Ez egy karakán fazon, aki nem fél a vitáktól és ha kell, elég harcias – mondta Takács Péter egészségügyi államtitkárról Kincses Gyula. A Magyar Orvosi Kamara elnökét nemrég elsöprő fölénnyel erősítette meg posztján a szervezet küldöttgyűlése, ennek apropóján kérdeztük az új egészségügyi kormányzattal kapcsolatos eddigi tapasztalatairól és a legégetőbb feladatokról.
– A MOK választmányának közel háromnegyede biztosította támogatásáról a ciklus közepi bizalmi szavazáson. Számított ilyen arányú támogatásra?
– A 71 százalékos megerősítés jó arány. Természetes, hogy egy szervezetben mindig vannak olyanok, akik nem elégedettek a vezetéssel, most látszik, hogy mennyien vannak. Az viszont fontos, hogy nagyobb arányban kapott az elnökség megerősítést, mint amennyivel megválasztottak bennünket. A bizalmi szavazásnak az volt a legfőbb tétje, hogy tudunk-e egységet mutatni a politika felé. Így kormány részéről is tudják, hogy a MOK elnöke, illetve az elnökség az orvostársadalom olyan képviselői, akik széles körű felhatalmazást és így nagy legitimitást élveznek. Gondoljunk bele, ha gyenge többség szavaz nekünk bizalmat, akkor a politika azt látta volna, hogy ez egy megosztott csapat.
A MOK korábbi vezetésével szemben határozott célkitűzéseink voltak, ezekből a célkitűzésekből sok mindent elértünk. Sikerült kiharcolni az orvosbérek emelését és a hálapénzrendszer felszámolását, amelyben a kormány követte a MOK szakmai javaslatát. Siker az is, hogy az orvosi kamarát kihoztuk az árnyékból. A MOK egy társadalmilag ismert és elismert szervezetté vált, pedig korábban nem igazán volt hatásunk a bennünket érintő kormányzati döntésekre, de a tagságnak sem volt sok ráhatása arra, hogy a kamara elnöksége mit képviseljen a döntéshozók felé. Szintén fontos eredmény, hogy sikerült felélénkíteni a szakmai párbeszédet. Ennek jele, hogy a küldöttgyűléshez igazítva megtartottuk első kongresszusunkat is, amelyben szakmai konferenciára is sor került. Az előadások és kerekasztal-beszélgetések még akkor is közel telt házzal futottak, amikor az eseménynek otthont adó wellness hotelben már beindultak a csúszdák.
– Pintér Sándor megígérte, hogy nem fog operálni, majd kinevezte a sokak szerint megosztó személyiségű Takács Pétert államtitkárnak, aki épp a MOK rendezvényén mondta el szűzbeszédét. Hogyan viszonyul a kormány a nemrég még gyurcsányistának kikiáltott kamarai vezetéshez?
– Az elején valóban próbáltak politikai mezbe bújtatni bennünket. Kritikáink mindig szakmai alapokon fogalmazódtak meg, ezeket próbálták ellenzékiként feltüntetni. Ezt az ellenünk meglévő szemléletet következetes munkával sikerült lebontanunk, ma már fel nem merül, hogy politikai színezetű szervezet lennénk. Április végén, amikorra már eldőlt, hogy a BM-hez kerül az egészségügy, Pintér Sándor hívott találkozóra és azzal kezdte, hogy azért szeretne a kamarával szorosabb kapcsolatot, mert mi mindig javaslatokat is megfogalmaztunk a kritikáink mellé, míg azzal nem tud mit kezdeni, ha valaki csak a bajokat sorolja. Mindezek, valamint koronavírus-járvány elleni védekezés során már tapasztaltak alapján konstruktív felfogású kormányzásra számítunk, amelyben az államtitkárra, Takács Péterre fontosabb szerep hárul. Ennek és a felénk való nyitottságnak az egyik oka, hogy Pintér Sándor bevallottan nem ért mindenhez, ezért kimondottan igényli azok javaslatait, akik értenek az adott területekhez.
Az új államtitkár személyiségét illetően azt látjuk, hogy karakán fazon, aki nem fél a vitáktól és ha kell, elég harcias. Hogy aztán a rendszer mire ad felhatalmazást és mekkora mozgásteret enged neki, még nem tudjuk.
– Az Emmi nem volt képes arra, hogy partnerként kezelje a MOK-ot. Ön szerint miért?
– Történetileg így alakult. Nem arról van szó, hogy összevesztünk volna Kásler Miklóssal. Arról sem tudok, hogy én sértettem volna meg őt. Évtizedek óta jól ismerjük egymást, együtt voltunk tanársegédek, mindig baráti volt a viszonyunk, amire akár olyan együttműködés is épülhetett volna, amit Pintér Sándor most kimondottan szükségesnek tart. A hozzánk való viszonyulás a járvány alatt változott meg, az operatív törzs munkájában már számított ránk Pintér, aki megértette azt is, hogy a pandémia egyszer elmegy, de az egészségügy itt marad. És aztán ebben a szemléletben, magas szakmai színvonalon kezdtük meg a munkát az Országos Kórházi Főigazgatósággal (Okfő) is.
– A kormányzatban új szemléletet, a MOK-ban megerősített vezetést hozott a tavasz, míg az egészségügy az évtizedes strukturális és finanszírozási gondok mellett a koronavírus-járvány örökségével küzd. Mik a legsürgetőbb lépések?
– Bármihez is nyúlunk, az hatással van az egészre is. Ezért mondjuk azt, hogy tűzoltás helyett kell egy mesterterv, ami a működés, a finanszírozás, minden részletét figyelembe veszi. Egyébként a legutóbbi ilyen mesterterv közel 12 éves, Semmelweis-terv néven futott, és egyetlen baja volt, hogy csak papíron létezett.
De nem akarom megkerülni a kérdést, néhány alapvető pontot említek: első helyen a szakdolgozók, ápolók bérének rendezésére van szükség. Ezt nemcsak azért tartjuk sürgetőnek, mert szolidárisak vagyunk, hanem mert a gyógyítás csapatmunka. Ha nincsenek szakdolgozók, az orvosok sem tudnak megfelelő munkát végezni. Ehhez szorosan kapcsolódik a szakdolgozói munkakörök átalakítása, bővítése, kompetenciák átengedése. Az alapellátásban ez ma már égető szükség, hiszen a háziorvosok száma rohamosan csökken. Ahogy a védőnő a házi gyermekorvos munkáját segíti és így a kisgyermekes családok mindegyike minőségi ellátáshoz jut, ugyanezt a modellt kell átültetni a felnőttellátásba is. A szűréseket, a betegek gondozásának jelentős részét diplomás, szakképzett „felnőtt-védőnők” is el tudnák látni, természetesen az orvos irányításával. Ilyen átalakításra lenne szükség a szakellátásban is. Szintén fontos lenne a digitalizáció felpörgetése, az orvosi tevékenység tehermentesítésének ez a másik fő eleme.
Örömteli, hogy a belügyminiszter és az államtitkár is adatalapú tervezésről beszélt. Ezzel mi egyetértünk, főleg ha nem politikai, hanem tényalapú döntések születnek. Ma azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy hány orvos tevékenykedik Magyarországon. A MOK-nak van egy tagnyilvántartása – az aktív tagok praktizálhatnak –, de az Okfő-nek van egy másik nyilvántartása, ami a megbízási szerződéseken alapszik. Ezeket össze kell fésülni, ami nem kis munka. De nincsenek arról sem információk, hogy az egyes intézmények hogyan teljesítenek, milyen hatékonysággal végeznek beavatkozásokat. Jelzem, hogy a magánegészségügyről végképp nincs információnk. Jelenleg senki nem tudja, hogy a magánintézmények milyen beavatkozásból mennyit végeznek el éves szinten, azok közül hány sikeres, hány sikertelen. Ha azt mondom, hogy a rendelkezésre álló pénzből, ennyi emberrel a mostani számú ellátóhelyet nem lehet fenntartani, mindenki egyetért velem. A szükségletalapú kapacitástérkép létrehozására egyébként van kész módszertan, az általam vezetett Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézetben 2006-ban készítettünk ilyen összesítést.
– Ami megalapozta a kórházi ágyak számának drasztikus csökkentését még 2007-ben. Ha az ötletet lefordítjuk a politika nyelvére – ha mi nem, akkor megteszi ezt más –, máris lehet gyurcsányistázni, mondván a Kincses Gyula ugyanúgy intézménybezárást szorgalmaz, mint akkor.
– A betegek nem kórházban akarnak feküdni, hanem meg akarnak gyógyulni. Az alap- és szakellátás minőségének és hozzáférésének javításával ma már nincs szükség annyi kórházi ágyra, mint harminc éve. Az, hogy a rendszer nemcsak fenntarthatatlan, hanem a hatékonysággal is súlyos bajok vannak, pontosan tudják a döntéshozók. Az ellátási rendszer átalakításával járó politikai kockázatot azonban nem vállalják. Ha bármelyik vidéki kis kórház vagy szakrendelő bezárása felmerülne, egyből felpattan a polgármester és a helyi képviselő, hogy azt már pedig nem lehet. A mi dolgunk az, hogy szakmai alapon javaslatokat fogalmazzunk meg, például az ellátórendszer intézményi hátterének átalakításáról. A politika feladata pedig az, hogy meghozza a döntéseket és elvigye a balhét.
– Nehéz kihívás a magán- és közellátás szétválasztása. A tavaly hatályba lépett jogállási törvény szerint az orvosoknak választaniuk kell: állami, vagy magán privát praxist visznek. A veszélyhelyzet ideje alatt felmondási tilalom volt érvényben, mostanáig. Mire számít ezt követően?
– Ha az orvost választásra kényszeríti a törvény, akkor választani fog. És ott fog dolgozni, ahol jobb munkafeltételek mellett, kevesebb stresszel több fizetést kap. Ez ma a magánegészségügy. Ha tehát megmarad az az elvi álláspont, hogy az orvosoknak választaniuk kell, akkor a közellátás bizonyos területeken padlóra kerül. Mert nincs két egészségügyre, egy magán- és egy privát rendszerre elegendő orvosunk és ápolónk.
– Az egészségügyi kiadások egyre nagyobb hányadát fizetik a polgárok, ez a szint elérte a 30 százalékos részarányt. Van tehát kereslet is.
– A magánszektor nagy ütemben növekszik, de csak azokon a részterületeken, ahol rentábilis az ellátás. Egy második egészségügy fenntartására országos szinten nincs fizetőképes kereslet, legfeljebb a fővárosban. Annak, hogy a magánszektor ennyire hasít, prózai okai vannak: a várólisták elképesztően hosszúra nyúlnak, ami már a covid előtt is így volt. Aki nem akar hónapokig, évekig szenvedni, inkább magánellátásban csináltatja meg a csípőprotézis-műtétet, felhasználva az idős korra összekuporgatott vésztartalékot.
– Szektorsemleges finanszírozás bevezetését javasolja a Primus Magánegészségügyi Szolgáltatók Egyesülete, ami azt jelentené, hogy a magánszektorban is elfogadható lenne részben vagy egészben a társadalombiztosítási kártya. A magánszektor felé nyithat-e ilyen módon az állam?
– Számos területen, például a diagnosztikában, vagy a művese-kezelésben évtizedes múltja van, hogy az állam magánszolgáltatótól veszi meg a szolgáltatást. Méghozzá szektorsemlegesen, ami azt jelenti, hogy a beteg azonos feltételek mentén veheti igénybe az ellátást a két szektorban. Abból az alapvetésből érdemes kiindulni, hogy az állam feladata eldönteni, vásárol-e többletkapacitásokat olyan területeken, ahol hosszú a várólista, és a közszféra ezt nem képes ledolgozni. Ha születik ilyen döntés – példának okáért úgy dönt az állam, hogy évi plusz ötezer szürkehályogműtétet finanszíroz –, akkor meggyőződésem szerint első körben az állami intézményektől kell bekérni ajánlatokat. Ha ezekben az intézményekben van kapacitás, akkor ott kell megfinanszírozni a beavatkozásokat. A jelenlegi finanszírozási rendszerben csak egy bizonyos korlát eléréséig érdekeltek az intézmények a teljesítmény növelésében. Ez a megoldás viszont további ösztönzést jelenthetne. Azt gondolom, a magánkórházaktól kizárólag olyan területeken szabad szolgáltatást vásárolnia az államnak, ahol saját erőforrások már nem mozgósíthatók. De a lényeg: szakmai és társadalmi vita után érdemben kell újraszabályozni a köz- és magán viszonyát, mert így nem maradhat.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/25. számában jelent meg június 17-én.