Nem lehet az ország egyik felét magára hagyni! Beláthatatlan következményei lesznek annak, ha tovább nőnek a tudásbeli különbségek – mondja Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus. Az Atipikus Fejlődés Módszertani Központ és az SNI Tehetségeket Segítő Tanács megalapítóját a tavaly megjelent, Tehetségfejlesztés – Lehetőségek kezdőknek és haladóknak című könyve kapcsán kérdeztük.

– Imre hatévesen kiemelkedő zenei tehetség volt, de mivel nem volt hajlandó fellépni a zeneiskolai rendezvényeken, és ezt az intézmény nem nézte el neki, abbahagyta a zenélést – derül ki a könyvéből. Gyakran előfordul, hogy egy tehetséges kisgyerek fejlődését a környezet akadályozza?
– A tehetség nem feltétlenül kompatibilis a hivatalos oktatási rendszerrel. Sajátos jellemzője a tökéletességre törekvés, valamint az, hogy nem hagyja magát eltéríteni a saját maga által kijelölt útról. Minden tehetség más, és nagyon különböző a tempó is, ahogy haladnak. Az iskola ezeket a sajátosságokat nem mindig veszi figyelembe, erőltetett ütemben igyekeznek a maximumot kihozni belőlük. Így aztán sokszor pont az, amit „tehetséggondozásnak” neveznek, akadályozza meg, hogy a tehetség kibontakozhasson.

– Mi lesz később a fel nem ismert, elkallódott tehetségekkel, akik kudarcok sorozatát szenvedik el az oktatási intézményekben, esetleg a családjuk sem tud mit kezdeni velük?
– A tehetség sajátos viszonyulás a világhoz: nem csak a képességről szól, a tehetség mindenáron fejlődni akar. Ha az egyik út járhatatlan számára, akkor lehet, hogy választ másikat. Így lett például Imréből, a zeneiskola egykori büszkeségéből felnőttként nemzetközi versenyek során diadalmaskodó barlangász. Ha azonban a tehetséges embernek nem sikerül megtalálnia a helyét, akkor a belső hajtóerő, az állandó tenni akarás akár antiszociális útra is terelheti. Ha valaki cselekedni szeretne, de nem teheti, az feszültséget kelt. A feszültség csökkenthető önpusztítással, droggal, alkohollal – persze ez nem azt jelenti, hogy minden alkoholista és drogos különleges tehetség –, és gonosztevő is könnyen válhat az elkallódott tehetségből.

– Ezek szerint Pablo Escobar vagy Al Capone sem csak bűnözőként válhatott volna ismertté?
– A hírhedt gengszterek, bandavezérek gyerekként általában valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek vagy testi, lelki bántalmazás elszenvedői voltak. Ők a tehetségüket a sötét oldal szolgálatába állítják. Hogy közelebbi példát említsek: Ambrus Attila is sokra vihette volna fiatalon. Szegénységben nőtt fel, kevés törődést kapott. Végül ő lett a Viszkis rabló.

– Winston Churchill hiperaktív volt, Thomas Edison ahelyett, hogy az iskolában a tanulásra koncentrált volna, a pókot figyelte, ahogy a hálóját szövi a sarokban. A tanítója képezhetetlennek minősítette. Szentgyörgyi Albertnek gyerekként nehézségei akadtak az olvasással. Törvényszerű, hogy ha a mérleg egyik serpenyőjébe több jut, az a másik oldalon valamiféle hiánnyal párosul?
– Mivel a tehetség mindenáron tenni akar, nagyon könnyen megkapja a hiperaktív jelzőt. Mivel nemcsak a zongora, a számítógép, a könyv előtt ülve gondolkodik azon, ami éppen foglalkoztatja, hanem folyamatosan, ezért gyakran mondják rá, hogy figyelemzavaros. És mivel hajlamos a külvilágot kizárva elmerülni a gondolataiban, előfordulhat, hogy autistának nyilvánítják. Ugyanakkor tény, hogy a tehetséges és a különböző zavarokkal diagnosztizált gyerekek agyi működése között sok a hasonlóság. Egyre több vizsgálat jelzi, hogy a tehetség minél erősebb fejlődésű, minél nagyobb a belső hajtóerő, annál inkább jellemző rá a szokásostól eltérő – szakszóval atipikus – idegrendszeri fejlődés.

 

 

– A statisztikák szerint az elmúlt néhány évben négy-ötszörösére, a rendszerváltás óta százszorosára nőtt az autizmus spektrummal élő és a figyelemzavaros gyerekek száma. Mitől változtak meg a gyerekek?
– A rengeteg vegyi anyag, gyógyszer, amelyek ott vannak a vízben, az élelmiszerekben, mind egy kicsit megváltoztatják az idegrendszer működését. Például az ólom már kis mennyiségben is komoly egészségügyi problémákat okozhat. Régi vízvezetékekből, festékekből, szennyezett porral könnyen kerülhet a szervezetbe, az ólommérgezés bizonyítottan a hiperaktív figyelemzavar tüneteit produkálja. Másrészt mostanában annyiféle inger éri a gyerekek agyát – miközben rengeteg úgynevezett háromdimenziós tevékenység kimarad –, hogy megkésik az idegrendszer fejlődése, és egyre több gyerek kerül éretlen idegrendszerrel iskolába.

– Pedig most már a hatévesek iskolakezdését is nehezebb elhalasztani. Míg 2019 előtt az óvoda és a szülő felelőssége volt az iskolaérettség megítélése, azóta a döntés joga átkerült az Oktatási Hivatalhoz.
– Nagy József, a hazai pedagógiai kutatás kiemelkedő alakja már 1980-ban megírta, hogy a hatéves gyerekek között akár öt és fél év különbség – felfelé és lefelé két, három év – is lehet. Már az óvodában sokkal több olyan módszerre lenne szükség, ami az idegrendszer érését segíti, és az iskolának is így kellene kezdődnie: minél több nagy- és finommozgásos tevékenységgel. Például kirakózással, logikai játékok használatával – az egyik legjobb a Mondrian blocks – nagyszerűen fel lehet építeni az írás, az olvasás, a számolás alapjait. Ami már csak azért is fontos, mert hatéves korban a gyerekek harminc százaléka még a beszédhangok egy részét is felcseréli. Akkor hogy tudná megkülönböztetni a betűket?

– Szinte minden osztályban akad legalább egy hiperaktív, tanulási zavarral küzdő gyerek. Mit tud kezdeni a pedagógus a problémás gyerekkel, mondjuk, egy harmincfős osztályban?
– A megfelelő módszerek alkalmazása mellett – ilyen például a Polgár Judit-féle Sakkpalota-program, a szabályok, az irányok játékos megtanulása, kellő mennyiségű háromdimenziós mozgás végzése – az eltérő idegrendszeri fejlődésből nem alakul ki tanulási zavar vagy rosszabb esetben pszichiátriai kórkép. Hosszú idő után a pedagógusképzésbe – igaz, csak választható szinten – bekerültek a tanulási zavarokkal foglalkozó tantárgyak. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán, ahol tanítok, nemrég például elindítottuk az atipikus fejlődés szakirányú továbbképzést. A tanítás csak úgy hatékony, ha a gyerekek fejlődéséhez igazodó környezetet tudunk biztosítani nekik. Például egy hiperaktív gyereknek máshol van az ingerküszöbe, nagyon hamar unatkozni kezd, ezért folyamatosan foglalkoztatni kell. A lényeg, hogy nem szabad egyforma feladatokat adni a diákoknak, sőt a legjobb, ha ők maguk választhatnak a feladatok közül.

– De akkor mi lesz a kötelező tananyaggal?
– A pedagógusok – ha békén hagynák őket – rengeteget tudnának tenni azért, hogy minden gyerek eljusson ugyanarra a tudásszintre, a saját tempójában. Még ezt az őrült mennyiségű tananyagot is meg tudnák tanítani. De ehhez nagyobb autonómiára, választható központi tantervekre volna szükség! És természetesen: magasabb bérekre.

– Nemrég egy pályakezdő tanár nyílt levelet írt a miniszterelnöknek, mert úgy érzi, a hajléktalanság peremén egyensúlyoz. A szakszervezetek sztrájkot hirdettek.
– Az elkötelezett szakemberek egy ideig tanítanak kevés pénzért is, de ha már autonómiájuk sincs, akkor ott fogják hagyni a pályát. Én legalább háromszorosára emelném a pedagógusok fizetését. Meg kellene végre érteni, hogy az ország jövője függ az oktatás színvonalától.

– És akkor még nem is beszéltünk a koronavírus okozta káoszról. A Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia novemberben arról számolt be, hogy a járványt megelőző őszi időszakhoz képest ugrásszerűen emelkedett a kezelést igénylő, főként szorongásos és depressziós esetek száma. A KSH adatai pedig arról tanúskodnak, hogy egy év alatt több mint hatezerrel nőtt a sajátos nevelési igényű gyerekek száma. Ez minden krízishelyzetben így van?
– Az iskola, még ha nem is működik jól, rendszert visz a gyerekek életébe. Főleg azoknak a fiataloknak fontos ez, akikre otthon kevesebb figyelem jut. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat már a járvány kezdetekor jelezte, hogy azokban az iskolákban, ahol sok a hátrányos helyzetű diák, hatalmas problémák vannak. Lehetetlen volt – máshol is – a gyerekeket órák hosszat a számítógép elé ültetni, arról nem is beszélve, hogy sok helyen nem volt sem számítógép, sem internet. Rengeteg elsős nem tanult meg írni, olvasni. Ennek ellenére azóta úgy kell haladniuk a tananyaggal, mintha nem maradt volna ki egy-két év. Sok a bizonytalanság, a pedagógusok agyonterheltek. Egyszerre csapódnak le a szorongás, a félelem, a káosz okozta problémák. Nincs abban semmi meglepő, hogy akinek egy pici hajlama is volt a pszichés megbetegedésre, annak problémái lettek.

 

 

– Mit tehet az iskola és a felnőtt társadalom ebben a rendkívüli helyzetben?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy a pedagógusok kapjanak mentálhigiénés képzést. Az iskolákban a diákok számára önsegítő csoportokat kellene létrehozni. Valamint sokkal több művészeti tevékenységet végezni. Teljesen felesleges ezt a rengeteg tananyagot erőltetni, a nagyoknak a művészetek, a kisebbeknek a játék segítségével kellene tanulniuk. A felnőtteknek pedig újra szóba kellene állniuk egymással! Nem elég csak magunkra figyelni! Nagy szükség volna a civil kezdeményezésekre. Senki nem fogja a problémáinkat helyettünk megoldani!

– A felmérések azt igazolják, hogy a tanulók otthoni körülményei, a szociális, társadalmi helyzetük erősen befolyásolja a tanulmányi eredményeiket. A jómódú és a szegényebb rétegek közötti szakadékot tovább mélyíti, hogy egy ideje a középiskolába való bejutást is felvételi vizsgához kötik. A tehetősebb szülők gyerekei sok pénzért járnak előkészítő tanfolyamokra, és ha nem jutnak be a kívánt helyre, fizetős iskolákban folytatják tanulmányaikat.
– Ahogy az egészségügyben is nyílik az olló, hiszen aki nem akar sok hónapot várni egy orvosi vizsgálatra, az elmegy magánrendelőbe, úgy az oktatásban is, aki megteheti, igénybe veszi a jobb szolgáltatást. Azonban ezzel azok sem járnak jól, akik megengedhetik maguknak a magánoktatást. Ezek a gyerekek hiába indulnak később nagyobb esélyekkel, egyszer csak szembe találják magukat a hátrányba került tömeggel, akik nem kapták meg a megfelelő oktatást, és akik között ott lehetnek az elhanyagolt tehetségek is, akik a társadalom ellen fordítják a talentumukat. Beláthatatlan következményei lesznek annak, ha tovább nőnek a tudásbeli, az anyagi különbségek. Nemzetben kell gondolkodni! Nem lehet az ország egyik felét magára hagyni.

– Néhány évvel ezelőtt azzal a céllal alapította meg az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Atipikus Fejlődés Módszertani Központját, hogy a pedagógusokat felkészítsék arra, hogyan kezeljék a közoktatásban egyre nagyobb számban részt vevő, enyhe tanulási rendellenességgel küzdő gyerekeket. Jelenleg milyen feladatokon dolgoznak?
– Azoknak a hátrányos helyzetű tanulóknak, akik a járvány idején digitális eszközök hiányában nem kaptak megfelelő oktatást, tanulókártya-csomagokat készítettünk. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a kérdés-válasz és feladat-megoldás típusú kártya nemcsak a hátrányos helyzetűek, hanem minden diák számára fejlesztő hatású. Most már minden életkorra és minden tantárgyra tervezünk kártyákat az alsó tagozattól a középiskoláig. Illetve fontos célom, hogy az oktatást háromdimenzióssá tegyük. A főiskolán elindítottuk a 3D-s tanulás szakirányú továbbképzést, nem csak pedagógusok számára. A tanulási zavarral küzdő gyerekek jó része valódi, tapintható anyagokon keresztüli tanulással, azaz három dimenzióban jobb, miközben kénytelen két dimenzióban – papíron, képernyőn – dolgozni. A modellezés után a 3D-s szkennerek segítségével a gyerekek a saját munkáikat – telefontartót, legóalkatrészt vagy akár saját magukat is – kinyomtathatják. A 3D-s tanulás szerencsésebb országokban már jelen van az oktatásban.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/7. számában jelent meg, február 11-én.