A nagypéntek a reggeli soványpogácsával kezdődött. A kovásztalan lepény azóta is kedvencem, igaz, én évente csak kétszer sütöm, ilyenkor és hamvazószerdán. Ez a pénteki nap aztán sonkafőzéssel, kalácsdagasztással telt. A télen leölt disznó sonkája ilyenkor vizsgázott, az volt a jó, ha szép vastag szalonnája is volt, kit érdekelt akkor még a zsír meg a hízás. Estefelé templomba mentünk, az a tanyától jó három kilométerre volt, persze gyalog. A templomban a feszületet minden asszony megcsókolta, egymás után. Hol volt akkor még a covid…

Ekkorra a ház teljesen ki volt takarítva, a függönyök kimosva, vasalva takarták a fényesre pucolt ablakokat. A földes padlózatot is bevizezték, újra ledöngölték – ez nagyapám dolga volt. A ház hátulját pedig az úton talált lócitromokból készített keverékkel tapasztották, ahol kellett, majd bemeszelték. Hihetetlen, de így volt. Hófehér házhátakkal volt tele a tanya. Aki jobban ráért, még egy kis kék lábazatot is festett hozzá.

Az ünnep nagy része persze evésből állt. Nagypénteken szigorú böjt volt, ilyenkor savanyú káposztát olajoztak meg, került rá egy kis pirospaprika meg némi lila hagyma. Ehhez kenyeret ettek. Ebédre sóba-lébe bableves volt, azaz vízben főtt bab zöldségekkel. Felénk mindenbe került paprika, még a tökfőzelékbe is. Ha jól emlékszem, a férfiak még a bortól is megtartóztatták magukat.

Nagyszombat a hajnali Jézuska-kereséssel indult. Még virradat előtt mentünk, sötétben a Dunához és ott kerestük a Jézuskát. Nem tudom, mit találtunk, de ittunk a vízből és kicsit megmostuk az arcunkat. Hideg volt, de nem éreztük, beszélni nem volt szabad.

Estefelé elmentünk a feltámadási körmenetre, énekeltünk, figyeltünk mi, gyerekek. És vártuk a hazamenetelt, mert akkor már fel lehetett vágni a sonkát. Friss kaláccsal és főtt tojással ettük, tormát már napokkal előtte reszelt hozzá nagyanyám. Nem hiszem, hogy van ennél jobb étel. A kalács sárga, foszlós volt és hatalmas. Aztán napokig ez volt a reggeli, nagyon szerettük.

Másnap, azaz Húsvét vasárnap reggel mi a nyulat kerestük az udvaron. Igazit sosem hozott nagyapám, annál jobban tisztelte az állatokat. Csokinyúl meg tojások bújtak meg itt-ott. Ebédre gyakran készült töltött káposzta, persze a káposztája is a tanyán termett. Ezt savanyították aztán meg ősszel. Nagyapám vagy öt vízben mosta meg a lábát, és taposta a gyalult káposztát a hordóban. Nagyon élveztük, jó mulatság volt ez nekünk, gyerekeknek. Került bele birsalma, répa, bors is, de egész fejeket is rejtettek a szálak közé, ami aztán a töltött káposzta alapja lett. Aztán hatalmas köveket tettek rá, és hamarosan élni kezdett, azaz fermentálódott. Jó sokat készítettek, mert nagyapám mindig azt mondta – azóta is járja ez a mondás a családban –, a vantú nem köll félni! Azaz kisebb baj az, ha valamiből több van a kelleténél, mintha kevesebb lenne. A szokásos hajtogatott szilvás kifli nem maradhatott el, de készült valamiféle tepsiben sült sütemény is. Ennek a szélét nagyanyám mindig eltette, nagyapám meg azt mondta rá: jó lesz az csütörtökön. Merthogy csak vasárnap készült sütemény, csütörtökön már a keményebb szélének is örültünk.

Ilyen volt az ünnep. Tettük a dolgunkat, és ez minden házban ugyanígy ment. Nagypéntekenként mi is egy kicsit velehaltunk azzal az eggyel. De három nap múlva biztosan feltámadtunk. Így lesz ez most is.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/16. számában jelent meg, április 14-én.