Leckék haladóknak

Szécsi Noémi

Határozottan kezdem öregnek érezni magam. Pedig a tükörben most is ugyanazt az arcot vélem látni, amelyiket még a gimnázium mosdókagylója fölé helyezett kopott üveglapon a kézmosásból felnézve. A tenyeremet sietősen a nadrágomba töröltem, és rohantam az angolórára. Már tizennyolc évesen melankolikus és kiábrándult voltam, mint azóta is többnyire mindig, de amúgy meg kötelességtudó és tevékeny, ez sem változott, a kétféle jellemvonás amúgy sem zárja ki egymást. Az iskola délutánra teljesen kiürült lépcsőházában eszelős tempóban vettem a fokokat, és a lengőajtót kicsapva rohantam a lakótelep felé, ahol már várt az angoltanár. Az iskolai angolórákra rég nem kellett bejárnom, mert a rám azóta is jellemző autodidakta lelkesedéssel önállóan sajátítottam el a tananyagot és tettem le a nyelvvizsgát. Néhány osztálytársammal amúgy is hamar beláttuk, hogy az éppen átképzés alatt álló tanárunk csak néhány órával jár előttünk az idegen nyelv rejtelmeiben, ezért a könnyebbség miatt azt a tankönyvet tanítja, amelyből ő maga is tanul. Amikor jó pár évvel korábban elvégezte az orosz szakot, hihette azt, hogy az évtizedek óta bebetonozódott status quo sohasem billen meg többé, a Szovjetunió örök. Nem sejthette, hogy az 1990–91-es tanévben a középiskolákban az orosz nyelv nem lesz többé kötelező, csupán szabadon választható tárgy, és egy csapásra mindenki angolul akar tanulni. „Igazi” (nem gyorsképesített) angoltanárt pedig a föld alól sem lehetett szerezni a vidéki kisváros gimnáziumába. Ezt én is felfogtam. Pedagógus anya gyermekeként volt bennem tisztelet a tanári szakma iránt, de olvasmányaimból és bizonyos jelekből arra következtettem, hogy aki értelmiségiként abban a vidéki kisvárosban landol, ahonnan én a kivezető utat kerestem egy ideje, az körülbelül leszámolt az életével. Az osztályfőnökünk kétségbeesett közösségi és szellemi aktivitása is csak a teljes társadalmi és agyhalál előtti idegrángás jele (utóbbi később tényleg be is következett). Következésképpen igazi angoltanárt lepkehálóval se lehetett fogni, és az én magántanárom sem volt igazi angoltanár. Viszont szemlátomást szeretett volna valami módon hasznot hajtani a családjának, ha már a Jugoszláviában szerzett közgazdászdiplomája éppen teljesen haszontalannak bizonyult. A felsőfokú angol nyelvvizsga viszont bírt némi értékkel, ezt elő is túrta az albérletbe zsúfolt papírdobozok egyikéből, hogy megmutassa nekem. Az ilyen kizökkenéseket ambivalens érzésekkel fogadtam, mert mindig is szerettem hallgatni a felnőttek történeteit a politika visszásságairól, de türelmetlenség ébredt bennem annak kapcsán, hogy engem soha az életben senki nem fog rendesen angolul megtanítani, nem vesznek fel az angol szakra, és itt ragadok ebben a nyomorúságos kisvárosban az idők végezetéig, mint valami eltérített időutazó. Csak igen keveset fogtam fel tanárom helyzetéből. Hogy idáig futott, és azt a települést szánta az új élet színhelyének, amelyről én meg azt gondoltam, hogy a létezés dögletes végpontja. Sőt valójában már azt sem éreztem át igazán, milyen lehet egy országon belül a kisebbséghez tartozni, bár ebben a tekintetben Jugoszlávia különleges képződmény lehetett. Zentán mindaddig magyarok környezetében, magyarként élt, a férje is magyar volt, két gyermeke is minden zökkenő nélkül folytathatta az országváltás miatt félbeszakított általános iskolai tanulmányait magyar anyanyelvén. Nem tartoztak a délszláv háború legnyomorultabb áldozatai közé: nem egyetlen szatyorral távoztak, volt idejük, hogy mérlegeljék a helyzet reménytelenségét, majd felpakolják azokat a dobozokat a teherautóra, amelyek tornyokba halmozva álltak a bérelt panellakás nappalijában, ahol csak nehezen tudtam benyomakodni az asztal mögé. Mégis szomorúnak láttam, mikor – ezt megpróbálta angolul elmondani, de aztán mégis magyarra váltott – azt a füzetet mutogatta nekem, amelybe mindennap beragasztott valami kis emléket azt bizonygatva önmagának, hogy minden napban van valami jó, így ezeket a pillanatokat érdemes őrizgetni, dédelgetni a tovatűnő időből. Nem, nyilvánvalóan nem tanultam meg angolul társalogni, „társalogni” azóta sem tudok, bár utóbb elvégeztem az angol szakot. Már egyetemista voltam, amikor a háború újabb és újabb véres fejezetei zajlottak a szomszédban, sőt utóbb azt is megtudtam, hogy emberek ezreit mészárolták le ott. Ugyanúgy a tehetetlenség fullasztó érzésével figyeltem, mint most. De mára legalább felfogom, mit jelenthet az élete közepén járó embernek egy várost, egy közösséget, egy hazát, egy életet a háta mögött hagyni.