Gózon Ákos írása a Mandiner hetilapban

A kötet, amely alcíme szerint A szemtanú vallomása – és látomás a Föld jövőjéről, sok tanulsággal szolgálhat a környezetünk állapotában végbement átalakulások mellett a tudományos ismeretterjesztésben az utóbbi évtizedekben lezajlott változásokról is – beleértve Attenborough gondolkodásmódjának módosulását is.

A július 26-án, éppen a 103. születésnapján elhunyt James Lovelock, az élő Föld kutatója azt írta a The Ages of Gaia (Gaia korszakai) című híres könyvében, hogy a nagyvárosi ember sokszor szappanoperába illő életébe

Tudományos újságírói pályám meghatározó élménye volt, amikor éppen harminc évvel ezelőtt – még Angliában dolgozó, egyetemista szerkesztő­gyakornokként – először találkozhattam David Attenborough-val. Televíziós sorozatai és könyvei nagy rajongójaként 1992-ben összeszedtem a bátorságomat, levelet írtam az akkor már világhírű BBC-s filmesnek, s megkérdeztem: adna-e interjút egy fiatal magyar riporternek. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak hogy válaszolt, de egyenesen meghívott richmondi otthonába. Kedves volt, közvetlen, s egy hosszú portrébeszélgetéssel ajándékozott meg, amely a rádiós változat mellett megjelent a Természet Világa folyóiratban is. Annak a harminc évvel ezelőtti beszélgetésnek a legfontosabb tételmondatai az emlékezetembe égtek. Ezért olvastam egyre növekvő meglepetéssel a 97. életévében járó filmes és zoológus új könyvét.

A kötet három jól elkülöníthető részre tagolódik. Az első fejezetben a szerző visszatekint élete és pályája kiemelkedő állomásaira, s e fordulópontok mellett mindig felidéz három adatot, amely a környezet változásáról árulkodik. Tanulságos, hogy az első általa citált évben, 1937-ben – ekkor kezdett érdeklődni a természetbúvárkodás iránt – a Föld népessége még 2,3 milliárd fő volt, a légkör szén-dioxid-tartalma 280 milliomodrész, az érintetlen területek aránya 66 százalék. 2020-ra bolygónk lakóinak a száma a korábbi három és félszeresére, a levegő szén-dioxid-mennyisége közel a duplájára nőtt,

Szemléletes adatsor, remekül mutatja Attenborough egyik nagy erényét: úgy tud a tények és adatok között válogatni, hogy az a nem szakértő olvasó vagy néző számára is érthető s elgondolkodtató legyen. A könyv ezen első fejezete a klasszikus attenborough-i erényeket csillantja fel: a világ legkülönbözőbb részein tett utazásait, az azokon gyűjtött élményeit rögzíti, dokumentálja, gondosan és szemléletesen válogatva, értelmezve.

A könyv második és harmadik része viszont az idős ismeretterjesztő a korábbitól merőben eltérő felfogású alkotói magatartását tárja elénk.

Az 1992-es interjúban sorozatainak világsikere kapcsán azt kérdeztem tőle, vajon érzi-e, hogy a százmilliók által látott filmjeivel egyfajta ökológiai missziót teljesít. Így válaszolt: „Nem, őszintén nem, nincs érzékem a missziókhoz. Egyszerűen csak olyan filmeket forgatok, amilyeneket magam is szívesen néznék a képernyő előtt ülve. […] Nincs szándékom a nézőkbe sulykolni, hogy a Földet meg kell menteni, nem akarom mindenáron megértetni a közvéleménnyel a felelősség súlyát. Az viszont igaz, hogy a legnagyobb gyönyörűséget az állatok és a növények jelentik a számomra, s biztos vagyok benne, hogy a természet szeretete minden ember számára, legyen bármilyen végzettségű is, a világ egyik legmélyebb szépségét nyújtja. Ez a Föld egyik legdrágább kincse.”

Korábbi hitvallásával szemben a zoológus ezúttal már kifejezett aktivista hangvétellel ír. Először egy fejezeten át vázolja fel, hogy a különféle jövőmodellek szerint hova vezet, ha az emberiség úgy él, annyit fogyaszt s olyan lendülettel foglalja el a bolygót, ahogyan mostanáig tette. Nem nehéz kitalálni: katasztrófához. De véleménye szerint nem a földi élővilág egésze visszafordíthatatlan végéhez, hanem az emberiség mint faj pusztulásához. Attenborough emlékeztet, hogy a földi élet már túlélt több nagy globális kihalási hullámot. Az emberi tevékenység pusztításaiból is, így vagy úgy, regenerálódik majd – csakhogy immár nélkülünk.

A kötet harmadik fejezetében általa követhetőnek tartott megoldási javaslatokat kínál a végveszély elhárításához. Ezek sorában akadnak olyanok, amelyek konkrét jó gyakorlatokra épülnek. Ilyen például a Yellowstone Nemzeti Park farkas-
visszatelepítési programja, amely egy nagyragadozó újbóli megjelenése ellenére nemhogy csökkentette az adott védett területen fellelhető fajok és egyedek számát, hanem pont hogy növelte a biodiverzitást.

S vannak olyan javaslatok is, amelyek ma még inkább csak gondolatkísérletek, így néha kissé naivnak tűnnek. Mint amilyen a nagyvárosok természeti tájjá alakításának programja, amire szép példákat hoz Párizsból, Londonból és Koppenhágából – nagy kérdés azonban, hogy a világ szegényebb szegleteiben burjánzó óriás városokban e jóléti megoldásokat ki fogja finanszírozni. Vagy amikor azt ecseteli, hogy a nők iskoláztatása egy csapásra megoldja majd a túlnépesedő kontinensek feszítő demográfiai problémáit –

A könyv olvastán a nagy kérdés az: vajon mitől vált az évtizedeken át dokumentarista szemléletű természetfilmes a pályája összegzése idejére (reméljük, nem a végére!) missziós gondolkodásúvá? Talán úgy látta, hogy kezd elkopni az ökológiai szószólók hitele? Hogy egyre üresebben csengenek a környezetvédelemmel korábban nem foglalkozó hollywoodi hírességek vagy a még semmilyen iskolai végzettséggel nem rendelkező, de máris jövőmérnökösködő skandináv tinédzser szájából szóló próféciák?

Bízzunk benne, hogy a nagyközönség meghallja annak az óvó szavát, akinek minden mondata mögött közel kilenc évtized természettudományos, ismeretterjesztő tapasztalata áll!

Nyitókép: AFP / TT NEWS AGENCY / BJORN LARSSON ROSVALL