Minél több nézőt, minél hosszabb időre láncolnának a képernyő elé a sorozatokat futószalagon gyártó szolgáltatók, ennek pedig kellemetlen következményei lehetnek. Vajon már most passzív fogyasztógépekké váltunk, vagy még van hová fejlődnünk?
Egy lány eltűnik a házibuliba menet, húga és barátnője igyekeznek felkutatni, de sehol sem találják, mi, nézők persze tudjuk, hogy hol van: egy fiúval szeretkezik a fürdőben. Mivel az aktus kétszeresen is megcsalás (az alkalmi partner a lány legjobb barátnőjének pasija, aki a lány barátjával együtt odakint vár), különösen kellemetlen, hogy többen is be akarnak jutni a helyiségbe, ezért a lány a zuhanyfüggöny mögé rejtőzik, és ott várja ki, amíg észrevétlenül kiosonhat.
Az Eufória (Euphoria) című HBO-sorozat (január elején indult második évadának nyitó epizódjában látható) jelenetében voltaképpen alig történik valami, mégis a képernyő elé szögez. Ahogy a széria egésze, ez a néhány snitt is meglepően jó arányérzékkel keveri a thrillerek veszedelmes félhomályát a kamaradrámák visszafojtott feszültségével, mindezt a közösségi média fogyasztóira optimalizált látványvilágba ágyazva: ellenállhatatlan.
Nem feltétlenül értene egyet a jellemzéssel az amerikai Szülők Televíziós és Médiatanácsa (PTMC), a konzervatív szervezet szerint ugyanis a tizen- és huszonéves fiatalok sötét titkokkal terhelt mindennapjait bemutató sorozatban túlságosan sok a meztelenkedés, a szex és az erőszak, ezért a HBO-nak kötelessége lenne beszüntetni a gyártást, de ha mégsem, akkor a szülőknek kell megóvniuk a gyermekeiket ettől a „sötét, romlott, elfajzott és nihilista” produkciótól.
A lelkes kritikusoknak még arra is futotta az erejéből, hogy alaposan végignézve az első évadot, táblázatba gyűjtsék a kifogásolható részeket: 227 káromkodást számoltak össze a nyolc epizód alatt, tizenhárom meztelen jelenetet, és nyolc alkalommal szembesültek kábítószer-használattal.
Nem árnyékra vetődtek. A PTMC korábban már sikerrel tiltatott be egy, a kamaszok életét ugyancsak tabuk nélkül feltáró szériát: a Skins a briteknek még belefért, az amerikai verzió ügyében azonban a heves szülői tiltakozásra még FBI-nyomozás is indult a nyomasztó szabadosság miatt.
Mivel az Eufóriánál (és a Skinsnél) már csak a kamaszok valósága lehet meztelenebb, bódultabb és erőszakosabb, a széria veszélyeit a témákban aligha találjuk meg. A megjelenítés és a képi nyelvezet annál inkább okot adhat az aggodalomra. A sorozat ugyanis nagyvonalúan egyesíti magában mindazon törekvéseket, amelyek az elmúlt években meghatározták a televíziós és az online tartalomszolgáltatók által kínált műsorokat. A globális piaci szempontokat érvényesítő elbeszélésmód és látványvilág kinyitja a produkciókat a világ számára, ami ez esetben egyet jelent az alkotások egységesítésével. Ahhoz, hogy Ausztráliától Izlandig, Dél-Koreától Magyarországig mindenhol eséllyel szólítsák meg a közönséget, olyan univerzális képi nyelvre van szükség, amely nem állítja kihívások elé a nézőt. Ez azonban önmagában még kevés, az egyre erőteljesebb ingerekre vágyó, mert ekként kondicionált befogadó a formák uniformizálását csak akkor habzsolja a megfelelő mértékben, ha mindezt formabontásként adják el neki. Vagyis a sorozatoknak úgy kell radikálisan újszerűnek látszaniuk, hogy közben ragaszkodnak a siker nagyon is konzervatív algoritmusához.
Rév Marcell, az Eufória magyar operatőre kiváló munkát végzett, a látvány talán az elérhető legtökéletesebb kordokumentum, évtizedek múlva tananyaggá kellene majd tenni, de nemcsak a filmművészetet oktató intézményekben, hanem az esztétikától a szociológián át a történelem tanszékekig mindenhol. Néhány rövid képsorban is képes megragadni mindazt, amit a közösségi médiába csomagolt virtuális valóságunk csak kínálhat a mértéktelen fogyasztástól megcsömörlött, de a belső ürességet újabb és újabb gyönyörökkel kitölteni igyekvő befogadók számára. Mintha a néha súlyos, néha brutális, néha banális, néha abszurdba hajló drámákat az Instagram vagy a Titkok felületén pörgetnénk, a felvillanó képekből összeálló történetek a teljesség illúzióját keltik, valójában azonban nem többek a stroboszkóp szaggatott fényénél rögzített képeknél, amelyeket a pulzáló ritmusok fűznek egymáshoz. Az Eufória vizuális orgiája akár egy végtelenített, mert örökké önmagába forduló reklámblokk vagy klipfüzér is lehetne, amelyben a történet és a mondanivaló szép lassan elveszíti jelentését, és a lassú mélység folyamatosan változó felületté simul.
Még látványosabb az uniformizáló szándék, ha a sorozatot az eredetivel vetjük össze: az amerikai produkció ugyanis csupán remake, a kamaszok vad világát először egy 2012-ben indult izraeli széria tárta fel. Méghozzá egészen más koncepciót követve. A szülői autoritást megkérdőjelező tizenévesek tabudöntögető attitűdjét az eredeti széria nem a külsőségek hangsúlyozásával érzékeltette, túlburjánzó látvány helyett a történetmesélésre koncentráltak, és így értek el lényegesen nagyobb hatást. A különbségeket magyarázhatja természetesen a két produkció között eltelt időszak, a képi elbeszélés változásai azonban talán még élesebben világítanak rá az HBO, a Netflix, az Amazon és a többi tartalomszolgáltató által diktált trend hátulütőire. Az amerikai Eufória legalább olyan sikeresen lúgozta ki a lokális jegyeket az izraeli eredetiből, ahogy egy másik sikerszéria, a dél-koreai Nyerd meg az életed (Squid Game) hangolta globálisra az ázsiai ország amúgy messziről felismerhető és megkülönböztethető filmes kultúráját. Itt nem remake-ről van szó, a végeredmény mégis olyan, mintha a dél-koreai alapokból a Netflix stúdiójában egy tájjellegét vesztett, asztali fogyasztásra alkalmas terméket préseltek volna. A pénzhajszolásba kergetett társadalom szélsőségig fokozott erkölcsi dilemmáit mindenki számára egyformán elérhetővé tették, amit az angol (és az alapján készült többi) felirat csak tovább fokozott, sokak szerint ugyanis a fordításban végleg elveszett a széria minden egyéni jelentése.
Hosszan sorolhatnánk a példákat a kolumbiai és mexikói drogbárók üzelmeit évtizedeken át követő, részben spanyolul beszélő Narcostól kezdve a kosztümös drámákat a szappanoperával és a szoftpornóval vegyítő A Bridgerton családon át a spanyol produkcióban készült A nagy pénzrablásig, vagy a francia Lupinig. Az élmény maximalizálására hajtó, és így minél több nézőt minél hosszabb ideig a képernyőhöz láncoló tartalomszolgáltatók célja egyértelmű, filozófiájuk bírálata pedig könnyen ügyetlen kapitalizmuskritikába fulladna, így maradjunk az esztétikát érintő hatásoknál. Az uniformizált képnyelv ugyanis alapvetően változtatja meg a látásmódunkat, és tekintettel a ránk ömlő tartalmak mennyiségére, a változás nem csak elkerülhetetlen, de várhatóan drasztikus is lesz.
Amikor David Lynch (Mark Frosttal együtt) 2016-ban megcsinálta a Twin Peaks huszonöt évvel az első kettő után játszódó (2017-ben bemutatott) harmadik évadát, szabad kezet kapott a produkciós cégtől, vagyis a sötét víziók és szürreális álmok mestere 18 epizódon keresztül azt csinálhatott, amit akart, nem kötötték a piaci elvárások. A végeredmény egy sokszor önismétlésbe forduló, néha terjengős, néha öncélú, de mindvégig összetéveszthetetlenül lynchi rémálom lett. Kézjegye minden képkockán felismerhető volt, megmutatta, hogy mit jelent a szerzői sorozat, és rögtön el is búcsúztatta a műfajt, az ugyanis azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a nézői elvárásokat folyamatosan felülíró, a differenciákra, a hiányokra, a homályra és a félreértésekre koncentráló, és így rejtvényként folyamatosan megfejtésre váró, a közönséget nem passzív befogadóként feltételező elbeszélésmód egyik stúdiónak sem ér meg százmilliókat. Az azóta eltelt öt évben pedig sorra születnek a Twin Peaks antitézisei: a meghökkentést a minden kényelmetlen akadályt elhárító narrációban megragadni igyekvő alkotások, amelyek esetében a fogyasztás szabályai mindig felülírják az egyediséget és az egyéniséget.
Kivételek természetesen akadnak, a tendencia azonban a sorozatipar egyre gyorsabb térnyerését látva egyértelmű. És ahogy lassan minden űrt kitöltenek az egyformára, problémamentesre és azonnal megragadhatóra gyúrt szériák, elveszítjük a képességünket arra, hogy észrevegyük a finom különbségeket, a nehezen felfedezhető rezdüléseket és árnyalatokat. A kemény munkával elért félreértés elvész a kommunikációs eszköztárunkból, helyét a mindent megértés illúziója veszi át. Ha a disztópia paródiájáig akarnánk fokozni a sötét jóslatot, akkor előrejelzésünk végpontja a folyamatos, egymáshoz már csak véletlenszerűen kapcsolódó képsorok világa lenne, amelyben a tekintetünk a képernyőhöz nőtt kritikátlan és reflektálatlan fogyasztói szerkezetként jelenne meg. A tartalomszolgáltatók valószínűleg nem tiltakoznának egy ilyen jövőkép láttán.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/5. számában jelent meg január 28-án.