Éjszaka van. Az a fajta nyúlós, álmatlan, zaklatott éjszaka, amikor az elalvási rítusokat kegyetlen kacajjal gúnyolja ki az alaktalan, mégis sűrű, számító szorongás. Furcsa egybecsengése az eseményeknek: rövid időn belül kétszer egymás után botlok bele (egy kéziratot gyomlálgatva, valamint Niall Ferguson történész Civilizáció című könyvét olvasgatva) az angol költő, Shakespeare neves kortársa, John Donne magyarul is gyakran hivatkozott (és Hemingway regénycímének köszönhetően is ismert) egyik Ájtatosságába (Sőtér István fordítása). „Senki sem különálló sziget; / minden ember a kontinens része, / a szárazföld egy darabja; / ha egy göröngyöt mos el a tenger, / Európa lesz kevesebb, / éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, / vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; / minden halállal én leszek kevesebb, / mert egy vagyok az emberiséggel; / ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang: érted szól.”
Talán nem is kellene mást tenni ebben a mostani, vészterhes és gyomorszorító időben, amikor Európa a saját nyomasztó múltját kénytelen újraélni, csak itt hagyni ezeket a sorokat. Hiszen meditációnak szánta őket a szerző. Elgondolkodni például azon, hogy nem lettünk-e valamiképpen mi, akik a világ mégiscsak szerencsésebb részén élünk, szigetek. Megannyi kis mérges, a maga igazának keresésébe és felmutatásába belefáradt választófejedelemség, mely naponta küld hadüzenetet és kiáltványt a világ népeihez a közösségi média felületein. Átélhető-e vajon ilyen feltételek mellett az a rejtélyes óceánérzés, vagyis a nagy egészbe illeszkedés érzésétől való megérintettség, amiről Arthur Koestler számol be, aki ezt a misztikus élményt a halál árnyékéban, a kivégzőosztag előtt állva tapasztalta meg? És vállalható-e az ezzel járó felelősség?
Az említett történész Donne sorait (meg még néhány más sorát) azért emelte be kötete előszavába, hogy az emberi létezés törékenységéről, esetlegességéről, az emberi életpálya rövidségéről beszélhessen. Az angol költő olyan korban élt, amikor a várható emberi élettartam jóval rövidebb volt a mostaninál, a halálmódoknak pedig sokkal szélesebb repertoárja állt rendelkezésre, és amikor a háború nem kivételes helyzet, rendkívüli állapot, hanem a mindennapi élet szerves részét képező tapasztalat volt. Olyan tapasztalat, amit az európai ember látszólag végleg a múlt rémes relikviáit felvonultató mentális múzeumába száműzött a pestissel és a gyerekmunkával együtt.
Ebben a pár évtizedes kegyelmi időszakban, amikor Európa kiengedhetett végre az örökös háborús készültség idegállapotából, úgy látszott, végleg diadalmat arat valami más: a nagyobb közösség helyett elsősorban a maga jóllétére figyelő homo ludens végső győzelmét ünnepelhetjük majd. A játékosság, az irónia korszakát; a nagybetűs szavakat, a társadalmi osztályokat, rétegeket rabul ejtő ideológiai kereszteshadjáratok eszméjét gúnyosan elhajító poszt- és posztposztmodern időszakát, aminek érvényét legfeljebb csak kikezdeni tudják az olyan „rendszerhibák”, amilyen a nemzetközi politika impotenciáját fényesen megmutató balkáni háború volt.
És erre kiderül, mégsem lehet mindenki sziget. Az óceán pedig nem csak összeköt, a hordaléka szennyes és ijesztő dolgokat is felénk sodorhat.
Az éjszaka csendjében idegpályáimon élénk és szűnni nem akaró átmenő forgalom. Pár napja Budapestet is más szemmel nézem, egy túlélő patkány szemszögéből is megpróbálom időnként elképzelni. A bérház harmadik emeletén, ahol lakom, hirtelen megérzem azt a „testrészt”, ami eddig legfeljebb mint az ingatlan tulajdonjogi tétele volt fontos: van pincerészem. Nevetséges gondolatok? Remélhetőleg igen. Aztán elkezd belül furakodni a tudatomban egy nyomasztó kép: tudnék-e fegyvert venni a kezembe, ha úgy osztogatnák egyszer Pest utcáin is, mint Kijevben? Nem tudom elhessegetni a képet. És felbukkan egy verssor a fejemben, egy olyan idézet, amit minden különösebb meggyőződés nélkül szavaltam az iskolában én is, mint annyian mások ebben az országban: „Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.” Hogy sajnos megtörténhet, hogy az életünk értékét esetleg így is mérlegre kell tenni, nem csak abban az összefüggésben, hogy jó partnerek, szülők vagy kutyagazdák vagyunk.
Ekkor jut eszembe egy régi eset. Több mint tíz éve történt, egy lengyelországi egyetemen. Eljártam egy szemináriumra, ahol az előadó (cinikus, laza csúcsértelmiségi) a nacionalizmus elméleteivel ismertette meg a javarészt lengyel és nyugati, főleg német hallgatóságot. Egyik alkalommal sötét hajú, érdekes arcú, vékonydongájú fiú tűnt fel. Kiderült, észak-macedóniai albán az illető, aki tagja egy a kisebbségi jogaikért harcoló szervezetnek is. Hamarosan arról folyt a szó, mit tudna megtenni azért, hogy a terület, ahol albán nemzettestvéreivel együtt él, függetlenné váljon. Mindent, mondta hevesen a fiú. Egy kopaszodó, ám megmaradt tincseit rasztásítva hordó kövérkés német fiú leereszkedően, félreérthetetlen megvetéssel a hangjában kérdezte meg a vele nagyjából egyidős albán srácot: meg is halnál ezért? Az albán gondolkodás nélkül igennel felelt. Értetlenkedő moraj futott végig a termen. A XIX. század találkozott a XXI. századdal.
Hogy mit is akarok illusztrálni a fenti történettel? Bevallom, tulajdonképpen magam sem tudom pontosan. Talán csak annyit, hogy nem feltétlenül működik az a menekülőút, amelyen a borzalmas XX. századi tapasztalatokat magunk mögött akartuk sietve hagyni. Hogy talán most meg kéne egy kicsit állnia mindennek, és mindenkinek. Hogy a fejlődés tényleg várhat egy kicsit.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/10. számában jelent meg, március 4-én.