Egy horrorfilm aláfestő zenéjének is beillene
Atomi részecskék
Ötven éve adta elő utoljára koncerten a Pink Floyd a progresszív és a szimfonikus rock kiemelkedő albumaként is emlegetett Atom Heart Mother című szvitjét, amit most egy magyar tribute zenekar kelt életre.
Vass Péter
Húszfős kórus, tíztagú rézfúvós szekció, egy csellista, mindenféle zajok és zörejek, instrumentális zene – mindez 24 percen keresztül. Rendhagyó ez a felállás egy rockkoncerten, meg is hökkent a közönség fél évszázada, amikor a Pink Floyd néhányszor előadta az Atom Heart Mothert. A darab az 1970-ben megjelent, azonos című lemez teljes A oldala, és talán fél tucatszor lehetett élőben hallani. A szvit eredetileg 16 tételből állt, de a felvételek során hatra szorították le. A felúszó kezdeti szintetizátorhangot erőteljes rézfúvós betét töri meg, majd nyerítés, robbanás, motorhang, ütlegek hallatszanak, a Hammond-orgonát lírai csellófutamok váltják. Éteri kórus lép be, közben szinte sír a szólógitár, disszonáns hangok jelennek meg, erősödik a szintetizátor, félelmetes zörejek, sikítások, beszédfoszlányok, elsöprő fúvósok törnek elő, az egész egy horrorfilm aláfestő zenéjének is beillene. Helyenként mintha klasszikus kortárs zene szólna, repetitív részekkel, Philip Glass vagy Steve Reich darabjaira emlékeztetve, váratlanul robbanásszerű, majd éles hangok szakítják meg a helyenként dzsesszes orgonajátékot, vissza-visszatér az alapdallam, és végül váratlanul teljes csend áll be.
A kórust, a fúvósokat, a számtalan zörejt akkoriban nem tudták megfelelő minőségben visszaadni koncerten, a harminc-egynéhány zenész mozgatása komoly szervezést és kiadást igényelt. Ráadásul többnyire nem sikerült ugyanazokat a zenészeket szerződtetni, előfordult, hogy az újakkal próbálni sem lehetett. A koncertek többnyire ráfizetésesek voltak. Korai változatait a Pink Floyd a lemez megjelenése előtt, 1969 végén, 1970 elején adta elő, utoljára pedig 1972 májusában Amszterdamban. A lemez B oldaláról az If című szám többször is szerepelt az együttes feloszlása után a basszusgitáros Roger Waters turnéin, a szólógitáros David Gilmour pedig a Fat Old Sun című szerzeményét játszotta éveken át.
Az Atom Heart Motherből sajátos összeállítást készített a dobos Nick Mason zenekara – a Pink Floyd korai lemezeit játszó Nick Mason’s Saucerful of Secrets –, amely a turnéin azóta is előadja az If című számba ágyazott, mintegy tízperces darabot, kórus és fúvósok nélkül, de számos zörej bejátszásával. Idei európai koncertjein, valószínűleg májusban Budapesten is bemutatja. Előtte a teljes szvit hallható lesz a külföldön is az egyik legjobb Pink Floyd-tribute zenekarként emlegetett, 1999-ben alakult magyar Keep Floyding előadásában az óbudai aquincumi arénában április végén. Ott, ahol három éve már előadták a Pink Floyd: Live at Pompeii darabot.
A Pink Floyd az 1960-as évek végén a londoni és az amerikai pszichedelia színterének egyik kedvenc zenekara volt, de a stíluson éppen kezdett túllépni. Akkorra véglegessé vált, hogy a zenekar elveszítette zeneszerző és előadó zsenijét, Syd Barrettet, akin elhatalmasodtak a drog, az alkohol és a rocksztáréletmód hatásai. Az együttes az útját kereste, a Barrett helyére került Gilmour még nem illeszkedett be, a későbbi vezér, Waters még nem állt igazán a zenekar élére. Túl voltak négy sikeres lemezen, de ki akartak törni a pszichedelikus és űrrockskatulyából. Kísérletező irányba indultak, ennek voltak jelei korábbi lemezeiken is, főleg az 1969-es Ummagummán.
Miután a Beatles akkoriban oszlott fel, felszabadult az EMI londoni Abbey Road-i stúdiója, ahova a Pink Floyd 1970 elején bevonult. De nem igazán voltak ötletei. Jobb híján Gilmour korábbi gitártémáján kezdtek dolgozni, de csak nem állt össze a darab. A zenekarnak közbejött egy amerikai turné, ezért rábízta az egészet a rock világában ismeretlen, a dzsesszhez és a klasszikus zenéhez vonzódó költő-zeneszerző-hangszerelő Ron Geesinre.
Az extravagáns Geesin akkor fejezte be Waters közreműködésével a BBC tudományos filmjének, a The Bodynak a hanganyagát. Ezen szokványos zene alig hallható, bőven van viszont rajta zörej, sikítás, sátáni kacaj, disszonáns énekhang, a megszokottól eltérően alkalmazott hangszer, mindenféle testhang. Geesint megkérték, hogy gazdagítsa a témát az immár a King Crimson és Frank Zappa fémjelezte progresszív rock, illetve a kibontakozóban lévő szimfonikus rock jegyében. Nem egészen értette a feladatot, ezért elcipelte a Pink Floyd zenészeit Wagner Parsifaljára, ám semmire sem ment, az előadáson mindannyian elaludtak. Geesin egyedül látott munkához, és majdnem belebukott. A három trombita, három harsona, három vadászkürt és egy tuba felállású rézfúvós csapat lenézte a szerinte zeneileg képzetlen Geesint, és megnehezítette a felvételt. Végül a vegyes kórust vezető John Alldis sietett Geesin segítségére, mert ő értett a klasszikus zenészek nyelvén is. A csellistával nem volt gond, a virtuóz izlandi Hafliði Hallgrímsson könnyedén feljátszotta a darabot.
A felvételnek kisebb technikai akadálya is akadt. Az EMI új fejlesztése, a TG12345 keverőpult korábban ismeretlen hangminőséget tett lehetővé. A készülékkel azonban akkoriban még a technikusok is csak ismerkedtek (a Beatles Abbey Road című lemezét vették fel vele előtte), ráadásul az EMI nem engedte, hogy a szalagot megvágják, mert félt attól, hogy nem lehet majd megfelelően újra összeilleszteni, így Watersnek és Masonnek megállás nélkül, egyben kellett felvennie a közel félórás basszus/dob zenei alapot.
Az amerikai turné után – ahol a zenekar összes hangszerét és erősítőjét ellopták – a zenészek visszatértek a stúdióba, és rögzítették a B oldalt. Ezen három hagyományos dal mellett egy újabb kísérleti darab kapott helyet, Alan pszichedelikus reggelije címmel. Alan Styles a zenekar egyik roadja volt, és tíz-egynéhány percen át az hallható, ahogy elkészíti a reggelijét. Az ötlet Waters-től származott, megtetszett neki a csöpögő csap hangja. Ezzel indul a szám, majd Alan megérkezik a konyhájába, meggyújtja a gázt, felforralja a teavizet, serceg a zsír, ahogy süti a szalonnát, közben valamit mormol magában, majd a végén elmosogat, és zárásképpen ismét a csöpögő csap hallatszik – így aztán a befejezésnek sincs sok köze egy rocklemezhez.
Mint ahogy a lemez címének sem, amit jobb ötlet híján a tagok az Evening Standard bulvárlap egyik cikkének harsány címéből – Atom Heart Mother Named – vettek. Az írás arról szólt, hogy az 56 éves, négygyerekes Mrs. Constance Ladell – Angliában elsőként – olyan pacemakert kapott, amit 180 gramm plutónium-238 izotóppal hajtottak. Később ehhez igazították a szvit több tételének címét is.
A lemez borítója sem szokványos. A zenekar könnyen érthető borítót kért a Hipgnosis grafikai stúdiótól, és a tervező Storm Thorgerson ötlete egy legelő tehén volt – ezt a tagok lelkesen fogadták. A hátoldalra is három tehén került, és sem a zenekar neve, sem az album címe nem szerepelt rajta. A kiadó vezetői kis híján szívbajt kaptak a borítóterv láttán, biztosak voltak a bukásban, ám végül az Atom Heart Mother a Pink Floyd első olyan lemeze lett, amely vezette az angliai eladási listákat.
Későbbi nyilatkozataik alapján a zenekar tagjai sem igazán szerették a lemezt, ám a zenei szakma máig úgy értékeli, ez volt a Pink Floyd két későbbi kirobbanó sikerének – a The Dark Side of the Moonnak (1973) és a Wish You Were Here-nek (1975) – az előfutára. Újdonságnak számított a kvadrofon hangzás is, ami szintén a Dark Side albumon teljesedett ki. A tehén pedig – egy tejelő holstein-fríz, név szerint Lulubelle III – szupersztár lett, az amerikai reklámkampányhoz óriásplakátok százain szerepelt.