Most kellene megjelentetni végre magyarul Albert Camus naplójegyzeteinek második, harmadik kötetét is! Ami tervben volt a Noteszlapok I. után, de hiába, az 1993-as, Bethlen Gábor Könyvkiadónál megjelent kötetet már nem követte folytatás. Így a Közöny és A bukás szerzőjének jegyzeteit 1935 és 1942 között olvashatjuk magyarul is, míg a későbbieket franciául, angolul érhetjük el. A fordítás különösen érdekes lenne, hiszen nemrég jelent meg a Jelenkornál a Maria Casarès színésznővel közös, monumentális levelezéskötet. Kamocsay Ildikó fordítása nem sokkal követi a 2017-es, francia megjelenést.

A Főleg szeress az író és szerelme (szeretője) 1944 és 1959 közti leveleit gyűjti egybe. Ennél korábbra nem is tudnánk visszamenni, hiszen 1944 márciusában ismerkedtek meg, Pablo Picasso A telibe viszonzott vágyakozás című színdarabjának felolvasásán. Milyen találó, hozzájuk illő darabcím! Néhány hónappal később kibontakozó szerelmükre is épp ez a kielégíthetetlen vágyakozás, türelmetlen várakozás és mámoros egymásra találás volt jellemző. Kapcsolatuk persze nem lehetett magától értetődő, hiszen Camus 1940-től házasságban élt Francine Faure zongoraművésszel, akivel öt évvel később ikergyermekeik is születtek, Jean és Catherine. Igen: egy évvel azt követően, hogy a Maria Casarès-viszony kezdődött. Ami meg is szakad 1944 októberében, és csak 1948 júniusától folytatódott, miután egymásba akadtak a Saint-Germain sugárúton.

Camus kapcsolatait egyenesen a történelem alakította: 1942 ősze óta egyedül élt Párizsban, miközben felesége Oranban tanított, a németek bevonulása miatt nem csatlakozhatott hozzá. Camus és Casarès viszonya is jelentős pillanatban, a szövetségesek partra szállásának napján kezdődött. Párizs 1944-es felszabadulása után aztán Camus és Francine Faure újra együtt lehettek. Kapcsolatuk persze nem volt tökéletes, Francine-t depresszió miatt kórházban is kezelték, Albertet pedig bűntudat gyötörte. Érthető is, hiszen a lelki problémákat részben épp a férj hűtlensége okozta. Mégis együtt maradtak aztán, nyilván már csak a kicsi gyerekek, de egymás iránti elköteleződésük miatt is.

 

 

Tragikus autóbalesete előtt, 1960 januárjában viszont már épp a válást fontolgatta bejelenteni Camus, egyben Casarès-szel fűzte volna szorosabbra viszonyát. Vele is tervezett találkozni, amikor a végzetes napon, január 3-án Michel Gallimard kiadóvezetővel és családtagjaival autóba ült. Utolsó levelét december 30-án küldte a színésznőnek: „Hát jó. Ez az utolsó levelem. Csak tudatni akarom, hogy kedden érkezem autóval, Gallimard-ékkal (itt töltik a pénteket). Telefonálok, ha megérkeztem, de talán már kedden együtt vacsorázhatnánk. Elvileg persze, ha útközben nem üt be semmi – telefonálok, hogy áll-e a vacsora. Máris egy rakás jókívánságot küldök az új évre, áradjon szét benned az élet, és tegye az arcodat olyan kedvessé, amilyennek sok-sok év óta szeretem. (…) Csókollak, keddig is magamhoz ölellek, és aztán újrakezdem.”

Milyen baljóslatú, a történtek fényében teljesen másként olvasott levél! A mentegetőzéssel, hogy „ha útközben nem üt be semmi”, és az újévre való boldog előretekintéssel. A Camus-t negyvenhat évesen ért halál persze annyira váratlan és józan ésszel megmagyarázhatatlan volt, hogy összeesküvés-elméletek még ma is születnek egy esetleges szovjet merényletről. Giovanni Catelli témában született könyvéről korábban írtunk is. Arra jutva, hogy bár szívünkkel nyilván szeretnénk azt gondolni, hogy a bátor íróval nem végezhetett egy banális autóbaleset, de a gyilkosságról szóló feltételezést perdöntő bizonyíték nem támasztja alá. A „mi lett volna, ha?” örökké nyugtalanító kérdése persze felmerül a Casarès-kapcsolat, és nyilván a meg nem született újabb remekművek esetében is. Mi mindent írhatott volna Camus az ötvenes-hatvanas éveiben, amelyekre ma úgy tekintenénk, hogy a világirodalmi örökség részét képezik örök időkig? De hát épp síkos volt aznap az országút, a kocsi kereke feladta a szolgálatot, ez a véletlen pedig mindent felülírt.

Ezek a fajta véletlenek egyébként épp hogy rendkívül közel álltak Camus világlátásához, a Közönyben vagy épp A bukásban hasonlók döntenek el emberi sorsokat. Mondjuk az, hogy túl élesen tűzött a nap a tengerparton, vagy épp akkor ugrott a Szajnába egy öngyilkos nő, amikor a párizsi ügyvéd, Clamence arra haladt. És nézzük csak a Boldog halálhoz írt jegyzetet a Noteszlapokból: „Katasztrófák sora – Bátorsága – Az élet szerencsétlenségekből szövődik. Belesimul e fájdalmas szövetbe, az esti hazatérések köré építi fel napjait, magányossága, bizalmatlansága, csömöre köré. Belenyugvónak hiszik és szívósnak. Minden a lehető legjobban folyik. Egyik nap jelentéktelen incidens: barátja szórakozottan válaszolgat. Hazamegy. Megöli magát.”

Pontosan ilyen véletlenek mozgatták a Maria Casarès-szel való kapcsolatot is. Vegyük csak a találkozást a felolvasáson, ahol Camus felajánlotta a fiatal színésznőnek, hogy játssza el Martha szerepét darabjában, a Félreértésben. Majd azt, hogy a szakításuk után mégis szembetalálkoztak egymással 1948-ban a Saint-Germaine sugárúton. És még mennyi-mennyi részlet, amelyek ha kicsit másként állnak, talán nem olvashatnánk most ezt a több mint ezeroldalas levelezéskötetet. Mondjuk, ha Camus-nek és feleségének nem kell külön élniük. Vagy ha Casarès kapcsolata Marcel Herrand színésszel gyümölcsözőbbnek bizonyult volna. (Munkaügyileg már inkább az volt.) Esetleg, ha Jean Bleynie lett volna olyan fontos a nőnek, hogy 1948-ban nem ejti őt rögtön Camus-ért.

 

 

Kettejük levelezését olvasva még inkább erős lehet bennünk az érzés, ami hasonló magánüzenetek során felmerülhet: olyasmibe lesünk be, amelyet a legkevésbé sem nekünk szántak. Annál is meglepőbb lehet, hogy az előszót az író lánya, Catherine Camus jegyzi, aki nem 1979-ben elhunyt anyja sérelmeit dédelgeti, inkább arra jut: „a leveleiktől a föld tágasabb, az ég fényesebb, a levegő könnyebb, egyszerűen azért, mert léteztek.” A kissé patetikus megfogalmazás hatványozottan jellemző a levelekre, amelyek meghatározó része a szerelem minél erőteljesebb, hangzatosabb megvallására tett kísérlet. Persze, az ilyesmi végül mindig tökéletlenségbe fullad, így újabb roham indul, hogy a másikkal még hatásosabban érzékeltessük szerelmünket. Ki hinné, hogy Camus is épp úgy vallja meg mindezt, mint akárki más, aki a nyelvvel közel sem bánt úgy, mint ő? Mondjuk, így: „ma este azon tűnődtem, hogy vajon mit csinálsz, hol vagy, és mire gondolsz. Szeretnék biztos lenni benne, hogy rám gondolsz, és hogy szeretsz. Néha biztos vagyok benne. De melyik szerelemben lehetünk mindig biztosak? Elegendő egy apró mozzanat, és minden megsemmisül, legalábbis egy időre. Hiszen elég, ha valaki rád mosolyog, akit vonzónak találsz, és legalábbis egy hétre eltűnik a szívedből az irántam való szerelmed.” Mindez persze nem önmagában áll, a vaskos kötet fontos forrás Camus életéhez és munkásságához: beszámol mindenről Gide-találkozóktól Az igazak című darabbal való problémáin át a Michel Gallimard-ral való kapcsolatáig.

 

Casarès pedig így ír 1950-ben: „Jaj, szerelmem, sosem tudtam, mi a féltékenység. Te megtanítottál rá. Sosem tudtam, mi a gyűlölet. Most minden erőmből gyűlölöm a hiányodat. Látod, ha egy teljes napig nélküled maradok, már semmit sem látok, nem ismerek magamra sem, és hirtelen lehetetlennek tűnik, hogy a boldog napok, amelyekről annyit álmodoztam, valaha is visszatérnek.” Persze, Casarès-ről kevesebbet tudunk, művészetét sajnos alig ismerjük. És már nem is láthatjuk őt Camus nagyszerű Félreértésében. Viszont: két kattintás, és a Youtube-on máris hallgathatjuk, amint 1952-ben felmondja annak egy részletét Alain Cunyval párban. Ahogy számos filmét elérhetjük ma az interneten. Sokszor talán nem is gondolunk bele, mennyi minden lehet tőlünk karnyújtásnyira, ami pár évtizede még teljesen elérhetetlen volt. (Persze: Francine Faure előadásában Bachot hallani? Keményebb dió!)

A levelezés olvasásához persze már be kell szerezni a Főleg szeress-t, az egykori naplójegyzetekhez pedig az antikvár, 1993-as kötetet. Az 1935-től haláláig vezetett füzeteit Camus sokkal inkább szánhatta volna kiadásra, mint vágyakozástól átitatott levelezését. Nem is csoda, hogy a munkaötletek, gondolattöredékek könnyebben felidézik számunkra a regényeket, mint a Casarès-nek írott üzenetek. Camus ezekben a füzetekben súlyos, szikár, lényegre törő és a legkevésbé sem közhelyes: „Szokásai megmagyarázzák lényét. Leghalálosabb szokása: ágyban maradni. Ez erősebb nála. És az ellenkezője szeretne lenni, az ellenkezőjéről álmodik, az ellenkezőjét csodálja. Művet akar, ami a szokás ellenkezőjéből születne – elhatározásai.” Fázsy Anikó fordítását idéztük, 1939-es jegyzetet. Negyvenes évekbelit már csak szabad fordításban tudunk: „az ember egész életében magát írja le. Tökéletesen ismerni önmagunkat egyet jelent a halállal.”

Azt írtuk az elején, hogy most lehetne kiadni végre az újabb jegyzeteket. Ezáltal ugyanis rendkívül izgalmas lenne összevetni az azonos időszakban, sőt, azonos napokon született szövegeket. Mennyire mondanak egymásnak ellent, mennyire egészítik ki a másikat? Beszerezhetjük persze eredetiben vagy angolul, esetleg más nyelven, a kísérlet így is megkezdődhet. Még közelebb kerülhetnénk ugyanis Camus-höz, ehhez a korszakos zsenihez, amint olvasnánk, hogy az egyik percben írt szerelemtől lángoló sorokat hogyan ellensúlyozza valami olyasmi, mint ez, még 1939-ből: „Az a szerelem, amely nem viseli el, hogy szembesítsék a valósággal, nem szerelem. Így aztán a nemes lelkek kiváltsága a képtelenség a szerelemre.”

Hogy Camus nemes lélek lett volna, azt meggyőződéssel mondhatjuk, és most már több mint ezer oldalon keresztül olvashatjuk azt is, hogy szerelemre való képtelenségről ettől még szó sem volt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/21. számában jelent meg, május 20-án.