– A Ne bánts! egy legtöbbször tabuként kezelt társadalmi jelenséggel, a családon belüli nemi erőszakkal foglalkozik. Miért nyúltak ehhez a rendkívül érzékeny, ám ebben a műfajban szokatlan témához?

– 2014-ben külföldi felkérésre készítettük el a darab első változatát. Mivel tudták rólam, hogy szívesen foglalkozom cselekményes balettel, a producerek úgy gondolták, hogy ez a táncnyelv megfelelő artikulációja lehetne az előadásnak. 2014 nyarán néhány táncossal és Csepi Alexandra dramaturggal közösen kezdtünk el gondolkodni a darabon, amelyhez alaposan körbejártuk a témát. Ellátogattunk egy védett házba, ahol a családon belüli erőszak áldozatai, reménytelen helyzetekből menekülő nők kapnak segítséget és védelmet, találkoztunk kriminálpszichológusokkal, beszélgettünk áldozatokkal. Aztán eljöttek hozzánk a producerek, belenéztek a készülő előadásba és azt mondták, szerintük a rendezés nem elég nyers, nem elég durva. Elmeséltem nekik, hogy érzelmileg pontosan oda fut majd ki a történet, mint ami a librettóban le van írva, ők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy még nyersebb legyen a darab. Éreztem némi áthallást is az amstetteni rém történetével, alkotóként pedig mindezt egyszerűen nem bírtam színpadra vinni. Úgy gondoltam, elég, ha szuggesztív mozdulatokkal, jelzésszerűen fejezzük ki azt, amiről mesélni akarunk, és nem nyers erőszakkal. Hiszen egy-egy gesztus is elég, hogy érzelmileg belecsússzon a néző ebbe a fojtogató atmoszférájú világba. Végül a táncosokkal közösen úgy döntöttünk, a producerek által javasolt irány nem illik a mi művészi elképzelésinkbe.

– És mi lett a darab sorsa?

– Mivel a felkérésnek nem tettünk eleget, a kapcsolat megszakadt, ám a téma nem engedett el minket: úgy döntöttünk, hogy elkészítjük a Győri Balett számára. A darabot ifjúsági előadásokon játszottuk, és elképesztő, olykor sokkoló visszajelzéseket kaptunk. Az egyik budapesti fellépés után például felállt egy 16 éves diáklány a nézőtéren, és azt mondta, ő nem érti, mi ezzel a probléma. A darab a családon belüli nemi erőszakra helyezi a hangsúlyt, számára pedig nem volt érthető e helyzetnek a tragédiája. Volt, hogy a darab végén az első két meghajlás taps nélkül ment le, és volt olyan, mikor az előadás végén kamaszok jöttek oda hozzánk szipogva, és azt mondták, ha ilyen erős hatása van egy balettnek, mindet látni akarják. E példákból is látszik, mennyi érzelem fűződik a darabhoz. Minden előadáson azt éreztük, ebbe bele kell halni – és mégis muszáj tovább vinni.

– Misszió?

– Mindenképpen. Az akkori győri Bartók Béla Megyei Művelődési Központban tartottunk egy előadást, ahová több mint háromszáz fiatalt hívtunk el, a darab után pedig feldolgozó beszélgetéseket rendeztünk. Egyetlen alkalom után harminc segítségkérő rajz született. A legjobban mégis az maradt meg bennem, mikor egy kisfiú az előadás után az egyik tanára zsebébe csúsztatott egy papírcetlit, amire rá volt írva, hogy segítség! Ám mégis az lett a sorsa a darabnak, mint a főszereplő lánynak: elfordultak tőle.

– Mert túlságosan nehéz szembenéznünk azzal, hogy a társadalmunkban létezik ez a jelenség?

– Egy előadást meg lehet ítélni szakmai szempontból, hogy milyen a nyelvezete, a rendezése, és meg lehet ítélni azt is, hogy a darab okozta szorongásra, negatív érzetre szüksége van-e a nézőnek mondjuk a Nemzeti Táncszínház csodaszép épületében. Ám pedagógusok, ifjúsági szakemberek, pszichológusok véleménye szerint elvitathatatlan, hogy ennek a darabnak van létjogosultsága. Mert túl sokszor csukódnak be az ajtók: nagy általánosságban azt tapasztalom, hogy mikor valami rosszal, akár az erkölcsi korlátainkat átlépő szituációval, eseménnyel találkozunk, védekezésképp a tagadást választjuk. Jönnek a relativizáló magyarázatok: „Igen, hallottam, hogy üvölt a szomszéd, de azt gondoltam biztos azért, mert megint ivott”, „Igen, sejtettem, hogy van valami baj, de olyan rendes embernek tűntek” és más effélék. Nagyon sok tragikus helyzetben évekig vergődő emberrel beszélgettem, több száz esettanulmányt elolvastam, és minden történetben volt egy közös motívum: környezetük felismerte, hogy valami baj lehet, ám mégis inkább elfordultak.

– Hogyan tud segíteni az előadás?

– A Budapest Táncfesztivál lehetőség, és nagyon örülünk annak, hogy bemutathatjuk a darab felújított változatát, e bemutatóra felfűzve pedig más városokba is elvihetjük majd. Jelenleg egy nagyobb európai turné fellépéseit is egyeztetjük. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni: nem vadászatot akarunk tartani, mi csak azt szeretnénk, ha a társadalom egy kicsit érzékenyebbé válna, ha jobban működnének a segítő reflexek. Édesapaként azóta hiszek a csodákban, amióta megszületett a kislányom, tudom, milyen nagy szüksége van a szeretet mellett a biztonságra, a harmóniára. A várandóság idején zaklatott légkörben, fenyegetettségben élő édesanya gyermeke azonban már az anyaméhben traumatizálódik. A gyerekkorukban abúzust elszenvedő kicsik közül tízből kilenc továbbörökíti a traumát a saját gyerekire. Gondoljuk el: sokszor a felnőttek sem képesek kikecmeregni egy tragikus élethelyzetből, hogyan várhatjuk el, hogy egy gyerek képes legyen rá? Mi nem megoldást kínálunk, de hiszünk a táncművészet erejében, a művészet társadalmi szerepvállalásában. Hiszünk abban, hogy ez a darab képes megszólítani a közönséget, és ha csak egy picit érzékenyebb lesz a társadalom erre a témára, már megérte. Ha valaki megnézi ezt a balettet, lehet, hogy a következő alkalommal, mikor a szomszédból ordítozást hall, nem zárja be az ablakot, hanem inkább becsönget, és megkérdezi, hogy segíthet-e valamit. Mert olykor egy apró gesztus is rengeteget számít.

– A társulat nemrég érkezett haza a dubaji világkiállításról. Mit tapasztaltak, hogyan fogadták a balett műfaját és Bartókot Dubajban?

– Káel Csaba felkérésére összművészeti nemzeti esten képviselhettük Magyarországot a világkiállítás magyar pavilonjának szervezésében. Az est középpontjában Bartók művészete állt: gyűjtései, a népzene, a néptánc és a Bartók Táncszvitjére készült balettkoreográfia együtt lépett színpadra. Kicsit tartottam attól, hogyan fogadják majd a balettet, ám az első emelés után elismerő morajlás futott végig a nézőtéren, akkor már tudtam, hogy rendben vagyunk. Az expó persze egészen más közeg, mint egy színház, nincs az a bensőséges csend, amelyben a darab világát közel engedhetjük magunkhoz. Az előadás alatt folyamatosan sétáltak a színpad körül, zajlott az élet. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a színpad körül egyre nagyobb a tömeg, a végén pedig szűnni nem akaró tapssal jutalmazták a produkciót. El sem hittük, hogy ilyen fogadtatásban lehet részünk, fantasztikus volt megélni.

– Március 15-én Magyarország Érdemes Művésze díjat vehetett át. Hogyan értékeli az elismerést?

– Nagyon erős a Győri Balett csapata, nagyon inspiratív és jólelkű táncosokkal vagyok körülvéve, akik emelik a társulatot. Tízéves intervallumban gondolkodom igazgatóként, és rengeteg tervem van, az életemet tettem fel az együttesre, úgy érzem, kétezer fokon égünk. A Győri Balett Magyarország második legnagyobb társulata, mégis rendkívül családias közeg, abban az értelemben is, hogy a művészi munka mellett az egyéb teendőket a közösségi oldalak szerkesztésétől a fotózásig mindent magunk csinálunk. Idén arculatot váltottunk, bátrabbak lettünk, és ezt az attitűdöt a közönség is meghálálja. Éppen ezért is jelent olyan sokat számomra az elismerés: még nagyobb alázatra és még nagyobb szorgalomra inspirál. Az Érdemes Művész díj azonban nem csak az enyém, hanem az immár negyvenhárom éves Győri Balett és a társulat elismerése is. Nélkülük ugyanis a művészetem semmit sem ér.