Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban

„Bár a férjem és én is a segítőszakmában dolgozunk, amikor összeházasodva mozaikcsaláddá alakultunk, rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennünk. A válaszokat keresve megdöbbentünk, hiszen egyszerűen nem találtunk olyan pszichológust, aki ezzel a speciális területtel foglalkozott volna, de még használható szakirodalmat sem” – kezdi a szakpszichológus. Zsuzsa meglepő őszinteséggel mesél nekünk arról, milyen hibákat követett el a gyermeknevelésben a válás után, új kapcsolata formálódásakor. Arról, hogyan kért engedélyt a tízéves lányától, hogy Péter velük ebédelhessen. Aztán hogy miként jutott el a felismerésig: ilyen kérdésekben nem a gyerek dönt, és hogy a kislány valójában nem arra reagált határozott nemmel, hogy Péterrel költik-e el az ebédet, hanem édesanyja bizonytalansága és szorongása ellen tiltakozott riadtan. „A gyerekek megérzik, ha az anyjuk szorong, ha pedig ezt Péter okozza, akkor inkább ne jöjjön” – magyarázza Zsuzsa a kislány akkori lelkiállapotát. Ellenpéldaként megemlíti az összeköltözésük pillanatát, amikor a lánya tiltakozásul felmászott az édesapja kertjében lévő óriási diófára, onnan kiabálta, hogy ő aztán biztosan nem hagyja el azt a kis lakást, ahol édesanyjával a válás után éltek, inkább az apjához költözik. „Felszóltam neki: »Rendben, hozom a hátizsákod, mit tegyek bele a pandádon kívül?« Ez a mondat pedig annyira megdöbbentette, hogy fogta magát, és lemászott a fáról. Miután beköltöztünk a közös lakásba, ő volt a legboldogabb – emlékszik vissza Zsuzsa. – Higgadt tudtam maradni, mert biztos voltam benne, hogy Petivel akkor is összeköltözünk, ha a gyerek a diófa tetején marad egész életében. Megérezte ezt a nyugalmat és biztonságot, és mintha ott elvágták volna az egész tiltakozást.”

Hogy magukon és másokon is segítsenek, tudatosabban kezdték megélni a hétköznapjaikat, fókuszálni kezdtek azokra a kedvező tapasztalatokra, amelyek elősegítik a harmonikus családi működést, és arra is odafigyeltek, mit rontottak el. A jó és a rossz példákat egyaránt feljegyezték. „Egy idő után azt vettem észre, hogy a gondolataink könyvvé kezdtek összeállni” – meséli Zsuzsa. Nem sokkal később létrehozták az alapítványt, és megszületett a Mozaik a családom című, elsősorban laikus érintetteknek szóló könyv. Az alapító képzéseken és az ELTE tanácsadó szakpszichológusi képzésén is igyekszik továbbadni tapasztalatait és tudását.

Mindennek hiánypótló értéke abban rejlik, hogy mozaik­családként maguk is átéltek olyan vagy nagyon hasonló helyzeteket, amilyenekkel a klienseik felkeresik őket. A terápiás folyamatba gyakran behozzák saját példáikat, amire szükség is van: a hozzájuk fordulóktól gyakran kapják azt a visszajelzést, hogy érzik, itt aztán nem tankönyvekből beszélnek. Több száz családnak segítettek már, nem csak konzultációra és terápiára nyílik náluk lehetőség, szülő­csoportokat is vezetnek. Ez utóbbi nagyon élő és hasznos, jól jön a megértés és a támogatás a sorstársaktól.

„Egyszülős, mozaik- és hagyományos családban is érik krí­zisek a gyerekeket. Nem attól lesz jó a gyerekkor, hogy nincs megrázkódtatás, hanem attól, hogy ha a szülők valódi érzelmi támaszai tudnak lenni gyermekeiknek. Szülőként az érzelmi biztonságot pedig úgy tudjuk megadni, ha mi magunk is jól vagyunk. Ez az első és legfontosabb lépés” – vallja Zsuzsa. Hozzáteszi, hogy bár a mozaikcsalád több figyelmet és logisztikát igényel, nagy ajándék is, hiszen ezeket a gyerekeket kiterjedtebb szociális háló veszi körül, több szülői és párkapcsolati mintát látnak, ami segítheti a felnőttkori életüket is.

Nyitókép: Ficsor Márton