Nem a divatos ruhák jelentik a túlélést, hanem a friss levegő, a tiszta víz, a termékeny föld – mondja lapunknak Herczeg Zoltán divattervező, civilben közgazdász, aki 25 évnyi pályafutását teszi ezzel zárójelbe. Meggyőződése, hogy eddigi életformánk fenntarthatatlan, a változást pedig saját magán kezdi: ottjártunkkor sikeres aranykalászos gazda vizsgát tett Rádon, az Álomvölgy tanyán. Beszélgettünk a hazai lélekölő politikáról, tüntetésekről és a tevékeny, teremtő élet fontosságáról.

– Divattervezés után aranykalászosgazda-vizsga. Éles a váltás, honnan jött az ötlet?
– Már régóta érzem, hogy a nagyvárosi létezés nem szolgálja az egészségemet. Olyan dolgokra fecsérlem az időmet, energiámat, amelyek valójában haszontalanok. Az élet alatt én ugyanis az emberhez méltó, szabad, tartalmas, építő létezést értem. Ebből itt a városban egyre kevesebb valósítható meg. Úgy érzem, sokkal több van bennem, mint hogy a kreatív, alkotó energiáimat csupán a ruhákba tegyem bele, amelyek egyébként ebben a mennyiségben fölöslegesek az ember életéhez. Évente 80 milliárd darab ruha készül a világon, az emberiség fuldokol benne, a fölösleg az óceánokban, termőföldeken köt ki. Hasznosabban, jótékonyabban, kevésbé szennyezően kellene élni. Hosszú ideje spekulálok, hogyan lehetnék jobban hasznára a világnak és önmagamnak.

– Mire jutott?
– Arra, hogy az emberiség valóban valós és égető problémáival kell foglalkoznunk, márpedig ezek közül a legfontosabb a klímaváltozás. Gyökeresen új attitűdre van szükség. Az eddigi kapitalista versenygazdálkodás szerintem megbukott. Az elmúlt kétszáz évben feléltük a természeti javak zömét, teleszemeteltük a bolygót, kipusztítottunk számtalan állatfajt, kibányásztuk az ásványokat és rengeteg haszontalan terméket gyártottunk. Közben a felső egy százalék, az elit szarrá gazdagodott, a tömegek meg birka módjára menetelnek, amerre terelik őket. Tarol az idiotizmus a marketing, a divat, a közösségi oldalak, a Tiktok és a többi népbutítás révén.

– Vagyis tévút volt a divatiparban töltött huszonöt év?
– Én nem bántam meg semmit. Nagyon kicsi voltam a pusztító fast fashion óriásai mellett. Egyedi ruhákat készítettem, viszonylag drágán, így a darabjaim értéket képviselnek és hosszú távra szólnak. Viszont az ember változik, fejlődik, és ha arra gondolok, mi lesz a világban 5, 10, 20 év múlva, akkor azt látom, hogy globális összeomlás felé tartunk. Az élelmiszer- és üzemanyagárak elszabadulnak, háború van, hőhullámok jönnek, éhínség fenyeget. Mi az, amit én, az egyszeri polgár, Herczeg Zoltán tenni tudok? Amivel jobbá tehetem a világot? Az, ha én magam megváltozok. Ha olyan tevékenységet folytatok, amivel jobban szolgálom a Földet és magamat. Ha nem elveszek, hanem adok. Befejezem a szennyezést, a szén-dioxid-kibocsátásomat a nullához közelítem, önfenntartásra törekszem. Gandhi mondta, „légy te a változás, amit a világban látni akarsz”. Az eddigi életformánk nem fenntartható, ha nem hagyjuk abba a szennyezést, abba mind beledöglünk.

– Rá lehet venni az embereket a változtatásra, amíg nem ég a lábuk alatt a talaj?
– Dehogy lehet, legalábbis a többségnek egy Mad Max-es világ kell ahhoz, hogy észhez térjen. Ám aki kicsit is okosabb, bölcsebb az átlagnál, az nem várja meg az összeomlást. Miért akkor kapkodjak, amikor már túlforrósodott a belvárosi lakásom? Én azt mondom, hagyjuk abba a fölösleges, környezet- és lélekromboló tevékenységeket, a kíméletlen küzdelmet és versenyt a városban és tegyük fel a kérdést, mi az én emberi létezésem értelme? Robotolni havi 200 ezerért az élhetetlen városban, közben a boltban a génmanipulált, hormonokkal telenyomott, ételnek nem nevezhető szennyet vásárolni? A lakótelepi panel nyolcadik emeletén 40 Celsius-fokban tengődni? Annak a lakásnak az árából száz kilométerrel odébb földet lehet venni, vályogházzal, fákkal, oda még légkondi sem kell. Közben megtermelhető a saját, egészséges élelem.

– Vagyis arra készül, hogy vidékre költözik?
– Az aranykalászosgazda-vizsgámmal azt tervezem, veszek 3 hektár földet, passzívházat építek, kutat fúrok, gazdálkodom. Ha megtanulom a természet törvényeit, azokkal harmóniában élek, nagyobb esélyem van túlélni. Mert nem a divatos ruhák jelentik a túlélést, hanem a friss levegő, a tiszta víz, a termékeny föld. Az élet értelme a szeretet, hogy a családommal, a kis közösségemmel foglalkozhassak, ne a túlforrósodott, bűzös városban rohangáljak a semmiért. Gyerekkoromban Tiszatardoson, a háromszáz fős faluban, ahol a nyarakat töltöttem béke volt, a kamrák tele voltak saját készítésű kolbásszal, szalonnával, a pince krumplival. Az udvaron csirkék, az ólban disznók. Az elmúlt 30 évben ezt az életmódot teljesen kiirtottuk, elfeledtük.

– Akkor innentől vége a közéleti szerepléseinek? Az elmúlt években a politikai életben is aktív volt.
– Az volt a „pofázós” időszak. Rájöttem, hogy ezzel egyetlen embert sem lehet megváltoztatni. A dumálást fel kell váltsa a cselekvés, a példamutatás. A hazai politikai élet teljesen életellenes, meddő, az elmúlt években leépítette a hazát szellemileg, lelkileg, anyagilag. A választások előtt 2019-ben és 20-ban a Mindenki Magyarországa Mozgalom mellett tevékenykedtem, a Változtassunk Végre Valamin (VaVeVa) mozgalommal számtalan ötletet tettünk le az asztalra, de mindet lesöpörték. Egy idő után észrevettük, nem jó az irány, nem a valódi problémákkal foglalkoznak. Ott is hagytam, hagytuk őket. Annyit azért megtettem, hogy a kampányban nem kritizáltam az ellenzéket nyilvánosan. Szerintem ők nem is igazi ellenzék, hanem a NER része. Megalkuvó, semmirekellő, haszontalan, pozícióvadász, jelentéktelen, fantáziátlan nullajancsik. „Ellenzéki összefosásnak” hívtam őket, az is lett a vége. Talán Hadházy Ákos az egyetlen üdítő kivétel, nem is került be hivatalosan a parlamentbe mind a mai napig.

– A mostani tüntetések kapcsán lát olyan ellenzéki politikust, aki a csalódott tömegek élére állhatna?
– Ezeknek nincs jövőképe, víziója, csak a lózungokat ismételgetik. Viszont nehéz idők jönnek, és az ilyen korszakok nagy egyéniségeket teremnek. Most olyan vezetőre lenne szükség, aki impulzív, magával ragadó, a fellépésével erőt sugároz. Aki az országnak spirituális megújulást, új jövőképet mutat! Kegyetlen ősz és tél elé nézünk, amit most látsz, még messze nem a mélypont. Majd ha megérkezik a hideg és be kell fizetni az első megemelt számlát! Nagy kérdés, ha akkora lesz a népharag, hogy elsöpri a jelenlegi elitet, vajon ki jön utánuk? Ha nem áll majd készen egy kormányzóképes erő, káoszba fullad az ország. Márpedig a levitézlett ellenzék vezetésre alkalmatlan, vérszegény, nincs hosszú távú víziójuk, rájuk ne számítsunk. Az én tervemmel viszont egy ilyen válságot is túl lehetne élni az egyén szintjén.

– Hogy érezte magát a választás másnapján?
– Képzelje el, kiegyensúlyozott voltam! Mert pontosan tudtam, hogy ez lesz, nem ért váratlanul. Addigra rájöttem, tök mindegy, ki nyer, egyik oldal sem képviseli igazán a ma létező legnagyobb problémát, a klímaváltozást, az önfenntartást, a tiszta, szabad létezést. Ezek csak elvenni akarnak, kényelemben számolgatni a milliárdjaikat, de ebbe az egész ország beledöglik! Ez az elit, amióta létezik, hazudik mindenkinek. Nem óhajtok tovább várni rájuk. Addigra megszületett a fejemben az elhatározás, mit is kell tennem. Márciusban láttam a Youtube-on egy műsort Pogátsa Zoltán közgazdásszal, aki arról beszélt, a bolygónk egyetlen esélye, ha olyan jóléti állam mellett döntünk, amely a „nemnövekedés” útját járja. Teljesen egyetértettem vele, és arra gondoltam, miért ne lehetne erre mozgalmat alapítani? Mi lenne, ha segítenénk, támogatnánk egymást abban, hogy egészségesebben, méltóságteljesebben, bizonyos kényelmi, de valójában haszontalan és pazarló elemekről lemondva, egy magasabb rendű célért összefogva küzdjünk?

– Az urbánus élet kényelmeiről lemondani a bolygó megmentéséért… Biztos, hogy tömegeket tud erről meggyőzni?
– Nem akarok én már senkit győzködni. Nem is tehetek többet, mint, hogy magamon kezdem a változást. Példát mutatok, és ha ez tetszik valakinek, akkor már ketten vagyunk, akik holnaptól kímélik a Földet. Ja, hogy ez több melót jelent? Hát, a kényelem soha nem volt a természetes létformánk. Talán, amikor lejöttünk a fáról, de még nem indult be a mezőgazdaság, akkor elég volt napi 2-3 óra munka a létfenntartáshoz. Utána jött a földművelés, napi 4–6 óra, később az ipar és mára napi 10–12 óra robotolásnál tartunk. Mégsem vagyunk boldogabbak. A mai városlakó stresszben él, beteg, elhízott, boldogtalan. Hogy ezt elfedje drogozik, piál, és hülyeségeket beszél a parlamentben. Akkor most tényleg jó nekünk ez az életforma?

– Vagyis nem csak a bolygót mentené meg, de egy hasznosabb élet lehetőségét is kínálja az embereknek?
– Taktaharkányban, ahol április 3-án szavazatszámláló voltam, az élettől is elment a kedvem. Funkcionális analfabéta, magatehetetlen időseket láttam. Ezek az emberek harminc évvel ezelőtt még értelmes, hasznos munkát végeztek, a két kezükkel alkottak, teremtettek, mindenük megvolt. Mostanra mindent a szupermarketben vesznek és tespednek a tévé előtt, pedig akár lenne még bennük erő. Vagy a gyermekeikben, unokáikban, ott helyben az ő tudásukkal, tapasztalataikkal.

Ernst Schumacher, német közgazdász 1973-ban kiadott egy emberközpontú közgazdasági elemzést A kicsi szép címmel. Érdekes módon, a Közgázon, ahová én is jártam, nem nagyon beszéltek erről. A lényege, hogy a növekedés hajszolása és a mértéktelen fogyasztás helyett egy fenntarthatóbb, működőképesebb világot kellene létrehoznunk. Nem kell minden kényelemről lemondanunk, inkább a modern technológiai vívmányokat megtartva vissza kell adni az embereknek a lehetőséget, hogy érezzék, hasznos tevékenységeket végeznek. A hasznosnak érzett munka az ember lelkére is visszahat, hiszen az ember lényege a hasznosság, az alkotói tevékenység. Ne bitumenezzünk, térkövezzünk, inkább ássunk, ültessünk, életet teremtsünk! Ha így tesznek az emberek, csillogni fog a szemük, mint az enyém! A tevékeny, teremtő élet a választás után sokakon eluralkodó apátiára is gyógyír lenne. Ha érezzük hogy szükség van ránk, nincs több depresszió!

 

 

– Szép gondolatok, de hogy lesz ebből mozgalom?
– Először is én, Herczeg Zoltán, egy önfenntartó, megújuló energiákkal működő életformát vállalok fel, amit dokumentálok és igyekszem példát mutatni. Ezzel pedig mozgalmat indítok. Már meg is vannak az alapok: a kékség, a KÉK-életfilozófia, amely több, mint a zöldmozgalom, mert a természet mellett vagy helyett az ember áll a középpontjában. KÉK, mint a Közösségi Élet Kultúrája vagy a Kiváló Élet Közössége vagy akár a Kényelemben Élők Klubja – kinek hogy tetszik. Ha bárki egyetért a céljaimmal, csatlakozhat hozzám, és segíteni fogom, illetve segítjük egymást. A lényeg: egy ember úgy léphet be a mozgalomba, ha tesz egy vállalást. Itt vagyok például én: törekszem a nullához közeli szén-dioxid-kibocsátásra, vidékre költözöm, passzív- vagy akár aktív házat építek magamnak, gazdálkodásba kezdek. A divatcégem, a Herczegség Kft. is teljesen kikékül idővel, ami azt jelenti, hogy megszüntetem, mert csak így óvhatom a környezetet. Slow fashion helyett „stop fashion”. Persze nem kell mindenkinek ilyen hatalmas változásokat bevállalni. Vállaljon olyat, amit tud tartani – ne túl nagyot, mert az kudarcba fulladhat, de ne is túl kicsit, mert akkor nem lesz elég motivált. Mondjuk, holnaptól takarékoskodjon az erőforrásokkal, ha tud, váltson hőszigetelt nyílászárókra, mosogatás, fogmosás közben ne folyassa fölöslegesen a vizet. Ha panelben él, a balkonodon neveljen növényeket. Az interneten holnaptól ne Tiktok-videókat bámuljon, hanem annak nézzen utána, hogyan nevelje jól a növényeit.

– Ha valakinek szimpatikusak ezek a gondolatok, hogyan csatlakozhat a mozgalomhoz?
– A vízióm alapjai már megtalálhatók a kekseg.org oldalon. Most éppen informatikust keresek, aki segíteni tudna egy olyan applikáció, illetve internetes felület megalkotásában, ahol a kezdeményezések, vállalások egymásra találnak. Tegyük fel, Jancsi és Juliska, városlakók, egy panel 9. emeletén arról álmodoznak, inkább biozöldséget termesztenének a szabadban. Ezzel regisztrálnak a Kékségbe. Pista bácsi Prügyön, nyolcvanéves, van egy marha nagy kertje, de már nem tudja megművelni. A szomszédja, jó hatvanas gazda, rotációs kapával, vetőmaggal, szaktudással, ő is beszáll. Így négyen létrehoznak egy kis „szövetkezetet”, vagy hívjuk, ahogy akarjuk. Lennének energetikai, bioélelmiszer, önfenntartó, mindenféle vállalások, mindenki oda írja be magát, ahová szeretné. Cégek, partnerek, beszállítók, lelkes magánszemélyek találhatnának így egymásra: „Mi kell neked Pista bá’? Rotációs kapa? Tessék, itt ez a gyártó, a Kékségre tekintettel rögtön ad neked 10 százalék kedvezményt.” Őrült nagy piac lehetne, egyben lehetőség a Föld megmentésére, az emberek, a haza megmentésére. Tiszta élelmiszerért, tiszta ivóvízért, tiszta termőföldért dolgoznánk együtt, egymásért, és közben a lelkünk is megtisztulna, kisimulna. A távlati koncepcióm, hogy közösségeket hozzunk létre városonként, régiónként. Lennének helyi körök, országos találkozó, megosztanánk a tapasztalatainkat.

– A polgári körökhöz hasonló szervezkedésre gondol?
– Igen, olyan mozgalomra, ahol az elnyomott civil kurázsi is új erőre kapna. Hogy a Fidesz ezt nem szeretné, az biztos. Egyébként is mit képzelünk, nem akarjuk bevezetni a házunkba a gázt? Nem akarunk Putyinnak vagy a Molnak hasznot hajtani? A zöldgondolatot irtják, amikor megújuló forrásokra szeretnénk áttérni… A kormányzásban minden szabályt úgy alkottak, hogy az ő malmukra hajtsa a vizet. Ám ne felejtsük: „Habár fölül a gálya, / és alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr! ” Ráadásul az is kék. Ne gondolják, hogy csak én gondolkodom így, az utóbbi időben sokakkal találkoztam, akik megcsömörlöttek a nagyvárosi léttől, és kivonultak. Tavasszal elmentem a Construma építőipari szakkiállításra, készházépítéssel, energiatakarékossággal foglalkozó szakemberekkel beszéltem az ötletemről. Döbbenetes volt látni, milyen lelkesek lettek. „Zoli, csináld, segítünk!” – mondták. És én csinálom, keresem a hasonlóan gondolkodó embereket, közösségeket. Aki csatlakozik, annak segítünk és ha látom az örömöt a szemedben, az nekem még több erőt ad. Osszuk meg a tudásunkat, a termelőeszközeinket, a tapasztalatunkat, az örömünket, de ne osszuk meg az országot! Inkább gondoljuk, teremtsük újjá egy új, KÉK-filozófia mentén.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/30. számában jelent meg július 22-én.