A cikk eredetileg a Demokrata hetilap március 17-i számában jelent meg.
– Amikor a hevesiek meghallották, hogy segíteni kell, azonnal jöttek. A nulláról szerelték fel a házat ágyneművel, huzattal, lepedővel, takarókkal, étellel, ruhákkal, jóformán mindennel, amire szükség volt a menekültek ellátásához – meséli Pásztorné Tóth Hajnalka igazgató.
Az általa vezetett Baptista Tevékeny Szeretet Misszió eredetileg szenvedélybetegek és pszichiátriai betegek nappali ellátóközpontjának készült. Az utolsó simításokat végezték, már csak az engedélyekre vártak. Aztán kitört a háború, és ez új feladatot adott az intézménynek és Pásztorné Tóth Hajnalkának is. A kárpátaljai és ukrajnai emberek azóta egymásnak adták a kilincset, vannak, akik csak néhány napra, vannak, akik tovább maradnak Heves városban. Összesen ötven férőhelyet tud a misszió biztosítani. A raktárként és irodaként egyaránt használatos teremben tornyokban állnak az adományok, melyek javát a helyi lakosok adták össze.
– Nemrég távozott egy 23 tagú kárpátaljai magyar cigány család. Pontosabban négy különálló família alkotta a családot, egy nagy rokonság együtt élő tagjai voltak – meséli Pásztorné Tóth Hajnalka.
Néhány napnyi pihenés után indultak el a főváros felé, hogy munkát és lakhatást találjanak maguknak. Pásztorné Tóth Hajnalkáék felpakolták őket élelemmel, hogy a kezdeti időkben legalább az étkezésük meg legyen oldva. Jelen pillanatban két családnak, pontosabban tizenhét embernek ad otthont a misszió épülete. Két nagy családnak. Csak az anyukák és a gyerekek jöttek Magyarországra, a sorköteles férfiak, ahogy a legtöbb esetben, már nem tudtak átjutni a határon.
Persze minden történet különböző. Ivett kárpátaljai magyar, öt gyermekével egyedül menekült el Nagypaládról. Nem szívesen mesél a hátrahagyott életéről, érezni lehet, hogy az élete a háború előtt sem volt könnyű, a harcok után azonban még mostohábbá vált a világ körülöttük.
– Nem akartam megvárni, amíg nagyon nagy lesz a baj, amikor az öt gyerekkel sokkal nehezebb lesz menekülni. Amikor már mindenki menekülni akar majd – mondja Ivett.
Saját házukat hagyták hátra, Ivett édesanyja azonban Paládon maradt, így van ki vigyázzon a portára. A család Budapestre igyekszik, azt tervezik, hogy ott segítséget kérnek, hogy az anyuka képes legyen eltartani a gyermekeit. Munkára és lakhatásra van szükségük. A helyzetet nehezíti, hogy a legkisebb gyermek még csak kétéves, így Ivett nehezen tud elmozdulni mellőle.
A kárpátaljai magyarok számára Magyarország az úti cél, itt lakó rokonaikhoz, barátaikhoz érkeznek, az ukrán nemzetiségűek többsége valamelyik másik uniós országba igyekszik, szintén valamilyen közeli-távoli hozzátartozójához. A misszió ezért alapvetően arra rendezkedett be, hogy átmeneti szállást nyújtsanak a menekülőknek. Hevesre azonban jellemzően olyanok érkeznek, akik tervek és konkrét cél nélkül vágtak neki a vakvilágnak, ezért a szükség gyakran úgy alakítja a helyzetet, hogy rugalmasan kezelik az átmeneti jelzőt.
Ivették mellett a szintén magyar Attiláék családja él jelenleg a hevesi intézményben. Az ő története sokkal szokványosabbnak mondható. Attila korábban sokat dolgozott Magyarországon az építőiparban, felesége pedig napszámba járt át a határ magyar oldalára Beregszászból. Viszonylagos rutinnal vágtak neki együtt az anyaországnak: Attila, a felesége, két gyermeke, két nevelt gyermeke, a testvérének a felesége, annak két gyermeke és az anyósa. Attila még időben eljött Kárpátaljáról, átmenetileg munkát is szerzett magának, egy vidéki házfelújításon dolgozik. Ikertestvérének azonban még nem sikerült átjutnia.
– Mutatta a magyar útlevelét a kiskatonának, de nem volt benne pecsét, ami bizonyította volna, hogy azzal lépett be az országba. Így tudták, hogy ő ukrán állampolgár is, és a konzulátuson kapta a paszportot – meséli Attila.
A napokban a kisebb határátkelőknél próbálkozik, miután Beregsuránynál nem engedték át. Legvégső esetben megpróbálja egy kevés csúszópénzzel megolajozni az ügymenetet, de egyre nehezebben mennek az ilyen típusú megállapodások, ahogy a zöldhatáron történő átkelés is kockázatossá vált az utóbbi időben. A háromfelé szakadt család reméli, hogy hamarosan találnak valamilyen stabil lakhatást Magyarországon, mindenki munkába állhat, és együtt lehetnek úgy, mint a háború előtt. Attiláék családja időlegesen plusz egy fővel bővült. A három hölgy a saját gyermekeik mellett magával hozta a tizenhat éves Mátét is. Ő a bátyjával lakott egy beregszászi társasházban, éppen Attiláék szomszédságában. A fiúcska apukája Pápán dolgozik, azért jött át Attiláékkal, mert a testvére nem törődött vele eléggé, nem érezte magát biztonságban, szeretne az apja mellett lenni. Úgy hírlik, hogy a munkásszálló vezetősége megengedte az apukának, hogy Mátét odavegye maga mellé.
– Csak a keresztlevelemmel jöttem, magyar okmányaim nincsenek, de így is áteresztettek. Még túl fiatal vagyok, hogy bevigyenek katonának, így elengedtek. De nem akartam megvárni, amíg úgy döntenek, hogy mégis jó leszek én is – mondja nevetve.
Egyelőre Pásztorné Tóth Hajnalka az egyetlen főállású munkatársa a központnak, az irdatlan mennyiségű munkával azonban nem marad magára, Heves város egy emberként állt az ügy mellé, rengeteg önkéntes segítő jelentkezett, hogy elősegítsék a tevékeny szeretet gyakorlati megvalósulását. A szociális szférában eltöltött hosszú évek ellenére is meglepte az a hihetetlen segítőkészség, amit a menekülthullám nyomán érzékelt az emberektől. Érezni lehet, hogy megmozdult az ország, Pásztorné Tóth Hajnalka szerint is igazságtalan volt, amikor a magyarokat érzéketlenséggel vádolták a közel-keleti migránsokhoz való viszonyulásuk miatt. Első biztonságos országként az állam és a polgárok is teljesítik kötelességüket. A helyzetet pedig nagyban megkönnyíti, hogy olyan menekültekről van szó, akik alapvetően tisztelik a magyar társadalom normáit.
– Szó sincs idegengyűlöletről. A magyarok nagyon együttérzők a háborús menekültekkel, most még inkább büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok – mondja.
Pedig nemcsak kárpátaljai magyarok fordultak meg az intézményben és úgy általában a városban, hanem Ukrajna belső részeiből is érkeztek menekültek. A segítő kezek azonban nem válogatnak ember és ember közt.
A misszió, a város népe és tágabb környezete is bőkezűen méri a segítséget. Rengeteg önkéntes jelentkezik, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat erki részlege is rendszeresen segít, Tarnazsadányból valakik fuvarozással mozdítják elő a misszió munkáját, egy környékbeli roma kisebbségi önkormányzat két munkatársa is sokat segít a nehézségek leküzdésében, Ürmös László és Ürmös Róbert éjszakába nyúlóan rendelkezésére áll a baptista intézménynek. A boltok, vállalkozások adományoznak élelmet, de az is előfordul, hogy az intézménynek történő nagybevásárláskor az igazgató asszonytól csak az összeg felét kérik el a kasszánál.
Mikor búcsút veszünk Pásztorné Tóth Hajnalkától és a családoktól, dzsip gördül be az intézet elé. Egy hölgy adományt hozott a missziónak. Gyermekjáték, élelem, ruha. A szolidáris magyarok és a Pásztorné Tóth Hajnalkához hasonló segítők együtt dolgoznak azon, hogy az Ivett és Máté sorsán osztozó menekültek története boldog fordulatot vegyen. Azok vannak ugyanis a legnehezebb helyzetben, akik békeidőben is nagy terheket cipeltek.