Eső nincsen, kiszáradt a legelő. Mivel eső nem esik, nincs víz a kútban sem, nem lehet öntözni a növényeket. Sorra kénytelenek megválni az állattenyésztők a jószágaiktól. Egy kisgazdaság példáján mutatjuk meg, mit hoz a jövő, ami már itt is van.
Költőien: Arany János, Toldi, első ének. Prózaian: Országos Meteorológiai Szolgálat, közlemény (részlet): „az aszállyal kapcsolatban sajnos továbbra sincs jó hírünk, tragikus a helyzet”. Persze látja ezt, aki nem egy város növényzet nélküli belvárosi utcájában él. Hull az erdők lombja, mintha ősz lenne.
Tatát Dunaalmás felé elhagyva a GerecseKecske nevű farmon a szilvafa is elkezdte ledobni a lombot, az alma- és körtefákról hullik az éretlen gyümölcs. Megsül a virágpor, lábon szárad el a kukorica az utóbbi fél évszázad legsúlyosabb hazai aszályában Kelet-Magyarországon – írtuk a napokban. A rendkívüli szárazság pár hét alatt 400 milliárdos mezőgazdasági kárt okozott, becslések szerint 300 ezer hektár kukorica és 200 ezer hektár napraforgó veszhetett kárba az Alföldön, és termelők ezrei mehettek csődbe az ítéletidő miatt; drámájukat élesen ellensúlyozza – tettük hozzá –, hogy eközben a Dunántúlon átlagos vagy akár kiugróan jó termést takaríthattak be a gazdák. A jelek szerint nem mindenhol. Itt, a Gerecsében – vonatkozik ez a hegység völgyeire és az arról elnevezett farmra is – semmiképpen. Mert errefelé takarmánynak való sincc.
A farm sajtjai több díjat is elnyertek. Nem most. 2013 októberében például a Hazai Sajtmustrán az ordasajtjuk kategóriagyőztes
lett. Pallagi Zsuzsanna, a tulajdonos, sokdiplomás értelmiségi, többek közt állattenyésztő mérnök. Egyedül viszi a farmot, ahol Lucával, 16 éves lányával és Istivel, 5 éves, autizmussal és ADHD-val (hiperaktivitás és figyelemzavar) élő kisfiával lakik.
Sok évvel ezelőtt Neszmélyen, egy bérelt területen 40 kecskével gazdálkodott, volt ott tehén, ló, nyúl, mindenféle tollas jószágok,
kutyák, macskák, egyebek. Akkoriban Luca volt a segítsége az állatok mellett. A kamasz lány most arról álmodik, hogy egyszer beköltözhessen a városba.
A neszmélyi házat és a hozzá tartozó földet eladták a fejük fölül, ekkor az állomány nagy részétől is meg kellett válni. Öt évvel ezelőtt költöztek ide Tata mellé, tizenöt kecskével. Közülük mára kettő maradt. A harmadikat, Gizit ugyanis másfél hete el kellett adni, mert az aszály miatt szökdösni kezdtek. Ahhoz voltak szokva, hogy az első komoly fagyokig legelőn vannak. Nem fogadják el a száraz takarmányt, ami a tavalyi, szintén aszályos évből származik, s mint ilyen, pocsék minőségű. Éhségükben szöknek. A karám kapuját széttörték, ezt azóta Zsuzsa megerősíttette. Ha a legelőn köti meg őket, addig rángatják a leszúrót, amíg ki nem tépik a földből, és mennek, amerre zöldet találnak, legyen az a szomszéd kertje vagy a közeli főút túloldala. Betonkemény a föld, a 80 centis leszúrót, amihez ki vannak kötve, nem lehet, maximum 15-20 centiméterre leverni, azt meg az éhes kecske könnyen
kirángatja. Ha minden jóra fordul, valamint ha az új tulajdonosnál Gizi jövőre összeszedi magát, és lesz kicsinye, akkor azokból Zsuzsa hazahozhat egyet, nem vész el az értékes genetikai vonal.
– Az aszállyal, a takarmányproblémákkal összefüggésben hogyan lett a tizenötből két kecske?
– Úgy, hogy már tavaly év elején lehetett látni, hogy az aszály komoly problémát okoz, összevissza megy a takarmányellátás,
az árak és a minőség is. Akkor kényszerűségből azt mondtam, aki az állományból nem jó genetikailag, vagy aki ugyan jó genetikailag, de a tejtermelésben pillanatnyilag nem jó, annak mennie kell. (A kecske ugyan „csak” egy állat, de mivel jobb helyeken családtagnak számít, az „ami” helyett megilleti az „aki” vonatkozó névmás. Ehhez következetesen ragaszkodunk a beszélgetésben.)
Zsuzsa ekkor muszájból eladott jó néhány egy-két éves, fiatal állatot és azokat az idősebb jószágokat, akik nem teljesítették a 3-4 literes tejhozamot, tehát nem volt kifizetődő tartani őket. Akkor csökkent le háromtagúra a csapat. Velük indult neki ennek a tavasznak.
Pallagi Zsuzsanna tudta, hogy idén baj lesz, de nem számított arra, hogy ekkora. Azt gondolta, a helyzet annyira lesz komoly, mint tavaly, és hogy ez a három állat meg a szaporulat ki fogja bírni. Ám nagyon korán, már májusban látszódott, hogy nem lesz takarmány, mert nem nő a fű. Sem. Megellettek az állatok, nem lett nőivarú utód, ami a tejtermelés szempontjából nem jó előjel, ezért Zsuzsának el kellett gondolkodnia azon, kit tud etetni, és kit nem. – A drága szívem, Gizi hiába rendelkezik jó genetikai állománnyal, de öreg, plusz még el is apasztott, miután elvettem tőle a gidáit. ơ ebbe eléggé megrogyott, holott előtte soha
nem volt ilyen problémája hasonló helyzetben – soha nem volt csak bak alatta, a gödölyét (kislányt) pedig meghagytam neki, hogy nevelhessen, így átmentve a genetikáját. Tartogattam Gizit még közel 2 hónapig, mert arra számítottam,
lesz eső. Ha más nem, a saját legelőnk el fogja tartani a három állatot. Mert ekkora terület, egy hektár az el kéne tartsa őket. De nem volt eső. És gyakorlatilag azt, amit július–augusztusban kellett volna legeltetnünk, azt jóval előbb megették, és nem volt visszanövés.
Zsuzsa elkezdett szénát keresni. Kiderült, hogy egy bála ára 15-20 ezer forint. Holott nemrég még hatezer volt, aztán nyolc, és most már kilométerenként négyszáz forint a szállítási díja. – Ki maradjon? Az, aki még fiatal, tehát sok évig tud tejet adni? Vagy maradjon a Gizi is, akit nagyon szeretünk, de ha idén már nem termel, akkor a totál mínuszt hozza? Az az alsó hangon 15 ezres takarmányár mellett legalább százezer forint veszteséget jelent. Fájt a szívem nagyon, de végül úgy döntöttem, Gizi megy. Így maradtak ketten kecskék a farmon: Fruzsi és Manócska.
A dolog szépséghibája, hogy persze így is kell venni takarmányt. Zsuzsa nemrég vásárolt tavalyi kukoricát, 13 ezer forintért. Tavalyelőtt az még csak 8 ezer forint volt. Az idei aratású búza 16 ezer. Tehát most megint újabb kérdések merülnek föl arról, hogyan tovább, mert valamennyi abrakot kell enniük a jószágoknak. Ezzel szemben annyit látni, hogy mennek felfelé az árak, nincsen víz, nincs eső, nem újul meg a legelő.
Régebben, amikor még nem jelentkeztek az aszályos problémák, az első fagyok beálltáig lehetett legeltetni. Így is, úgy is szükség volt takarmányozásra, mert – ahogy Zsuzsa fogalmaz – a többletből lesz tej, viszont nem kizárólag takarmányon élnek az állatok.
Ha éhezik egy kecske, nem képes tejet termelni, és akkor a gidája el fog pusztulni – ez biológia. Ha viszont nagyon bő a táplálék, akkor a gida mellett akár még fejésre is juthat. Ha pedig jól takarmányozzák az anyakecskét, az utód is szépen cseperedik, és elegendő a kifejt tej mennyisége is. Ezt a tejet, belőle készült sajtot, joghurtot, kefirt, krémsajtot, egyebeket veszi, vette meg a vásárló. Meg adott rá díjat a zsűri. Most ott tartanak, hogy Zsuzsa elhozza egy pékségből a kidobásra ítélt kenyeret – ők ezt
a kifejezést itthon nem ismerik –, „mert az nasinak azért jó”, és szeretik a kecskék, valamennyi takarmányt is helyettesít.
A mélyben kialakult vízhiányt jól szemlélteti a házhoz tartozó kút. Amikor Zsuzsáék öt éve ideköltöztek, kilenc kútgyűrű mélységű volt. Időközben mélyíteni kellett, most tizenhét. És olyan minimális víz van benne, hogy hozni kell máshonnan. Emellett gyűjtik az esővizet is, sőt, olyan fémtetőt rakatott a házra, amivel a páralecsapódást is ki lehet nyerni. Ehhez képest a rokonoktól kell hoznia ivóvizet, hogy a napi minimalizált szükségletük meglegyen. A mosást is ott intézik.
Közben tőlünk pár méterre kárálni kezdenek a tyúkok. Már csak hárman vannak. Ők is az aszály miatti takarmányhiány áldozatai lettek? – kérdezem. – Nem – vá- laszolja Zsuzsa –, a rókáé. Meg a szomszédoké.
Manócska annyit tejel, amennyi Zsuzsáéknak és a keresztszüleinek, akiktől a vizet hordják, elég. Amíg legeltek, Manó napi négy litert adott, ami soknak számít egy kecskétől. Most kettőt. Öt évvel ezelőtt teljesen önellátó volt a család, ami a tejet-vajat-sajtot, húst, tojást illeti. Volt galamb és nyúl is a háznál. De akkor még volt víz és takarmány is. Most rengeteg gazdálkodó jár hasonló cipőben, mint Pallagi Zsuzsa. Akad, aki önellátó tudott maradni, van, akinek anynyi sem jut. A nagy tejipari vállalatokhoz képest a kis gazdaságok nem képviseltek hasonló volument a piacon, de a termékeik hiányozni fognak a piacok standjairól, további áremelkedést generálva.
Ha nem a tejet, hanem a húst nézzük, az sem mutat jobb képet. Ha ugyanis lenne feldolgozható hús, Zsuzsáék azzal sem lennének előrébb, megint azért, mert nincsen víz. A húsokat az összegyűjtött esővízben nem lehet lemosni, mert nem tiszta annyira. Erről nem is beszélünk többet.
Ami a sajtot illeti, amiből már csak annyi jut, amennyi a családnak elég, annak az árát tavaly fel kellett emelni, amikor bejöttek az akkori aszály miatti takarmányár-változások. – Gondold el, pár éve 300 forint volt a kecsketej, tavaly 650. Azért, mert a takarmány árát kompenzálni kell. De kistermelőként nem mehetsz fel ezer forintig, meg ezerötig, mert eladhatatlan. Egy kilogramm kecskesajthoz tíz liter tej kell, ez tehát tavalyi alapanyagáron 6500 forint.
– Az idei árakat figyelembe véve nem meglepő, hogy a natúr érlelt kecskesajt ára könnyen eléri a kilónkénti 11 ezer forintos árat – teszem hozzá.
A gondok orvoslására a gazdák szervezkedni kezdtek a Facebookon, próbálják összeszervezni a szénabálák szállítását, hogy megosszák egymás közt a brutális fuvarköltséget. Zalából, ahol van széna, a Nyírségbe, ahol nincsen, a táv könnyen lehet akár ötszáz kilométer is. A kormány közben többmilliárdos takarmányszállítási keretet ígért az állattartóknak. Amiből csak
a legrászorultabbak, a kisgazdaságok nem kapnak – mondja Pallagi Zsuzsanna. Az állattenyésztő mérnök, aki néhány éve díjakat nyert a sajtjaival, néhány hónapja váltani kényszerült: táplálkozási tanácsadóként dolgozik, hogy el tudja tartani a családját.