A keresztény gyökerek kérdése folyamatosan vita tárgyát képezi az Európa jövőjéről szóló vitákban. Bár az EU-t jobbára kereszténydemokrata ihletettségű politikusok indították útjára anno, ma már ez történelmi emlékké sárgult a papírokon. A kereszténység pedig az újabb és újabb generációk tömegei számára vagy semmit nem jelent Európa vonatkozásában, vagy inkább valami olyat, amitől szabadulni kellene. Egy sötét középkori, feudális és gyermekmegrontó mozgalmat, amelyet a progresszív ember a háta mögött hagy. A konzervatív, jobboldali pártok ugyan még vívnak utóvédharcokat a keresztény szemlélet érdekében, de már maguk sem hisznek benne igazán, a magyarországi keresztény kurzus pedig inkább tűnik riasztónak a kontinentális többség, de különösen a fiatalok számára.
Valóban ennyire rossz a helyzet? Valóban el kell felejtenünk a keresztény gyökereket, mint valami rosszul sikerült kitérőt, ha Európa jövőjéről beszélünk? Ennek a kérdésnek eredek a nyomába, és azonnal szeretném hangsúlyozni, hogy amikor alább amellett érvelek, vegyük komolyabban Európa keresztény gyökereit, akkor nem vallási térítésről, nem teológiai és spirituális érvelésről van szó, hanem kulturális és mentális gondolatról.
Európa mainstreamje jelenleg négy fő ok miatt bizalmatlan a kereszténységgel szemben. Egyrészt a maga történelmi kiindulópontját egyre kevésbé a görög filozófia, a római jog és a keresztény erkölcs hármas talapzatán véli felfedezni, hanem a felvilágosodásban, amely éppen az utóbbi gyámkodása alól igyekezett kimenekíteni a nyugati embert. Másrészt az európai fejlődés egyik fontos vívmánya az egyház és az állam szétválasztása. A kereszténység kapcsán pedig mindig ott lebeg a feudalizmus emléke, amikor a klérus nem csupán a túlvilág dolgaiban, de a mindennapi politikai kérdésekben is döntő szerepet vindikált magának. Harmadrészt az unió meghatározó politikai erői gyanakodva figyelik a különféle jobboldali, populista pártok erősödését, amelyek rendre a keresztény gyökerekre hivatkoznak, vagyis azt nagyon sokan azonosítják a nemzeti radikálisok politikai programjával. Végül a kereszténység szociológiailag is egyre kevésbé tekinthető meghatározó tényezőnek Európában, hiszen a valóban vallásgyakorlók száma elenyésző, másrészt több országban – politikai értelemben is – meghatározó mértékűvé nőtt a muszlim hívők száma.
A fenti félreértések vagy túlzások meggyőződésem szerint egy alapvető tévedésből fakadnak, ez pedig nem más, mint hogy a kereszténységet azonosítják a középkorral, és ezzel egy történelmi időszakot kiragadva általánosítanak. Pedig meggyőződésem szerint a kereszténység nélkül Európa nem az lenne, ami. És itt nem az általában felmondott és egyre kevesebb meggyőződéssel emlegetett „keresztény erkölcsről” beszélek, hanem valami olyanról, amit észre sem szoktunk venni.
Az újkort szokás úgy értelmezni, hogy a haladó erők hosszú küzdelem árán végül felülmúlták, de legalábbis meghátrálásra kényszerítették a reakciós keresztény feudalizmust, és az azt védelmező konzervatívokat. Provokatív állításom lényege, hogy a középkor után feltűnő szocializmus és liberalizmus valóban megnyerte a történelmi küzdelmet, de nem a kereszténységgel szemben, hanem a kereszténységnek köszönhetően. Persze nem akarok az olyan üres kijelentésekig elmenni, mint hogy Jézus volt az első kommunista, de tény: Krisztus nélkül nem lett volna sem európai szociáldemokrácia, sem liberalizmus. Gondolkodtunk már azon, hogy a középkor jobbára hasonló állapotai ellenére miért nem Kínában, Indiában, Perzsiában vagy máshol tűntek fel ezek az eszmék? Miért Európában terjedtek el az emberiség jogi és szociális egyenlőségét hirdető tanok?
Az én megközelítésem szerint erre a választ Jézus tanításában kell keresnünk. Ha megnézzük a világvallásokat, nincs egyetlen olyan hitrendszer sem, amely ennyire közel engedi az egyént a Teremtőhöz. A kereszténységgel rokon zsidó vagy muszlim vallás is hatalmas szakadékot tart fenn az ember és Isten között. Isten egy félve tisztelt Teremtő, valaki, aki elé csak leborulni lehet, de ebben a keleti vallások sem mások. Az isteneik elvárják a legmélyebb tiszteletet és távolságtartást.
Mi, keresztények viszont személyesen megszólíthatjuk imáinkban, perelhetünk vele, számon kérhetjük, és a legfontosabb imádságunkban még le is tegezzük. Jézus olyan mértékben megemelte a keresztények önbecsülését, olyan szeretettel tett bennünket alávetett hívőkből Isten szinte egyenrangú barátaivá, hogy csupán idő kérdése volt, hogy Európában ezen a kulturális és mentális talapzaton megszülessen a szocializmus, amely az emberek anyagi egyenlőségét, a liberalizmus, amely az emberek szabadságát és jogi egyenlőségét, valamint a konzervativizmus, amely az első kettő túlzásainak visszanyesését tűzte zászlajára.
Az újkori küzdelmeink tehát nem a balliberális eszmék és a keresztény-konzervatív jobboldal közötti viták, hanem a krisztusi tanítás politikai értelmezésének sokszor eltúlzott testvérharcai. Ha úgy tetszik, a szocializmus és a liberalizmus keresztény politikai szekták, amelyek elfelejtették eredetüket. Talán ideje lenne megértenünk, hogy bármelyik oldalon állunk is, mindannyian Jézus tanításából táplálkozunk, az Ő örökösei vagyunk. Ő az, aki az embert ilyen értékessé tette, és ez az a gondolat, amely Európa igazi különlegessége és máig ható vonzereje. Itt az idő ezért annyira megbecsülni önmagunkat, amennyire Jézus megbecsült bennünket. Itt az idő a humanizmus krisztusi alapú újraértelmezésére, és ezzel Európa újragondolására is. És ebben semmi vallási kényszer, semmi középkori feudális reakció, semmi ókonzervatív politika, semmi avítt társadalmi program nincs, semmi, csupán józan újragondolása annak, kik vagyunk, és miért vagyunk ilyenek.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/28. számában jelent meg július 8-án.