, megjelennek a kritikák, tök jó. De közben a világon nem történt semmi. Most meg olyanokon is gondolkodhatok, amelyeken korábban nem. Egy újrakiadás, válogatott verseskötet, de meglepő nevek válogatásában stb. Hogy a Kárpát-medence tíz pontján eldugok köteteket, hátha sokan megosztják. Mondjuk, Gyenesdiás, Berzsenyi-kilátó, a korlátok alá föltéve egy példány, aláírva. Szabad préda, vihetitek, keressétek meg. És ezt tíz másik helyen is. Teljesen más személyes kapcsolatok épülhetnek így. Előtte nem tudtam az olvasókról semmit, most sokakkal beszélek. Ezúttal biztos, hogy a kiadó száz százalékosan érdekelt a sikerben. Ha meg kudarc, az is az én kudarcom lesz. Csak az enyém.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg, június 10-én.