R. Törley Máriának már gyermekkorában megmutatkozott a remek rajztehetsége. Édesanyja festőművészként indult, ám mivel a Törleyket erősen sújtotta az államosítás és a kitelepítés, nem tudott karriert csinálni. Végül röntgenasszisztens lett, és mellette úgynevezett vasárnapi festő.

„Anyám nagyon erős egyéniség volt – mondja Mária. – Talán nem akartam versenyre kelni vele, azért fordultam a szobrászat felé. Emlékszem, eleinte kavicsokból raktam össze kompozíciókat betonalapra, dombormű és mozaik keveredése született a próbálkozásokból. Aztán egyre nagyobb vágyam lett formákat alkotni.” Így került el egy öreg szobrászmesterhez, Andrássy-Kurta Jánoshoz, aki befogadta a műtermébe és felkészítette a főiskolára.

„Az első hónapban még elfogadott pénzt, de miután látta, hogy nemcsak tehetség van bennem, hanem szorgalom is – ami elengedhetetlen a szakmához –, ingyen segített. Mint egy apa, befogadott és tanított. Különösen fontos volt mester és tanítvány viszonyában, hogy lásson bennem tehetséget, én pedig fel tudjak nézni rá, és ne csak mint művészre, hanem mint emberre is. A mester és a tanítvány között szent kapcsolat van.” Máriának másodszorra is szerencséje volt, a főiskolán ugyanis Somogyi József tanította, aki nem engedte be a kommunista politikát az épület falai közé.

A szobrászat nem kifejezetten női szakma, de mint Mária mondja, idővel sokat fejlődtek az izmai, edződött a fizikuma. „Nagy szerencsém volt a férjemmel, aki ötvös és mérnök volt, aztán átnyergelt mellém. Azt mondta: ő mesterember, nem művész, de segít tolni a szekeremet. Úgyhogy tulajdonképpen az én meghosszabbított, erős kezem.”

R. Törley Mária elkötelezett katolikusnak vallja magát, a saját és férje családja is ilyen neveltetést kapott, így nem csoda, hogy műveiben számos vallásos és magyar történelmi téma megtalálható. „Nem vagyok bigott, csak nagyon hívő ember. Valahogy egyik munka adta a másikat: miután készítettem egy alkotást valakinek, az elmesélte másoknak, akik aztán szintén szerettek volna szobrokat tőlem. Az emberek egy idő után megszerettek, mert én is szeretem az embereket.”

Annak ellenére, hogy mélyen vallásos, Mária tíz évet várt, mire az első corpusát el merte készíteni. „Ilyenkor az ember ha nem kel is versenyre velük, méltó akar lenni kétezer év művészeihez. A szakrális műfaj egy segédeszköz az embernek arra, hogy elérje a Mindenséget. De nagyon érzékeny a határ a szakmaiság és az érzelem között – egy mű ne legyen hűvös, de dagályos és giccses se.”

Mária kifejti: a szakralitás mellett nyilván ott vannak az élet örömei is, hiszen, mint fogalmaz, maga az ember is lehet olyan szép, mint egy virág. „Fontos, hogy meg tudjuk mutatni a világban fellelhető megannyi szépséget, amiért érdemes élni. Egy ideje divat a csúfság és a borzalmak megmutatása. Én sem megyek el a szörnyűségek mellett, együttérző ember vagyok, de ha folyton csak a rossz dolgokat mutatjuk meg, csak azokra fókuszálunk, az biztosan nem segít. Igenis meg kell mutatni az élet apró örömeit – a hit örömét, a valakihez való tartozás örömét, hogy jó élni és szeretni.”

Hozzáteszi: a tízparancsolat és a benne foglalt erkölcsi értékek is valahogy kezdenek eltűnni a világból, s mint az élet sok más területe, a képzőművészet is kezd sivárabbá válni emiatt.

„Minden munkáért meg kell dolgozni – vallja Mária. – Ha érzem, hogy az enyém egy figura, akkor alaposan utánaolvasok az életének, mindent meg akarok tudni róla. Csak amikor már úgy érzem, hogy belülről is ismerem, mintha a barátom lenne, akkor kezdek el dolgozni egy szobron.”

Nyitókép: Ficsor Máron