Ikonok lettek

A XIX. század két olyan meghatározó német személyiségét állította egymás mellé a berlini Német Történeti Múzeum párhuzamos kiállítása, akik különbözőbbek aligha lehettek volna.

DEUTSCHES HISTORISCHES MUSEUM / YVES SUCKSDORFF

Weyer Béla

„Karl Marx és a kapitalizmus” – hirdeti Berlinben kiállítását a Német Történelmi Múzeum, s ez egy esetleg idetévedő magyar kormánytényező vagy honi illiberális propagandista számára legfeljebb csak újabb bizonyítékot szolgáltatna arra, hogy a Nyugat immár végképp elveszett. De mit is lehet várni egy olyan várostól, ahol még van Karl-Marx-Allee, egyetemének főlépcsőjét pedig még mindig Marx-idézet díszíti?! Csakhogy ezzel egy időben látható ugyanott a Richard Wagnerre emlékező kiállítás is, ami a zeneszerző és a német életérzés kapcsolatát vizsgálja. Vagyis nem valami átértékelésről van szó, hanem annak a történetírási új hullámnak a múzeumi illusztrációjáról, ami az adott korszak kulcsszereplőit, fogalmait az akkori viszonyokba, konstellációkba helyezve, egymás mellett mutatja be.

Pedig a XIX. századi német szellemi élet két nagy alakjának az életútja különbözőbb nem is lehetne. Holott a korszak nagy fordulópontjánál, az 1848–1849-es forradalmak idején a barikád azonos oldalán harcoltak. Wagner a szó szoros értelmében is: mint a szász királyi udvar karmestere, a drezdai harcok során valóban ott volt az utcán. Marx pedig Kölnben, a Neue Rheinische Zeitung szerkesztőjeként és kiadójaként írta cikkeit a feudális reakció ellen, és a német államokból elképzelt, egységes köztársaság megteremtése érdekében. Amiért Wagner is harcolt. A forradalmak bukása után mindkettőjüknek el kellett hagyniuk hazájukat: Wagner a körözés elől Svájcba menekült. Marxot kiutasították, ő Londonba ment.

A  forradalmak bukása után mindkettőjüknek el kellett hagyniuk hazájukat

A Marx életét felidéző kiállítás tanúsága szerint ezzel végérvényesen manifesztálódott Marx mint „európai polgár” sorsa. Hiszen porosz állampolgárságától már korábban megfosztották, s amikor hontalanként londoni emigrációjában a brit királyi alattvalói címért, vagyis az angol állampolgárságért folyamodott, akkor azt – amint a vitrinben  látható irat mutatja – a Scotland Yard illetékes tisztviselője elutasítani javasolta. Hontalan maradt, annyiban viszont európai, hogy a német filozófia, a francia szabadságeszmék és az angol ipari forradalom momentumait próbálta munkáiban elméletté ötvözni.

Mindazonáltal a kiállítás hangsúlyozottan nem az elméleti munkássága egészével kíván foglalkozni, csupán néhány kiragadott, s a filozófus személyes életéhez is kapcsolódó részlettel. Így például azzal, mennyiben volt antiszemita Marx. A kérdésfelvetés furcsa lehet, hiszen mind apai, mind anyai ágon rabbik leszármazottja volt. Ráadásul a kiállításon látható az igazolása arról, hogy Heinrich Marx ügyvéd 1820-ban áttért a protestáns vallásra, s négy évvel később a gyermekeit is megkereszteltette. Marx, aki élete végéig ateista volt, s a vallást a nép ópiumának tekintette, tett azért felekezeti „kirándulásokat”. Amennyiben A zsidókérdésről („Zur Judenfrage”) című, 1844-ben publikált, a kiállításon is megtekinthető dolgozatában megismételte a kor antiszemita kliséit, s a zsidókat gyakorlatilag azonosította a pénztőkével.

Ez nem volt teljesen alaptalan: abban a korban a zsidók számára számos foglalkozás, s mindenekelőtt a földszerzés-gazdálkodás meg volt tiltva, így jórészt egyetlen lehetőségként maradt számukra az érvényesülés az iparosodás miatt amúgy is nagy iramban növekvő pénz- és hiteligényt kielégíteni hivatott bankvilágban. Igaz, későbbi műveiben, többek között az árutermelés, a bérmunka, az értéktöbblet világát elemző A tőkében az antiszemita vonal már nem kerül elő – de akkor még elég volt ahhoz, hogy akadt olyan olvasója, aki emiatt fölmondta a Neue Rheinische Zeitung előfizetését.

Marx munkássága még ma is segít a  kapitalizmus problémáinak megértésében

Ezzel szemben Wagner A zsidóság a zenében címmel közreadott dolgozatában, 1850-ben még csak álnéven, de 1869-ben már névvel vállaltan fejtegette, hogy a zsidókban nincs semmi eredetiség, visszataszítóak, s egyszerűen alkalmatlanok a művészetre. Wagnert személyes kapcsolatok sem tartották vissza antiszemita nézetei terjesztésétől, sőt. Pályája elején a zsidó családból származó német operaszerző, Giacomo Meyerbeer nem csupán támogatta, pénzhez segítette, de neki egyenesen példaképül is szolgált. „Bensőmből tisztelt védelmezőmnek” nevezte Wagner Meyerbeert 1840-ben – hogy aztán pár évvel később már úgy nyilatkozzon róla, mint aki „határtalanul ellenszenves” számára.

A két egykori forradalmár anno a feudális rend ellen szállt síkra, de a későbbi évtizedekben ki-ki gyökeresen másképp alkotta meg jövőképét. Marx már 1848-ban a nemzetek fölötti összefogásban látta a megoldást, ahogy az ugyanabban az évben megjelent Kommunista kiáltványban egyesülésre biztatta a világ proletárjait. E plakatív jelmondattal befejeződött írásról később, egész pontosan 1872-ben, már azt gondolta, helyenként idejétmúlt, s a munkásosztály nem tudja az állam irányítását, az apparátust csak úgy kézbe venni. Mindazonáltal a kiállítás muzeológiai szempontból egyik legérdekesebb darabja a nevezetes iromány egyetlen kézzel írott oldala, amely egyébként kordokumentumként 2013 óta az UNESCO Világ Emlékezete programjának része.

BRITISH LIBRARY BOARD / ROBANA PICTURE LIBRARY

Marx a kapitalista termelési vi­­szonyokat elemezte, s figyelemre méltó, hogy a Német Történeti Múzeum által közzétett közvélemény-kutatás arra az eredményre jutott, hogy az össznépesség 44 százaléka úgy véli, Marx munkássága még ma is segít a kapitalizmus problémáinak megértésében. A 16 és 22 év közöttieknél ez az arány még nagyobb, 68 százalék. A múzeum egyébként szervezett vezetést tart iskolásoknak, a HVG tudósítójának ottjártakor épp egy gimnazista csoport diákjaival boncolgatták a kérdést, hogy a Marx korában folytatott bérharcok, az egyenlőségért vívott küzdelem után elmondható-e, hogy mára megszűnt az igazságtalanság és az egyenlőtlenség.

Hogy egy esetleges másik közvélemény-kutatás szerint hányan értenének egyet ma Wagner elképzeléseivel a német kultúra és a művészet jövőjét illetően, arról nem készült felmérés, s műveinek látogatottságát sem lenne célszerű ilyetén mércének tekinteni. Wagner mindenesetre 1868-ban azt fejtegette – a kiállítás tárlóin is olvasható munkájában –, hogy a művészet mindig megelőzi a politikát, annak előfutára. A kultúrát pedig meg kell újítani, mégpedig oly módon, hogy az a német szellem felsőbbrendűségét tükrözze. Ennek jegyében szállt síkra nemcsak a szerinte a művészethez amúgy nem értő zsidó szerzők, de a francia és olasz opera ellen is. Az 1870–1871-es porosz–francia háború során – amely végül a Német Birodalom megalapításához vezetett – arról ábrándozott, hogy Párizst (ahol korábban kifütyülték a Tannhäuser előadását) el kellene pusztítani. Ezt Herfried Münkler, a Humboldt Egyetem nyugalmazott történészprofesszora eleveníti föl Marx, Wagner (és mellettük Nietsche) életútját vizsgáló, közelmúltban megjelent, 700 oldalas művében, amely az elöljáróban már említett, új szemléletű történetírás egyik kézzelfogható példája.

A két kiállítás Marxról és Wagnerről szól, vagyis teret szentel sorsuk alakulásának is. Marx világéletében anyagi gondokkal küzdött, sokszor nehézségeket okozott neki a mindennapok problémáinak megoldása. Az 1864-ben, Londonban készült családi fotó különösen lányai arckifejezése alapján nem arról árulkodik, hogy jólétben éltek volna. Marx művei az életében alig jelentek meg, újságcikkek honoráriumából éltek, s végső soron a jóbarát és szerzőtárs, Friedrich Engels rendszeres anyagi támogatása tartotta fenn őket, úgy-ahogy. 1852-ben Marx arról panaszkodott Engelshez írott levelében, hogy napok óta nem tud sehová elmenni, mert a kabátja zálogban van.

Életművük további sorsára egyiküknek sem volt hatása

Wagner szerencsésebb volt: különösen pályája második részében számíthatott komoly mecénásra II. Lajos bajor király személyében. Amire szüksége is volt: költekező, igényes életmódot folytatott, kényes volt a ruhájára, a megjelenésére, még otthon is hímzett selyempapucsot viselt. De még arra is ügyelt, hogy kis termetű lévén (a zürichi hatóság 166 centiméter magas menekültként regisztrálta), ne készüljön róla előnytelen kép. Nagyszabású terve, a Bayreuthi Ünnepi Játékok színhelyének szánt színház megépítéséhez ugyancsak a bajor király pénzügyi segítsége adta a biztosítékot.

Életükben elért társadalmi státusukat leginkább a temetésük körülményei jellemzik. Mindketten ugyanabban az évben, 1883-ban haltak meg, s míg Marx búcsúztatására mindössze 11 ember jelent meg a londoni Highgate temetőben, a Velencében elhunyt Richard Wagner koporsóját mint egy uralkodó földi maradványait szállították át Bayreuthba, ahol ünnepélyesen a családi kriptában helyezték el.

Mindazonáltal életművük to­vábbi sorsára egyiküknek sem volt hatása. Sem a filozófus Marxnak arra, hogy a nevét később diktatórikus rendszerek legitimitásának igazolására használták föl, sem a komponista Wagnernek arra, hogy a nácik ikonjává vált, s Hitler már a Mein Kampf megírásához is az ő zenéjéből merített erőt – további tetteiről nem is beszélve