Tizenkét esztendeje, sőt régebben hallgatjuk, hogy kellene végre egy jó magyar történelmi film, elvégre minden ünnepen Várkonyi Zoltánhoz kell visszanyúlni – ami persze valójában legtöbbször Jókai Mórt jelenti. Azt a Jókait, akiről nemrégiben parázs vita kerekedett, egyesek szerint nem is jó író, mások szerint sematikus a nőábrázolás Az arany emberben.

Az tény, hogy az első Orbán-kormány alatt nagyvonalú állami támogatással elkészült A Hídember. Bereményi Géza személyében olyan alkotó állt mögötte, aki évekig élt lélekben együtt Széchenyi Istvánnal, ráadásul valódi művész, úgyhogy nem tűri a hazugságot. Ez aztán meg is látszott a filmen: sok szempontból megkarcolta, sőt sértette a magyar nemzeti büszkeséget, különösen azzal, hogy igazul ábrázolta Kossuth Lajost. Nem is lett a nézők szíve csücske.

Az elmúlt 12 évben számtalanszor elhangzott a felszólítás („író elvtársak, írjatok remekműveket”), de valahogy mindenkinek inába szállt a bátorsága. Nem csoda, hiszen a lehetetlent kellene abszolválni: egyszerre kellene kiszolgálni a burjánzó Fidesz-magyar felsőbbségtudatot, ugyanakkor valamelyest mégiscsak illenék igazat mondani, elvégre a szerzők nevével örökre össze fog fonódni egy nagy és drága kosztümös mozgókép. Eleddig nem is találtatott komolyan vehető alkotó erre a salto mortaléra.

 

Más világ a színpad. Kisebb a költségvetés, mások a léptékek. Máshogyan lehet megfogni a témát, más eszközökkel lehet becserkészni a vadat. Márpedig a vad nemes. A feladat szép, a kihívás emberhez méltó. Mondjunk érvényeset a hazaszeretetről! Meskó Zsolt rá mert lépni az ingoványra. És talált járható ösvényt. Nem lett szirupos, nem lett bombasztikus. Nem lett giccs. Olyan sztorit, szövegkönyvet rakott le az asztalra, amelyhez Derzsi György bátran hozzátehetett abszolúte mai zenei stílusokat. Az eredmény unikális: egy musical, amelynek témája egy 173 évvel ezelőtti per. Mai műfaj, rég befejezett történet – vagy mégsem?

A tizenötödik mint cím igazán korszerű, digitalizáló korunkat a számok uralják. A történetben lényegtelen, sőt esetleges, hogy a főhős bizonyos szempontból éppen a tizenötödik kivégzett honvédparancsnok. Viszont a személyisége – Kazinczy Ferenc, a nemzetébresztő széphalmi mester legkisebb fiáról van szó – kiválóan korszerűsíthető. Lajos kisgyermekkorában elveszítette az édesapját – és az ő emlékével viaskodik egész ifjúságában. S mire felnőtté érne, megérkezik a történelem, a szabadságharc. Mivel katonaiskolát végzett, tiszt volt korábban, belép a honvédseregbe. Hősiesen harcol, ezredesi rendfokozattal éri a vereség, utolsóként teszi le a fegyvert, egyébként Görgei Artúr főparancsnoki utasítására. Magánéletét a korai árvaság, az anyai szeretet és egy velejéig romantikus szerelem keretezi.

Szirtes Tamás és a Madách Színház beleadott apait-anyait a megjelenítésbe. Kettős, sőt hármas szerep osztással megy a darab, aki él és mozog, színpadra lép valamelyik előadáson. Nem színikritika a cél, inkább a fogadtatásról szeretnék szólni. Sorsom kajla kamaszok közé ültetett, amiért hálás vagyok utólag. A kezdeti kötelező fitymálást elsöpörte az első rész központi jelenete, a fiatal Lajos monológja, amelyben édesapja emlékével küzd. Vibrált a levegő a fiúk körül, ahogyan megértették, a főhősnek nincs apja, illetve távol van, nagyon távol:

„Apa, adj erőt nekem,
add, hogy fiad méltó legyen!
Apa, nézz most le rám,
apa, hallgasd meg imám.”

Ettől kezdve nyert ügye volt az előadásnak. A darabba olvasztott vendégszövegek egyikét-másikát felismerték az ifjak, az is segítette a beleélést. A második felvonás pedig olyasmire is vállalkozik, ami párját ritkítja: profeszszionális csapat adja elő a március 15-ei iskolai ünnepségek egyik kötelező elemét, a 13 aradi honvédtábornok kivégzését. Ezt – magyartanárok, figyelem – az antik görög drámából kölcsönzött megoldással, karral jeleníti meg – a musical! Hatott, a székhez ragasztotta a fiatalokat és az időseket egyaránt.

A szerelmi szálat tudták a legkevésbé átérezni a tinédzserek. Nem tudtak mit kezdeni az éveken át reménytelenül epekedő fiatalemberrel. Úgy fest, ma már a szerelem a legkevésbé romantikus érzés…

 

Csak azt szereted hitelesen, amiért áldozatot hozol. A hazaszeretetről hitelesen szól A tizenötödik. És nem iskolás, nem rugózik 1848-as közhelyeken. Különösen bátor döntés volt Kossuthot kihagyni a sztoriból. Az eredmény pedig igazolja ezt a bátorságot.

Amúgy a darab nem egysíkú, szóba meri hozni a szabadságharc nagy kérdését: megszegte-e a császárra tett esküjét a honvédtisztnek állt korábbi katona? Nem marad említetlen a nemzetiségi kérdés sem, bár nem épül szervesen a darabba. Haynau személyisége első látásra egysíkúra sikeredett, a katonaiskolába adott törvénytelen gyerek gonosszá lett…

Az apával vívott belső küzdelmét ezzel zárja a kivégzésére készülő főhős:

„Vértanú, tábornok, ezredes.
Ezek is apám nyelvújító szavai.
Lám, végig elkísért az úton…
Isten veled apa!
Innen már egyedül megyek tovább.”

Második látásra felkínálkozik ebben az egyenlőtlen duellumban az erős üzenet. Az árvaságra jutott fiú jellemíve: apám-hazám-Istenem, kontra a fattyúgyerek kisebbrendűségi érzéséből sarjadt gátlástalan imádat a földi hatalom iránt, a szolgalelkűség apoteózisa.

Ez nem az a nagyszabású történelmi darab, amire a politika áhítozik régóta. Több? Kevesebb? Más. Csak azt szereted hitelesen, amiért áldozatot hozol – Derzsi György, Meskó Zsolt és a Madách Színház tiszta hangon szólalt meg a mai kakofóniában.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/21. számában jelent meg, május 20-án!