Ha eddig a területfoglalás egyre kíméletlenebb eszközei határozták meg a kultúrharcot, most fellélegezhetünk, demokratizálódik a folyamat: semmire nem jut majd pénz. A konjunktúra évei után a kulturális életben is beköszönt a miniszterelnök által jósolt „hét szűk esztendő” időszaka. Kiegyenlítődésről mégsem beszélhetünk, hiszen a válság a közpénzmilliárdokból hatalmasra hizlalt kormányközeli erőközpontokat máshogy érinti majd, mint az eddig is a túlélésért küzdő független műhelyeket. Félő, hogy mire a nagy beruházások újraindulnak, és valósággá válnak a (nemzeti színű) víziók, színtársulatok bomlanak fel, folyóiratok szűnnek meg és művészek tömege kényszerül elhagyni a pályát.

A gyakran Aczél Györgyhöz hasonlított kultúrkomisszár, Demeter Szilárd pozíciói jelen pillanatban már nem tűnnek olyan erősnek, mint 2018-ban. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) élére négy éve kinevezett politikai elemző erőteljes víziókkal érkezett, és ezek megvalósításához komoly vagyont kapott az államtól, az osztogatás azonban most véget ért, és Demeter pozíciói jelen pillanatban már nem tűnnek olyan erősnek, mint 2018-ban. Hozzá hasonlóan nagyívű tervekkel lépett (sokadszor) színpadra L. Simon László is, akit 2021 áprilisában nevezték ki az MNM megújításáért és a múzeumi integrációért felelős miniszteri biztosnak, augusztusban pedig az MNM főigazgatójának. Gyorsan meghálálta a bizalmat, egyértelművé téve, hogy a múzeum a vezetésével „kulturális korszakba ágyazza a politikai rendszert”, vagyis leplezetlenül szolgálja ki a hatalom igényeit.

 

 

Amikor Orbán Viktor 2018-ban, Tusnádfürdőn mondott beszédében úgy fogalmazott, hogy kulturális korszakba kellene ágyazniuk a politikai rendszert, egyértelművé tette, hogy a korábbi nyolc év térnyerése csak felkészülés volt a valódi hódításra. És a nagy szellemi konkvisztádor nem a levegőbe beszélt, az elmúlt négy évben komoly átrendeződés ment végbe a kultúrában. Demeter Szilárd színre lépése, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) feldarabolása, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) elfoglalása és L. Simon László kinevezése a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) élére mind-mind a „beágyazás” állomásaiként jelentek meg, és a látványos térnyerés díszletei mögött is gőzerővel folyt a „balliberális” elit kisöprűzése. Hogy az ideológiai áthangolás 2022 nyarára milyen szintet ért el, csak évtizedek múlva derül ki, a gazdasági válság mindenesetre befagyasztja a frontokat. 2024 – ez lebeghet most a kulturális élet nagypályás játékosai szeme előtt.

2024-ig ugyanis egyetlen jelentős beruházásra sem ad pénzt a kormány, vagyis legalább másfél évre konzerválják a jelenlegi helyzetet. Ami a látványprojektek – mint a Városliget vagy a Budavári Palota rekonstrukciója – mellett a kultúrpolitikára is nyilvánvalóan hatással lesz. Hiába került vissza a kultúra miniszteri szintre Csák János innovációs és kulturális miniszter kinevezésével, a válság miatt feltehetően az eddig is bűvös fogalomként emlegetett „innováció” élvez majd elsőbbséget az egyre apadó források elosztásakor. Ezért tűnik irrelevánsnak Hoppál Péter visszatérése is a területet felügyelő államtitkári szerepbe, hiszen a 2014 és 2018 között végzett tevékenységéből aligha következtethetünk a várható teljesítményére. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy kevésbé fogja megterhelni az államkasszát, mint elődje, Fekete Péter, aki alaposan kihasználta a rendelkezésére álló lehetőséget a támogatások terén.

A válság hatására minden bizonnyal leegyszerűsödik a kultúra finanszírozásának eddig átláthatatlanul komplex rendszere. A legfontosabb szabályt persze megőrzik: ha van pénz, azt a „mi kutyánk kölyke” kapja meg. Jól rávilágított a forráselosztás aránytalanságára az Átrium június végi vészjelzése. A színház vezetése a Facebookon tájékoztatta a közönséget, hogy az állami támogatások elmaradása miatt várhatóan be kell zárniuk. A korábbi finanszírozási struktúrában a kulturális intézmények a jegybevételük 80 százalékát visszaigényelhették a cégek által befizetett társasági adóból (tao), ennek felszámolása után az úgynevezett többlettámogatási rendszer volt hivatott biztosítani a működésüket, ez pedig kellő szabadságot adott a döntéshozóknak ahhoz, hogy ne a teljesítmény, hanem a lojalitás mértéke szerint adakozzanak a közpénzből.

Az Átrium esetében ez úgy nézett ki, hogy miközben a színház egy fillért sem kapott a 2021 novemberében beadott támogatási kérelmére, Fekete Péter idén tavasszal 12 milliárdot osztogatott el, amelyből jutott 200 millió az Átriumhoz hasonló kapacitású Játékszínnek, 300-300 millió pedig a Turay Ida Színháznak és Karinthy Színháznak.

Hasonló logika szerint működik sokszor a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) rendszere is. Kevésbé volt látványos a jelzés, mint az Átrium esetében, de az ország egyik legjobb irodalmi és művészeti folyóirata, a miskolci Műút is megkongatta a vészharangot. Mint a Facebookon írták, két számuk vár elkészítve a nyomdára, támogatás hiányában azonban egyelőre esélyük sincs rá, hogy kinyomtassák őket. Az NKA kuratóriuma nem ítélte támogatandónak a 2017-ben Megyei Prima díjat nyert periodikát, a Demeter Szilárd vezette Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) meghívásos pályázatán tavaly ugyan jelentős összeget nyertek, a háromévesre ígért finanszírozás azonban az első részlet után megszakadt, idén sem értesítést, sem pénzt nem kapott a lap. Az Átriumot (egyelőre) megmentette a közösségi összefogás, remélhetőleg a Műút sem esik áldozatul az állam értékvakságának.

 

A PKÜ támogatásának elmaradása azonban legalább annyira szimbolikus, mint szimptomatikus, a gyakran Aczél Györgyhöz hasonlított kultúrkomisszár Demeter Szilárd pozíciói jelen pillanatban már nem tűnnek olyan erősnek, mint 2018-ban. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) élére négy éve kinevezett politikai elemző erőteljes víziókkal érkezett, ki akarta szabadítani a magyar irodalmat a „Nagykörúton belüli” alkotók fogságából, hogy a művek újra eltaláljanak az olvasókhoz. Az eredményt négy év után korai lenne felmérni, az állam ettől függetlenül bőkezűnek bizonyult a potentáttal: hatalmas vagyont bíztak Demeterre. Sok egyéb mellett megkapta az óbudai Zichy-kastélyt, a Hajógyári-sziget több mint 30 hektáros déli részét, az alkotóházakat és művésztelepeket birtokló Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-t, illetve a Bem rakparton álló Andrássy-palotát is.

Ezzel azonban véget ért az osztogatás, sem a Hajógyári-szigetre álmodott popkulturális komplexumra, sem az Andrássy-palotában kialakítandó rock- és jazzközpontra nem jut pénz egyelőre. És ameddig az álmok nem válnak valóra, a hangzatos tervekre (már) elköltött milliárdok – az állami vagyon kiszervezése is ebbe a kategóriába tartozik – kidobott pénznek tűnnek. Arról nem is beszélve, hogy a NER (kulturális) erős emberei közül többen nem csak a hatalmas étvágyuk és préda elejtésének módja miatt hasonlítanak a vérengző cápára: ugyanúgy elpusztulnak, ha nem tudnak tovább úszni.

Demeterhez hasonlóan nagyívű tervekkel lépett (sokadszor) színpadra L. Simon László is. A költő, politikus, egykori kulturális államtitkár a magyar múzeumi területet forradalmasította volna, több jelentős intézményt összevonva az irányítása alatt. L. Simont 2021 áprilisában nevezték ki az MNM megújításáért és a múzeumi integrációért felelős miniszteri biztosnak, augusztusban pedig az MNM főigazgatójának. Gyorsan meghálálta a bizalmat, egyértelművé téve, hogy a múzeum a vezetésével „kulturális korszakba ágyazza a politikai rendszert”, vagyis leplezetlenül szolgálja ki a hatalom igényeit.

Ambíciói azonban felülírták a bólogató szerepét: miután a politikai pályáról sikeresen kiszorították, az MNM főigazgatójaként nem akart egyszerű végrehajtónak tűnni, így előbb az intézményi összevonással kacérkodott, majd a műtárgyszállítási piacra kísérelt meg betörni. Egyelőre egyik téren sem aratott sikert, bár utóbbival annyit elért, hogy a Pappas Autó Magyarország Kft.-vel kötött együttműködésnek köszönhetően egy legalább 50 millió forint értékű luxus Mercedest kapott, az ajándékkal a cég, ahogy a főigazgató lapunknak fogalmazott: a „kultúra támogatásának polgári erényét” gyakorolta.

L. Simon László megítélése vegyes, energiáját senki sem vitatja, a módszereit és az eredményeit már annál többen. Múzeumi szakemberek arról beszéltek a Magyar Hangnak, hogy a főigazgató pozícióját nem mindenki tartja biztosnak az MNM-en belül, munkatársai közül többen attól félnek, hogy ha túl nagyot álmodik, nemcsak magát, de az intézményt is kellemetlen helyzetbe kormányozza. Más ugyanakkor azt hangsúlyozta, a korábbi államtitkárnak hozzá kell szoknia, hogy beszűkült a mozgástere, a múzeum vezetőjeként jóval „kisebb homokozóban játszhat”, de ezt hamarosan ő is belátja.

 

Nehéz is lenne elképzelni L. Simon újabb bukását, tekintettel arra, hogy a háttérből maga Schmidt Mária egyengeti az expolitikus útját. A történész-üzletasszony, a Terror Háza, a XX. és XXI. Század Intézet, valamint a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány főigazgatójának szava meghatározó a kulturális életben (is), és az „emberei” ennek megfelelő elbánásban részesülnek. Nem véletlen, hogy Csák János egyik első miniszteri megszólalásában külön kitért az MNM vezetőjével való szoros szövetségre.

Hiába a befolyásos támogató és a kellő ambíciók, úgy tűnik, L. Simon Lászlónak egyelőre mégis be kell érnie a főigazgatói poszttal, a teljes múzeumi szférát még nem hajthatja uralma alá. Nehéz is lenne elképzelni, hogy kiszorítja a területről a kulturális élet jelenleg talán legbefolyásosabb alakját, a Szépművészeti Múzeum igazgatóját, Baán Lászlót. A Liget-projekt atyjának státusza már csak azért sem könnyen megkérdőjelezhető, mert a kultúrpotentátok közül ő az egyetlen, aki érdemi eredményt tud felmutatni.

A városligeti múzeumi negyed megvalósítását ugyan viták és botrányok kísérik, ám a három nagy intézményből kettő – a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza – így is elkészült már. A projekt szimbólumaként (egyelőre csak papíron) feltűnő új Nemzeti Galéria sorsa a kormány megszorító intézkedései miatt kérdésessé vált, és ez esetben a megvalósítás tétje nagyobb, mint egy újabb múzeum létrejötte. A japán sztárépítészek tervezte, várhatóan több mint 100 milliárd forintos épület amellett, hogy sikerre viheti vagy kudarcra ítélheti a Liget-projektet, a magyar kulturális élet egészére is hatással lehet. Ha megépül, az a status quo megőrzését jelentheti, ám ha nem jut rá pénz, akkor komoly anyagi, morális és bizalmi válság indulhat el a NER-en belül.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/30. számában jelent meg július 22-én.