Kacsoh Dániel és Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban.

Felköszöntötte a miniszterelnököt a születésnapján? Biztos beszéltek aznap.
Éjfél után pár perccel beszéltünk, így az aznapi köszöntésről lecsúsztam… (Nevet) De kétségtelenül fontos és hosszú nap volt, hiszen megszületett a hatodik szankciós csomagról szóló részleges uniós megállapodás, még ha maradtak is benne érdekes részek például arról, hogy korlátozottan lehet majd csak újraexportálni a termékeket.

Miért nem elégedett? Orbán Viktor kiharcolta az olaj­embargó részlegességét, a csövön érkező olajra egyelőre nem vonatkozik a szankció, ami nyilván jelentős könnyebbség a Molnak.
Azért ez a győzelem nem olyan, mint amikor legyőzzük az angolokat 1-0-ra, ahol az egyértelműen esélytelennek látszó csapat jobban akart nyerni, és jobban is meccselt. Brüsszelt egy más típusú munka előzte meg, a politikusokkal meg kellett értetni, hogy itt fizikai és kémiai valóságról van szó. Ahogy Hofi Géza örökbecsűje mondja: „Tud úszni? Nem? És ha adok 500 forintot?” Valahogy itt is ez volt. Amikor először jeleztük a magyar és a térségbeli problémákat, szinte mindenhol értetlenség fogadott minket: „Ti nem ítélitek el az Ukrajna elleni agressziót?” – kérdezték. Mi azt mondtuk, de, és ahol lehet, segítünk is, csakhogy nem lehet meggondolatlanul, rövid távú politikai kérdésként kezelni egy ország, egy térség energiabiztonságát. Át kellett állítani a gondolkodást arra, hogy ezzel a hatalmas ellenszéllel szemben próbáljuk elmondani a fizikai valóságot. Mert ez az egész nem csak Magyarországról és nem a Molról szól, bár sokan szeretnék úgy beállítani, hogy a vállalat rövid távú profitérdekei vannak mögötte. Nekünk közép-európai ellátásbiztonsági felelősségtudatunk van. Ez nagymértékben meghatározza a mindenkori kormány és a Mol közti kapcsolatot. Magyar­ország ellátása körülbelül 60, Szlovákiáé 98, Csehországé 50 százalékban orosz típusú kőolajra épül. Szóval hogy miért nem vagyok elégedett a megállapodással? Mert maradtak benne elvarratlan szálak: például korlátozottan lehet majd orosz olajból finomított terméket exportálni. Pár hónap múlva több közép-európai ország nehéz helyzetbe kerül emiatt. De több ország fellélegezhet, és persze csöndesen néhány ország is – például Németország, azon belül is Brandenburg tartomány – haszonélvezője lesz annak, amit Magyarország Brüsszelben kiharcolt. Tettük a dolgunkat.

„Mintha ledobtak volna egy atombombát a gazdaságra” – írták le sokszor a kormányzati kommunikációban a tervezett embargó eredeti változatát. Tényleg atombomba lett volna?
Az Európai Uniónak szíve joga szankciókat hozni az orosz–ukrán háború miatt, ám a tengerpart nélküli országokat nem lehet egy kalap alá venni más államokkal. Tudomásul kell venni, hogy Közép-Európa speciális helyzetben van, és senkinek nincs joga agyonütni egy teljes régiót. Márpedig a totális embargó ezt jelentette volna. Mi itt megörököltünk egy ellátási rendszert, amelyben a szállítási vonalak csak keletről nyugatra tartanak, annak idején az egész keleti blokk ellátási energiastruktúrája így épült. A politikai cél az volt, hogy minden ország közvetlenül a jelenlegi Oroszország felől kapja az energiahordozókat, ám az érintett államok egymással nem voltak összekötve, észak–déli irányú vezetékeket alapvetően nem lehetett kialakítani, a csap pedig nyilván nem nálunk volt. Most persze a további szankciókat szorgalmazók azt mondják, tetszettünk volna másképp csinálni. Csakhogy ők a saját történelmi sajátosságaikból indulnak ki, ráadásul még feledékenyek is. Erről nem mi döntöttünk, ez az örökségünk. Az eltelt évtizedekben mégis ki tudtunk alakítani egy olyan rendszert Közép-Európában, amelyben soha semmilyen ellátásbiztonsági probléma nem merült fel. Ámde redundáns, vagyis nem használt biztonsági kapacitásokat magától senki nem épített ki válsághelyzet esetére. A 2009-es gázkrízis hozott némi változást, amikor az oroszok az ukránokkal való elszámolási vita nyomán néhány napra elzárták a gázvezetéket. Ilyesmi addig nem fordult elő, így a Molnál arra jutottunk, hogy akár megeshet az olajjal is. Ekkor döntöttünk a Magyarországot és Szlovákiát összekötő vezetékszakasz meghosszabbításáról, hogyha bármi történik keleten, az Adriáról felhozott kőolajjal el tudjuk látni a magyarországi és a szlovákiai finomítónkat. Százszázalékos ellátást akkor tudunk biztosítani ebben a két finomítóban, ha Horvátországban egy 80 kilométeres szakaszt bővítenek, és továbbra is hozhatunk fel orosz kőolajat. Ha a vezetékszakasz nem bővül, akkor 20, illetve 30 százalékkal csökken a finomítók ellátása. Ha pedig orosz olajat sem hozhattunk volna, akkor további 20-30 százalékos teljesítménycsökkenés lenne várható. Az tényleg atombomba lett volna.

Ez az olaj honnan érkezne?
Érkezhet ugyanúgy orosz forrásból, csak tengeri útvonalról. Oroszország napi 3 millió hordó kőolajat szállít ma is tengeren, a világ fogyasztásának 3 százalékát. Az Adria vezetéken tudjuk felhozni azokat a nem orosz típusú olajokat is, amelyeket már most bekeverünk az Ural kőolaj mellett a Dunai Finomítóban. Eddig 35 százalékig jutottunk el a „bikavérünkben”.

Mik lesznek az elfogadott uniós csomag nemzetközi hatásai? A Nemzetközi Energiaügynökség már megkongatta a vészharangot, egész Európát üzemanyaghiány sújthatja.
Valóban, az áremelkedés és az ellátási bizonytalanság az egész világnak gondot okoz. Minden energiahordozó drágább lesz, és nem rövid ideig. Európa igen súlyos problémát okozott magának a szankciós csomaggal – amikor évek óta tudjuk, hogy egyre kevesebb beruházás történik az olaj- és gáziparban, nem beszélve a hozzá kapcsolódó infrastruktúrákról. Ennek részben keresleti okai vannak, mint a covid­járvány, részben megtérülési okai, mint a járvány alatti olajárak. További ok az – egyébként helyes – társadalmi nyomáson alapuló politika a világ fejlett részén, amely a szénhidrogén-alapú gazdaság visszafejlesztését célozta meg 2050-ig. És a gazdaság a negatív hírre sokkal gyorsabban reagál, mint a pozitívra, azaz a beruházásokat jóval hamarabb visszafogták, mint ahogy az alternatívák kedvező áron piacra tudtak volna kerülni. Mert a pénznek elmegy a kedve egy halálra ítélt üzletágba fektetni.

Az oroszoknak vagy az Európai Uniónak fáj jobban a szankció?
Az intézkedés rövid távú hatását nézve sokkal fájdalmasabb az EU-nak, mint Oroszországnak. Minden döntéshozónak tisztában kellene lennie azzal, hogy amikor energiafüggőségről beszélünk, az nem csak azt jelenti, hogy mi függünk az orosz energiaellátástól, hiszen Oroszország is függ az európai piactól. Amikor valakitől elvesszük a piacát, kényszerhelyzetbe hozzuk, ő pedig meg fogja találni az új piacot. Így lesz ez az orosz olajjal is. Vagyis Moszkva fel fogja számolni a saját függőségét, az eddigi utakat pedig aligha lehet majd visszaépíteni, hiszen elkészülnek az új beruházások, amelyeknek aztán meg is kell térülniük. Az oroszok hajókba, kikötői kapacitásba fektetnek majd, új vezetékeket építenek a Távol-Kelet irányába.

Már el is kezdték.
És csodálkozunk? Miért gondoljuk azt, hogy ha mi meghozunk egy döntést, a másik nem reagál rá logikusan? Európában már a 2000-es évek elején elkezdtek beszélni arról, hogy le kellene építeni az orosz energiafüggőséget. Erre erősített rá a már említett gázválság. Persze pénzt senki nem akart rá áldozni, az üzlet pedig nem tudta finanszírozni, mert a projektek banki szempontból nem voltak életképesek. Így kétséges a siker. Elindult a Nabucco-program, amely végül elkerült minket, közben az amerikai Exxon, illetve az osztrák OMV és annak román leányvállalata, a Petrom gázmezőkre bukkant Romániában. Ennek nyomán a Mol arrafelé is bővítette a vezetékes kapacitást, csakhogy a beruházás a mai napig nem kezdődött el. Amikor én meg akarom szüntetni a függőségem egy partnertől, ő is alternatívát fog keresni. Ezért készült el például az Északi Áramlat 1. és 2., ezért kezdte el Oroszország rendkívül gyors ütemben megnövelni a kikötői kapacitásait s intenzíven nyitni Kína felé. Mostanra odáig jutottunk, hogy hirtelen meg lehet szüntetni Európa 27 százaléknyi oroszkőolaj-függőségét, sőt akár a Barátság vezetéken a régiónkba érkező forgalmat is, ám ez utóbbi a teljes orosz export csupán 10-15 százaléka. Szóval félrevezetés azt állítani, hogy ezzel az embargós politikával térdre kényszerítjük az orosz gazdaságot. A súlypontok helyeződnek át, és nehezen visszafordítható folyamatok indulnak el.

Mindenesetre a Mol közölte, folytatja más típusú olajok befogadását. Mit jelent ez pontosan? Jelen tudásuk szerint mikor reális átállítani a százhalombattai és a pozsonyi finomítót az Uralról nem orosz típusú olajra?
A kőolaj szerves anyag, amelynek eltérő típusai vannak eltérő kémiai jellegzetességekkel. Nem tudjuk tehát ugyanazt reprodukálni. Ha valamit Észak-Afrikában termelnek ki, az minden szempontból más lesz, mint amit például az Északi­-tengeren. Aki azt mondja, néhány hónap alatt cseréljük le az Ural típusú olajat, annak fogalma sincs a szerves kémiá­ról. Persze egy laborban ki tudunk kísérletezni működő megoldásokat, csak éppen a gyakorlatba ültetés igen hosszú ideig tart, az egyes tesztek után meg kell nézni, hol érheti károsodás a finomítót, milyen további berendezésekre van szükség: ha több só van az anyagban, akkor sómentesítőt kell fejleszteni, ha a kelleténél több a kén, akkor kénmentesítőt, és még sorolhatnánk. Emellett pótolni kell azokat a gyártás folyamán keletkező melléktermékeket, amelyek egyébként igen fontos alapanyagok máshol, és amelyek eltérő mennyisége, esetleges hiánya más iparágaknál újabb problémákat okozhat. Mert nemcsak az a fontos, milyen kőolajat táplálunk be a finomítóba, hanem az is, hogy milyen anyagokat és milyen mennyiségben tudunk folyamatosan kihozni belőle, hogy ne okozzon fennakadást a gazdaság többi szereplőjénél. Ne felejtsük: mindenki csak a benzinről és a gázolajról beszél, de a finomítás során több mint ötvenféle termék keletkezik. Ennek a gyártásnak több mint félszáz éves kultúrája van Magyarországon, elképzelhetjük, hogy mennyi iparág állt rá ezekre az anyagokra. Tehát meg kell találni azt az elegyet, amely a leginkább hasonlít arra, amit most használunk. Hiszen amit mi úgy hívunk, hogy orosz vagy Ural típusú kőolaj, az egy keverék, mintegy hatvan mező nyersolajából állítják elő. Ahogy említettem, a gáz­ellátással kapcsolatos 2009-es havária után mi is elkezdtünk gondolkodni az orosz olaj pótlásának lehetőségein. Az eltelt években elérte a vállalat, hogy Magyarországon 30-35 százalékban képes alternatív kőolajokat finomítani. Mindazonáltal most felmérjük, hogy a teljes átállás mennyibe kerülne. Nagyjából 500-700 millió dolláros költségről és kettő-négy évről lehet szó.

A Portfólió volt Mol-dolgozókra hivatkozva arról írt, hogy ezt eltúlozza a vezetés, gyorsabb és olcsóbb a folyamat.
Van egy íratlan szabályunk: molos molost nem bánt nyilvánosan, akkor se, ha nem békésen váltak el az útjaink. Mi nem fogunk rosszat mondani róluk, bármennyire szeretnénk is megszólalni. A hasonlóan nagyokat mondó pénzügyi elemzőket pedig szívesen várjuk a finomítóba, jöjjenek és oldják meg a feladatot. Íróasztal mögül könnyű ilyeneket mondani, de a felelősség nálunk van, és mi tudjuk, hogy ez elképesztően komplex kérdés a beszerzéstől a szállításon át a technológiai kihívásokig. Hogyan tudunk egyáltalán más típusú olajat behozni? Azt gondoljuk, hogy azonnal rendelkezésre áll a kellő mennyiség, és másnak nem kell, csak ránk vár valahol? Ha átállnak a finomítók, már jöhet is a kőolaj folyamatosan csak nekünk napi 800 ezer hordóval, megfelelő minőségben? Korántsem ilyen egyszerű. Egy olajmező élettartama húsz év körül van, némelyiknek még hosszabb. Amikor valaki feltárásba kezd, egyrészt kockáztat, másrészt szeretné hosszú távon biztosítani, hogy legyen vevője a kitermelt mennyiségre, tehát jó eséllyel előre eladja. De ha a biztonságos forrást meg tudnánk is oldani, még mindig ott vannak a logisztikai problémák, például hogy a kikötőnél lesz-e elegendő kapacitás, a csővezetéken fel tudjuk-e hozni a szükséges mennyiséget és a többi. Idő és pénz. És általában egyikből sincs elég.

A mostani embargós hatás ahhoz mérhető lehet, mint amikor Amszterdamban biciklire ültek az emberek, mert nem lehetett üzemanyagot venni?
Az talán a hetvenes évek olajválságának és a város­szerkezet fejlődésének a hozadéka. A korosztályom még emlékszik: az olajválság alatt a kitermelő országok jelentős mennyiségi korlátozást vezettek be, hiány lépett fel a világban, s volt, amikor egész egyszerűen nem volt benzin. Jelzésértékű, hogy most a Nemzetközi Energiaügynökség már be is lengette a javasolt korlátozásokat. Ez tehát a hetvenes éveket idézi. De akár ennél durvább és elhúzódóbb is lehet a válság, mert nemcsak az olajat, hanem a gázt és a villamos energiát is érinti. Ez kivédhetetlen hármas hatás. A gázra nincs még embargó, de mivel az Északi Áramlat 2.-t nem helyezték üzembe, az oroszok pedig csak a hosszú távú szerződésben rögzített mennyiséget szállítják gázból, ebből is hiány léphet fel. Ráadásul közben a növekvő gazdaságú Kína hirtelen feloldotta a járvány miatti korlátozásokat, a károsanyag-kibocsátás csökkentése miatt szénerőművekről gázerőművekre tér át, és már 2021-re – Japánt megelőzve – a világ legnagyobb lng-importőrévé lépett elő. Az európai piacról nemcsak a cseppfolyós földgáz kitárolásához szükséges kellő számú berendezés hiányzik, hanem a molekulákhoz is igen drágán tud hozzájutni a kontinens. Ezt az energiahordozó-deficitet fejelte most meg az unió az olajembargóval. Amint kiépítik a szükséges infrastruktúrát, Moszkva keletre el tudja adni az eddig Európába szállított mennyiséget, így az Ural típusú olaj ára is újra elkezd emelkedni. És még egyszer: a kínálati oldalon ott vannak az elmaradt beruházások, az óvatossá vált iparág. De van egy ennél hosszabb távú lehetséges negatív következmény. A megnövekedett energiaárak és az esetlegesen fellépő ellátási gondok szkeptikussá tehetik a társadalmakat, hogy helyes volt-e a 2050-re szóló klímacélok ilyen mértékű támogatása. Ha pedig alábbhagy a társadalom zöldítés iránti vágya, csökkenni fog a politikusok elkötelezettsége, és nagyon megnő annak a valószínűsége, hogy az egész csak egy rövid távú program volt. Márpedig ezt jó lenne végrehajtani, hisz a 2050-et megcélzó Európai zöldmegállapodásnak pont az lenne az egyik célja, hogy egész Európa energiafüggőségét csökkentsük, és a gyerekeink egy sokkal élhetőbb világban éljenek. Az olajembargó tehát közvetlenül ellátásbiztonsági kérdéseket vet fel, de a hozadékos hatása súlyosabb lehet.

Már a gázembargóról beszélnek az ukránok és uniós tagállami vezetők is. Az tényleg hidrogénbomba lenne, mint ahogy Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter fogalmazott?
Martin Brudermüller, a világ legnagyobb vegyipari vállalatának, a BASF-nek a vezérigazgatója azt mondta: ha ez megtörténne, le kellene állítani a társaság működését. Ez a lépés Németországot 1945 óta nem látott válságba sodorná. Az olajnál még lehetnek különböző beszerzési szcenáriók, de a gáznál nincs más opció. Ráadásul Magyarországon a lakosság több mint kilencven százaléka közvetlenül vagy távfűtésen keresztül indirekt módon gázzal fűt. És mi még mindig relatíve jó helyzetben vagyunk, mert végrehajtottuk a szükséges ellátásbiztonsági beruházásokat.

A miniszterelnök a brüsszeli megegyezés kapcsán a következőt írta ki a Facebookra: „Az apa férfi, az anya nő, a benzinár 480 forint.” Ön utalt a csökkenő import okozta problémára, mégis meddig tartható fenn ez a korlátozás?
A Mol árazása versenyár, nem költségalapú. Ennek az árképzésnek a lényege, hogy lehetővé tegye az importot, és senki ne kerüljön monopol­helyzetbe. Garanciát jelent arra is, hogy egy pillanatnyi ártorzulástól eltekintve az tudjon több jövedelmet realizálni, aki hatékonyabban működteti az üzemeit. Nem szabad mérvadónak tekinteni ezt a pillanatfelvételt, amikor az Ural és a Brent típus árkülönbsége a tízéves átlag tízszerese. Mint ahogy azt sem szabad mérvadónak tekinteni, hogy az elmúlt évtizedekben mennyit költött a Mol arra, hogy a termékkihozatalával biztosítsa a legjobb finomítók közé kerülést. Mert alapesetben az Uralból csak sok beruházás árán lehet ugyanazt a hozamot elérni, mint a Brentből. A kettő közötti árkülönbség pont ezt tükrözi.
A 480 forintos ár ennek a versenyárlogikának mond ellent azzal, hogy kiszorítja az importot, és felborítja a kereslet-kínálati egyensúlyt. Ez nemcsak arról szól, hogy mennyivel lehetne több a Molnak a jövedelme, hanem arról is, hogy az egyébként is labilis európai kőolaj- és dízelolajpiacon még egy bizonytalansági tényezőt beállítottunk. Mert senkinek ne legyen kétsége, középtávon azok sem fognak 480 forintért terméket behozni, akiknek hálózatuk van itthon, még akkor sem, ha van megfelelő mennyiségű üzemanyaguk. Ez a versenyárképzés logikája. Tudják, ez olyan, mint amikor kiöntök egy pohár vizet az asztalra: az arra fog folyni, amerre lejt az asztal. Megtehetem, hogy megemelem az asztalt, és akkor arra folyik, amerre akarom, csak előbb-utóbb elfárad a karom, és a kezemmel mást nem is tudok már csinálni. Erre elengedem az asztalt, és akkor a víz ugyanúgy folyik majd, mint annak előtte. Az ársapka és az extra elvonás verseny- és jövedelemkockázat egyben. De még egyszer: ez nem a pénzről szól, hanem az ellátásbiztonságról.

Ez azt jelenti, hogy ellátási probléma lesz az ársapka miatt?
Nem ilyen egyszerű ez. Mindennek megvannak a fizikai korlátai. A magyar piac akkor tud jól működni, ha van benne valamennyi import. Márpedig a nyomott árnak kiszorító hatása van, s ebből az következik, hogy előbb-utóbb hiány keletkezik. Ráadásul egy ilyen hatósági intézkedés egyáltalán nem gondol a rendkívüli helyzetekre, mint amilyen most történik az osztrák finomítóban, hogy késik a karbantartás utáni újraindulás. Az importpiacon eddig egyedül az OMV maradt talpon, most ő is elesett, nem lesz képes ellátni a kútjait. Nemcsak azért, mert ársapka van, hanem mert nem rendelkezik elegendő mennyiségű áruval. Képtelenség 10-15 százaléknyi árukiesést egyik napról a másikra pótolni. Közgazdászként, de az ellátásbiztonságért felelős vezetőként is azt kell mondanom, hogy egy ilyen árbeavatkozás csak igen rövid távon tartható fenn. A jó hír, hogy a kormány érti az érveinket, és történtek korrekciós lépések is, amelyeknek kedvező hatásuk van: a teherautókat, majd a külföldieket már kivették a kedvez­ményezettek köréből.

Jelenleg július elseje a határidő.
Igen, és utána, ha nem is egy lépésben, fokozatosan ki kellene vezetni az árkorlátozást. Legalábbis ellátásbiztonsági szempontból ez lenne a célszerű. De ez a kérdés nem a miénk. A mi felelősségünk a döntéshozók tájékoztatása.

Egy autós szemszögéből ez nem hangzik túl jól, pláne, hogy az igen impozáns pénzügyi helyzetben lévő Mol vezetője mondja.
Még egyszer mondom, ez nem a pénzről, hanem az ellátás biztonságának a fenntartásáról szól. Ami ugyebár európai szinten is súlyos probléma lesz hamarosan. Nekünk leg­alább ezt a térséget el kell látnunk üzemanyaggal, ez közös közép-európai felelősség. Azért is vannak magas árak, mert túlkereslet van, muszáj lenne csökkenteni a fogyasztást is, az majd korrigál. Egyre gyakrabban hangoznak el javaslatok, mint a tömegközlekedés támogatása, a nagyvárosi autómentes hétvégék. A rászoruló rétegeket pedig célzott támogatással kell és lehet segíteni.

Ha visszaemelkedik a benzin ára, miért küzdött a miniszter­elnök Brüsszelben?
Ha nem teszi, elesünk. Mert akkor nem az lenne most a kérdés, mennyibe kerül az üzemanyag, hanem hogy van-e egyáltalán. A mezőgazdaság, az ipar, a teherfuvarozás leáll üzemanyag nélkül. Gázolaj nélkül Magyarország nem megy sehova, előre legalábbis biztosan nem. Ezért küzdött – nagyon helyesen – a miniszterelnök. És ezért támogatták hol társ­utasként, hol artikulált véleménnyel mások is az álláspontját.

Ismét kiállna Gulyás Gergely kancelláriaminiszterrel megnyugtatni a lakosságot? Szükség van most erre?
Nincs pánikhangulat, és nem is kell hogy legyen. Ismerjük a piacot, és látjuk a problémáit. Amit saját erőből tudunk, megoldjuk, amihez kormányzati segítség kell, ott tájékoztatjuk a kormányt az intézkedés lehetséges módjáról. Mert untathatnám az olvasót, hogy mi történt a schwechati finomítóban, hogy a százhalombattai finomító augusztusban két hónapra leáll, hogy jön a mezőgazdasági és a nyaralási szezon, de nem látunk olyan problémát, amit ne lehetne kezelni. Középtávon egyértelműen az a kérdés, hogy miként változik majd a kereslet és a kínálat, és a szankciók miatti egyensúlyvesztés milyen új folyamatokat indít be. Ma Európából dízelolajat már nem nagyon lehet behozni, mert nincs. És azt sem szabad elfelejteni, hogy logisztikailag sem megoldható ekkora mennyiségű üzemanyag behozatala jelentős infrastrukturális beruházás nélkül. Közép-Európa rendszerei nem erre lettek kiépítve. Tegyük hozzá: a vállalat különadó formájában hamarosan akkora összeggel járul hozzá a magyar költségvetéshez, amekkorát magyar ember nem nagyon látott.

Úgy számoltunk, hogy a Moltól nagyjából 250 milliárd forintot von el a kormány az extraprofit megadóztatásával. Nagy Márton szerint az extraprofit kvázi az a rész, amiért az adott vállalatnak „nem kellett megdolgoznia”. Ki tudják fizetni?
Negyven évvel ezelőtt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen hallottunk az extraprofitról mint a kapitalista társadalmak egyik veszélyéről. A definíció létezik, de inkább politikai tartalommal bír. A miniszter jól gondolkodó, remek közgazdász, ráadásul már valódi közgazdaságtant tanult, ezt a kijelentését inkább a politikai nyilatkozatok kategóriájába teszem. Jelen állás szerint ki tudjuk fizetni az összeget, de azért felhívnám a figyelmet arra, hogy a Mol az utóbbi mintegy húsz évben több mint 1000 milliárd forintot fordított az olaj és a gáz területén az ellátás biztonságát növelő beruházásra – ezek nem minden esetben térültek meg piaci alapon. Mi ezért nem kértünk támogatást. Tettük a dolgunkat, aminek köszönhetően picit nyugodtabbak lehetünk, mint a környező országok. Most valóban magas a bevételünk, de máskor meg tetemes veszteségeink vannak. Ez ciklikus üzem, kíváncsi vagyok, hogy kapunk-e vissza pénzt az államtól, amikor majd épp megint rosszul megy. Megjegyzem, jelenleg is 1,7 milliárd dollár értékű beruházásunk van folyamatban. A másik oldalról pedig a helyzet még inkább megmutatta a hazai termelés fontosságát. Ebből a szempontból különösen nagy terhet jelenthet a magasabb bányajáradék, amely megnehezíti a hazai kutatás-termelés helyzetét. A kecske is lakjon jól, és maradjon meg a káposzta is! Ha az emelt bányajáradék hosszabb távon velünk marad, lemondhatunk a hazai bányászati beruházásokról. De ezekkel az információkkal a kormány is rendelkezik, bízom benne, hogy megfelelő garanciákat tud adni az új beruházásokra. Fejlesztésekkel még mindig lehet késleltetni a magyarországi mezők kimerülését, és a szerencsések új kőolaj- és földgázmezőket találhatnak.

Csökken a beruházási kedvük?
Mind az ársapka, mind a különadó olyan beavatkozás, amely bizonytalanná teszi a beruházások amúgy is csak hosszú távon értelmezhető megtérülését. Egy piaci folyamat is kiszámíthatatlan, de azért modellezhető. Egy hirtelen kormányzati lépésre viszont nem lehet számítani. A gazdaságpolitikában a teljesítmény elismerését, tehát a versenyt kell előtérbe helyezni. A növekedéshez előbb rendet kell tenni, ehhez pedig most állami bevétel szükséges. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy Nagy Márton, illetve a kormány helyében mindezek érdekében mit tennék, azt mondanám: hasonló lépéseket. Csak vigyázni kell, hogy egyszeri beavatkozások legyenek, különben elveszhet a bizalom abban, hogy érdemes jól teljesíteni. Mindenesetre elmondhatjuk: a Mol most is kiveszi a részét abból, hogy rendbe tegyük Magyarország pénzügyi egyensúlyát. Ezeknek az áldozatoknak akkor van értelmük, ha az így megteremtett pénzügyi egyensúly alapjára versenyképes gazdaságot építünk.

A Mol részvényárfolyamától immár közalapítványok függnek. Nekik mit üzen?
Ezek a közalapítványok számomra ugyanolyan részvényesek, mint a világ legnagyobb befektetési alapjai. A Mol felelőssége, hogy őket is kiszolgálja. A rövid és hosszú távú érdekeket egyensúlyban kell tartani, ez a menedzsment feladata. Nekünk ellátásbiztonsági feladataink és regionális felelősségtudatunk is van, és ezért rövid távon lehetnek egyensúlytalansági helyzetek, amit mindenkinek meg kell értenie.

Mint a fenntartó kuratórium vezetője, három évvel a modellváltás után, jelentős intézményi átalakítások előtt hogyan látja a Budapesti Corvinus Egyetem jövőjét?
Most alakul ki az új intézményi struktúra. Hároméves munka előzte ezt meg, amely zömében nagyon jelentős belső átalakítási feladatokat jelentett. Olyanokra gondolok, mint a teljesítményértékelési rendszer átalakítása vagy a hallgatók kiszolgálásának középpontba helyezése, az akadémiai életpálya kialakítása vagy a kari struktúra megszüntetése. A legfontosabb azonban, hogy mindez az elején megfogalmazott célok szerint történik, az oktatói, kutatói kiválóságról és a hallgatócentrikusságról szól. Harmincéves vezetői ta­pasztalattal a hátam mögött jól tudom, mindig vannak, akik szerint túl gyors a változás, vagy nem elég széles körű az azt megelőző egyeztetés. Ez minden intézményi átalakításnál így van. A mi célunk azonban az, hogy a Corvinus előrébb lépjen, és Közép-Európa legjobb közgazdasági és társadalomtudományi képzést nyújtó intézményévé váljon.  Azt szeretnénk, hogy a térség legkiválóbbjai hozzánk akarjanak jönni tanulni. Szerintem jó úton járunk.

Személyesen

*** 

Nyitókép: Földházi Árpád