Riasztó diagnózis

Még nehezebb lesz orvosi ellátáshoz jutni a közeljövőben, mert a kormány intézkedései miatt első körben óhatatlanul szűkül az állami rendszer kapacitása – véli Váradi Péter, az Önkéntes Pénztárak Szövetségének alelnöke.

REVICZKY ZSOLT

Gáti Júlia

¬ Fennáll a veszélye, hogy a magánegészségügyi ellátás színvonala az állami intézményeké felé mozdul el – lepte meg a minap a hallgatóságát egy konferencián. Ugye, ezt nem dicséretnek szánta?

Az utóbbi években megugrott a magánegészségügy iránti igény, ezért ez a szektor is minőségi munkaerőhiánnyal küzdhet a jövőben. A várakozási idők nőhetnek, nem feltétlenül érhető el minden szolgáltatás azonnal. A magánszolgáltatók nehezebben tölthetik fel a soraikat olyan szakemberekkel, akik szakmailag jók, és más szempontokból is megfelelnek a fizetős ellátással szemben támasztott jogos igényeknek. Ha új orvost, szakápolót vesznek fel, nem lehetnek majd annyira válogatósak, amennyire szeretnének.

¬ Mit érzékelnek minőségként a szolgáltatást igénybe vevő laikusok?

A betegek mindenekelőtt a rendelő kényelmét, a várakozásmentes ellátást, a személyére fordított időt, a figyelmet és kedvességet, az orvos alaposságát, bizalmat keltő magabiztosságát értékelik. Ezek fontos szempontok, de az orvosszakmai munka eredményességének, színvonalának megítélése ennél sokkal bonyolultabb. Ehhez nagyszámú adat begyűjtésére, szisztematikus elemzésére, minőségi mutatók kidolgozására és közzétételére lenne szükség. Erre csak egy központi felügyeleti szerv, egyszerűbben az állam lehet képes.

¬ Az az állam, amely a saját tulajdonában lévő kórházak, rendelőintézetek vagy a közös kasszából fizetett háziorvosok teljesítményének értékelésével is adós?

Úgy gondolom, hogy az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, amit csak EESZT-ként emlegetünk, jó alap lenne a szektorsemleges minőségi értékeléshez, hiszen ebbe már a magánszolgáltatók betegellátási adatai is bekerülnek. De a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő vagy az Országos Kórházi Főigazgatóság is jelentős adatgyűjtő. Nem vitatom, hogy az átláthatóságot, összehasonlíthatóságot lehetővé tevő minőségi mutatók kidolgozása óriási feladat, többéves munkát igényel. Ezek alapján előbb az egyes intézmények minősítése történhetne meg, aztán esetleg az egyes orvosoké is, hogy tisztán lássák a páciensek, hová, kihez érdemes fordulni. Számos országban működnek ilyen rendszerek, ezekből sokat tanulhatnánk.

¬ Meglepő, amit a szakemberhiányról mond. Eddig az volt a páciensek benyomása, hogy a magánegészségügyben fizetett bérekért versenyeznek a másodállást vállaló orvosok. Mi változott?

az  orvosválasztást összekapcsolnák valamiféle többlet­díjazással

A magyar egészségügy több évtizedes szégyene volt a hálapénz, ennek tilalma, valamint az egészségügyi szolgálati jogviszony bevezetése és a régóta várt, jelentős béremelés felbolygatta az állami egészségügyet, ennek a magánszférában is voltak és lesznek következményei. Bármilyen meglepő, az a véleményem, hogy az állami gyógykezelés teljesítménye, átbocsátóképessége csökkenni fog, mert az orvosok több pénzért kevesebb beteget látnak majd el. Ez több okra vezethető vissza. Egyrészt a béremelés után a nem hálapénzes orvosi szakmákban már 8 óra alatt, a munkahelyükön megkereshetik az orvosok azt a jövedelmet, amit korábban csak másod- vagy harmadállásokkal hoztak össze. Lesznek, akik egyáltalán nem vállalnak pluszfeladatokat, vagy csak kevesebbet, emiatt sok szakterületen hiány lesz. Másrészt a hálapénzes területeken, ahol a paraszolvencia a béren felül egyfajta teljesítménypótlékként szolgált, megszűnik ez az ösztönző szerep. Az operatív szakmákban eltűnik a korábbi öldöklő verseny a műtéti helyekért, hiszen mindenki ugyanannyit keres, függetlenül attól, hogy hányszor vesz szikét a kezébe. Harmadrészt, akik bármely okból feladják állami állásukat, és kizárólag a magánellátásban rendelnek, működnek, azok egységnyi munkaidő alatt felével-kétharmadával kevesebb beteggel foglalkoznak majd, mint korábban. Hiszen egy állami rendelőintézetben óránként 10 beteggel is végeztek, ezt fizetős ellátásban nem tehetik meg. Eközben mind az állam bérkiadásai, mind a magánellátás szolgáltatási díjai tovább emelkednek. Az összkép riasztónak tűnhet, holott ez a valódi megújulás meg nem úszható, közbenső állomása.

¬ Csakhogy a közbenső állomáson veszteglő betegek nem tudják kivárni – vagy rosszabb esetben nem érik meg –, amíg e lelassult tempóban sorra kerülnek. Ha már hiány van vagy lesz, mivel lehetne jobban ösztönözni az orvosokat?

Egyrészt csökkenteni kellene az orvosi munkaórák iránti igényt, másrészt viszont a magasabb teljesítményt kell ösztönözni. Az előbbi szempontból kulcsfontosságú az intézményhálózat évek óta halogatott racionalizálása. Most a fenntartók számos esetben olyan kórházi osztályokat működtetnek vérrel, verítékkel, a betegek várakoztatásával, amelyeknek abban a formában már létezniük sem volna szabad. Rengeteg tartalék van az adminisztráció csökkentésében, a betegutak jobb szervezésében, és az orvosokat is meg lehet kímélni a szakdolgozókra hagyható feladatoktól. Messze nem merítettük ki a digitalizálásban rejlő lehetőségeket sem. Számos vizitet – például azokat, amelyek fizikális vizsgálatot nem igényelnek, vagy a kontrollokat – gyorsan, kényelmesen, költségkímélő módon online is el lehetne végezni, s nem csak járványidőben. Csakhogy a telemedicina alkalmazásáért a magánszolgáltatók sem lelkesednek. Még az online konzultációkért is többnyire a rendelőbe várják az orvost, holott ez nem feltétlenül szükséges, a beteg pedig így ugyanannyit fizet, ha tíz perc alatt megbeszéli a tennivalóit, mint ha kitöltené a rá szánt húsz-harminc perces vizitidőt. A teljesítmény ösztönzésében sokat segítene, ha a magánfinanszírozás szabályozott módon az állami intézményekben is megjelenhetne, például egészségpénztárak, egészségbiztosítók révén. Ha az orvosválasztást összekapcsolnák valamiféle többletdíjazással, akkor a keresett és kedvelt doktorok legális jövedelemkiegészítésben részesülhetnének, ami minőségi munkára, szolgáltatói gondolkodásmódra sarkallná őket. Ilyen eszközökkel lehetne növelni az állami rendszer megtartóerejét is.

¬ A biztosítók egyértelműen abban érdekeltek, hogy ügyfelük egészséges maradjon, minél kevesebbszer kelljen a befizetett díjából költeni. Az önkéntes egészségpénztáraknak milyen érdekük fűződik a színvonalas magánellátáshoz?

Az egészségpénztárak nem egyszerűen malacperselyek, nemcsak pénzügyi szolgáltatóként, hanem egészségügyi szakértőként is ki akarjuk szolgálni a tagokat. Az a célunk, hogy ügyfeleink a legnagyobb egészségnyereséggel költsék el megtakarításaikat. Ehhez szervezéssel, tanácsadással, betegirányítással, orvosválasztási segítséggel járulunk hozzá. A tagok számára szolgáltatói kedvezményeket alkuszunk ki, és a hatalmas kockázatközösségre építve rendkívül kedvező biztosítási termékeket is kínálunk. A számok azt mutatják, hogy míg korábban a pénztári megtakarítások döntő hányadát gyógyszervásárlásra költötték a tagok, ma közel azonos arányú a medicinára, illetve a szakorvosi ellátásra és diagnosztikára fordított összeg.