Mátraházi Zsuzsa

¬ Miért pont Ukrajnát választotta kutatási területnek, amely innen a szomszédból szürke országnak látszik?

A hidegháború után eltöltött gyerekkor miatt érdekelt, mi marad a romjain egy ilyen nagy politikai kísérletnek, mint a Szovjetunió. Hogyan lehet együtt élni az elvesztésével meg a kétarcú örökségével. Érdekelt, milyen válaszok vannak erre a birodalmi nosztalgián és a nacionalizmus zsákutcáin túl.

¬ Ukrán ismerősei, barátai hogyan élik meg a háborút?

A legtöbben ott maradtak, és az első sokk után azonnal fölvették a kesztyűt. Már február végén átalakították a konferenciatermüket menedékszállássá, ellátják a rászorulókat, de a tudományos munkát sem akarják felfüggeszteni. Kicsit hezitáltunk, miként lehet a korábbi projekteket a légiriadók árnyékában folytatni, egyáltalán etikus-e ez. De a normális élet részleges fenntartása ilyen pusztítás közepette ellenállást jelent, az emberi méltóság megőrzésének fontos eszköze. Az én eredetileg apró művészeti-múzeumi projektem ellehetetlenült, de helyette sokkal nagyobb dologba fogtunk: a menekülők tapasztalatait rögzítjük, interjúzunk. A gyerekesek persze elmenekültek az ország nyugati részébe vagy tovább.

¬ Ukrán barátai mennyire tudják szétválasztani a hivatalos magyar politika és a menekülteket segítő civilek munkáját?

Sokan tudják, hogy a tétlen magyar állam helyett pár ezer civil elképesztő segítőmunkát végez. De ez nem pótolja a normális menekültpolitikát. A civil hálót a BOK csarnoki állami „befogadóhellyel” sikerült részben szétverni. Megszűnt a karitatív étel- és italosztás, az információs pult, a szálláskeresés a pályaudvarokon. A BOK-ba csak pár százan érkeznek meg az országba naponta belépő több ezer emberből. Gyakran találkozom azzal, hogy ukránok nem értik, miért szavaztak ennyien a Putyin-barát Orbán Viktorra. El szoktak hűlni, amikor azt hallják, hogy a békével kampányolt, és hogy ezt bárki el is hiszi neki.

¬ Megosztotta a vegyes lakosságú ukrán társadalmat a háború?

Az, hogy valaki orosz vagy orosz származású, nem jelenti azt, hogy támogatná a háborút. Az egyik kollégám anyja ukrán, az apja orosz és az ukrán hadseregben harcol, de a Moszkvában élő nagymama nem hiszi el nekik, hogy lőnek. Azt mondja, az oroszok nem bántják a civil lakosságot. Az efféle valóságtagadás Ukrajnában mára nem elképzelhető.

¬ Személyesen hogyan érinti a magyar kormány oroszbarát politikája?

Fontos hangsúlyozni, hogy ez Putyin-barát politika; nekem a putyini rezsim támogatása elfogadhatatlan, nem az oroszbarátság. Rossz reflex, hogy a környező országokkal kapcsolatban nem akar túllátni a magyar kisebbség ügyén a külpolitika. Szinte csak Szlovákia, Szerbia, Románia, Ukrajna magyarságpolitikája érdekli, és ez torzítja az adott országról és többségi társadalmáról kialakult képet. A 44 milliós Ukrajnában 150 ezres a magyar kisebbség. De nem csak a politika, a magyar értelmiség tájékozatlansága is szomorú, meg a régióval kapcsolatos évtizedes érdektelenség.

¬ Műemlékekkel foglalkozó kutatóként hogyan tudja feldolgozni a kulturális értékek megsemmisülését?

Borzalmas, bár nem váratlan, hogy ezek kifejezetten háborús célpontok. Csak Mariupolból kétezer festményt és műtárgyat vittek el az oroszok két lebombázott múzeumból. A donbaszi régióban harminc nagyobb intézmény sérült meg, ezek egy részének a gyűjteményét elszállították. A mostani munkám része, hogy kulturális szakemberekkel rögzítek interjúkat a műtárgymentésről. Fotózzák, digitalizálják a gyűjteményeket, és óvóhelyekre viszik, amit csak tudnak. Hogy hová, az nemzetbiztonsági titok, ezért nekem is vigyáznom kell arra, hogyan dolgozom ezzel az anyaggal. Sok nemzetközi segítséget kaptak, magyart nyilván nem.

¬ A magyar–ukrán viszonyt alaposan megmérgezte az ukrán nyelvtörvény.

Elhibázottnak tartom azt a törvényt, amin csak részben enyhít, hogy nyilván az orosz biztonságpolitikai fenyegetésre adott válasz. Ennek tudatában Magyarország is reagálhatott volna másként, és akkor nem romlik meg ennyire a két ország közti viszony, ahogy a román–ukrán kapcsolatoknak sem ártott, holott a román kisebbség érintettsége is ugyanolyan. A jelenlegi cinikus lapítás borzalmas, kisstílű és rövidlátó. Ilyenkor nem szeretek magyar lenni.

¬ Hogy került antropológusi feladatai mellé a szépirodalmi alkotómunka?

Régóta akartam írni, de sokáig nem mertem megengedni magamnak. Az irodalmi kudarc lehetőségét valahogy súlyosabbnak éreztem más szakmai bukásnál. Úgy gondoltam, ezt nem szabad elbénázni, márpedig nagy a valószínűsége, hogy az ember rossz vagy legalábbis felejthető könyvet ír. De aztán rájöttem, hogy a sikerem vagy a kudarcom egyedül engem érdekel. Csinálni kell, nem az én dolgom méregetni és megítélni. Közben érett is bennem az egész, nem írni akartam, hanem úgy éreztem, van mit mondanom.

¬ Kudarc helyett jött a Libri-díjra jelölés a Látlak című első novelláskötetéért.

Örülök az elismerésnek, de nem gondolom, hogy meg kellene szüntetnie a kételyeimet. Nagy hülyeségeket lehet elkövetni, ha az ember elbízza magát.