Borsafüred a sísport egyik, ha nem a legfőbb magyarországi bázisa lett.

 Magyar Demokrata  |   2022. február 27., vasárnap

FÜSTBE MENT TERV

Bár hazánk már az ezredforduló óta kacérkodott az olimpiarendezés gondolatával, soha nem mutatkozott rá olyan komoly esély, hogy az álom valósággá váljon, mint az 1940-es években. Hiába volt azonban karnyújtásnyira a lehetőség, hogy házigazdái lehessünk a téli ötkarikás játékoknak, a nemzetközi politikai események, mint korábban oly sokszor, ezúttal is közbeszóltak.

Szencz Dóra

FOTÓ: FORTEPAN / A R

A sílécnek már az ókorban is fontos szerepe volt, hiszen megkönnyítette a hófödte hegyekben való közlekedést, sporteszközként azonban csak a XIX. század közepétől használja az emberiség. Hazánkban az 1890-es években lett széles körben ismert fogalom a „lábszánkózás”: a történelmi beszámolók szerint Hangay Oktáv, a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia tanára volt az úttörő; az első magyar síegyesület megalakítása is az ő nevéhez fűződik. Nem véletlen, hogy a történet épp a Trianon előtti Magyarország keleti feléből, egészen pontosan Erdélyből indul, a Kárpátok e vadregényes táján ugyanis számtalan hegycsúcs nyúlik 2000 méternél is magasabbra, az Alpokhoz hasonlóan ideális terepet nyújtva a téli sportok szerelmeseinek. A terep kiváló adottságaival az 1940-es évek országvezetése is tisztában volt, mindent megtettek hát, hogy a térség az olimpiai feltételeknek is megfelelő síparadicsommá váljon. A második világháború azonban keresztülhúzta a számításokat, és hosszú időre eloszlatta a játékok megrendezésével kapcsolatos reményeket.

A versailles-i békeszerződés következtében Magyarország elveszítette magashegységeit, ami a hazai sísport dinamikus fejlődésére is rányomta bélyegét, a második bécsi döntésnek köszönhetően azonban visszakaptuk többek között Észak-Erdélyt, ez pedig felélesztette a magyar sport jövőjébe vetett reményt. Sőt, az ország stabilitását célzó bethleni konszolidáció időszaka alatt az állam egyenesen nemzetépítő stratégiai eszközként tekintett a testmozgásra; az ép testben ép lélek elvét alapul véve a háború okozta pénzügyi gondok ellenére is óriási összegeket áldozott népszerűsítésére. Erdély az első világháború előtt nem volt felkapott turisztikai célpont, ám hogy a frissen visszacsatolt részei hamar bekapcsolódjanak az ország vérkeringésébe, pengőmilliárdokat költöttek a helyi idegenforgalom felvirágoztatására. A Romániától visszaszerzett területeket három fejlesztési régióra osztották, amelyek közül az egyiket a Máramaros megyei Radnai-havasok alkották. A vidékben fantáziát látó vállalkozókat kölcsönökkel támogatta az állam, ennek is köszönhető, hogy a helyi infrastruktúra robbanásszerű fejlődésnek indult. Ugyanakkor az építő jellegű propagandának is hamar meglett az eredménye: Erdély nemcsak hogy bekerült a közbeszédbe, de a magyar turisták egyik legkeresettebb belföldi célállomásává vált; a 40-es évek során ezrek keltek útra az anyaországból, hogy saját szemükkel is megcsodálhassák messze földön híres szépségét és megmártózhassanak az ott élő honfitársak legendás vendégszeretetében. A szálloda- és menedékház-építési program keretében az Árpád-kori település, Borsa közelében üdülőtelep létesült, és hamarosan Magyarország legkeresettebb síközpontja lett. A 830 méteren fekvő, festői szépségű alpesi településre téli hétvégeken hálókocsis vonatok szállították a kikapcsolódni vágyókat, aki pedig hosszabb időt kívánt ott tölteni, üdülési jogot, vagy ahogy az akkori hirdetésekben olvasható, örökszobát válthatott.

„Ló-havas – Anikó menedékház”, képeslap az 1940-es évekből

Lázas készülődés

Borsafüred ugyanakkor nemcsak közkedvelt turisztikai célpont lett, hanem a sísport egyik, ha nem a legfőbb magyarországi bázisa. Noha a trianoni békediktátum következményeként itthon megtorpant a sportág fejlődése, az újbóli határváltozások hatására jelentősen javultak a fizikai feltételei, a versenyző- és edzőgárda rövid időn belül ismét felküzdötte magát a nemzetközi élvonalba. Az infrastruktúra azonban továbbra is fejlesztésre szorult, már csak azért is, mert mind az ország, mind a sportág vezetésében felmerült egy téli olimpia megrendezésének ötlete, ami a széles társadalmi támogatottságnak is köszönhetően a 30-as évek végére teljesen reális elképzeléssé vált. 1940-ben meg is kezdődött magashegységeink feltérképezése, hogy kiderüljön, melyik helyszín felel meg leginkább a legbonyolításhoz, s mivel a Hargita lejtőit nem találták alkalmasnak a szakemberek, Déván István, a hazai síszövetség főtitkára végül az észak-erdélyi Radnai-havasok mellett döntött.

Megkezdődött az optimizmussal teli tervezgetés, amelyhez a garmisch-partenkircheni síközpont, az 1936-os német téli olimpia helyszíne nyújtott példát. 1941-ben már állt a síszövetség menedékháza, egy évvel később fölépült a katonai előképzést biztosító paramilitáris szervezet, a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) Bors vezér menedékháza, majd a kor egyik leghíresebb magyar bajnoknőjéről, Iglóiné Eleőd Anikóról elnevezett kabana, ahol Kelet-Közép-Európában egyedülálló módon központi fűtés biztosította a meleget, és ahol hideg-meleg víz folyamatosan a vendégek rendelkezésére állt. Ekkor már rendszeresen szerveztek ide sítanfolyamokat, edzőtáborokat és versenyeket. Itt tartották 1943-ban a Mátyás király emlékverseny elnevezésű országos lesiklóbajnokságot is, amelyről az interneten korabeli filmhíradó-részletet láthatunk.

 

Borsafüred olyan örömteli pillanatok helyszíne is volt, mint Kovács Lászlónak, a kor ismert sízőjének esküvője, amin Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biokémikus, az üdülőtelep törzsvendége és a síközpont kiépítésének egyik szellemi vezére mint tanú vett részt. A Radnai-havasok nyújtottak menedéket Stanisław Marusarznak, a németekkel szembeni lengyel ellenállás hősének is, akit a börtönből való szökése után hosszú időn keresztül itt bújtatott a magyar sívezetés. Síugró-válogatottunk későbbi edzője hálája jeléül megépíttette a borsafüredi síparadicsom legnagyobb attrakcióját, az Olympia névre keresztelt síugró sáncot, amely akkoriban az egyik legszebb és legmodernebb ilyen létesítmény volt a világon: a pálya 830 méteres szintkülönbségének és 2840 méteres hosszának köszönhetően rekorder lett Európában. 1944-ben avatták föl a magyar síbajnokság keretében, amelyet a honvédség segítségével már a sportsajtó is közvetített, és amelyen versenyen kívül ugyan, de épp Marusarz állított fel rekordot 88 méteres ugrásával. A sánc közelében ötemeletes fa pontozóbírói tornyot is építettek, ahonnan az új lesiklópályát is be lehetett látni. A hirtelen fordulókkal, ugratókkal szabdalt terepről Herbert Heiss, a lesiklóválogatott edzője azt mondta, talán a legszebb, amit életében látott, és érzése szerint egy olimpiának is otthont fog nyújtani a jövőben.

FOTÓ: SHUTTERSTOCK.COM
Színes forgatag az erdélyi sípályákon

Elveszett remények

A Magyar Nemzeti Téli Sportközpont, ahol számos későbbi olimpikonunk is megfordult, új korszakot nyitott a magyar sísport történetében. A kontinensen páratlan téli sportparadicsom területén folyamatosan zajlottak az építkezések, hogy a színvonal napról napra még magasabb legyen. Lerakták a tervek szerint 500 főt befogadó Hóvirág szálló alapkövét, és hozzáfogtak a drótkötélpálya kialakításához is, azonban a munkálatokat hamarosan félbeszakította egy szomorú történelmi esemény: a második világháború. 1944 augusztusában a szovjet és román csapatok elérték Máramarossziget környékét, ezzel az olimpiarendezés grandiózus terve gyakorlatilag füstbe ment. Az 1948-as párizsi béke visszaadta Romániának a második bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt területeket, így ismét elvesztettük magashegységeinket. A borsafüredi létesítmények többsége – az Anikó menedékház kivételével, amelyet a „felszabadító” hadsereg porig égetett – megmaradt ugyan, s az olimpiai pálya 1988-ig számos belföldi és nemzetközi verseny helyszínéül szolgált, de az új kommunista román államhatalom nem sokat költött az állagmegóvásra és a létesítményfejlesztésre, így az egykori síparadicsom idővel leamortizálódott. A román és a magyar pártvezetés sokáig magát a sísportot sem támogatta, hiszen úri passzióként tekintett rá, ezért a sportág fejlődése megtört.

Hogy a magyar sikerek csak álomként éltek tovább, abban persze az is közrejátszott, hogy a Nyugattól való elszigetelődés következtében nemzetközi sportkapcsolataink megromlottak, a sportolók és mecénások közül pedig a megtorlások elől menekülve vagy a jobb élet reményében rengetegen elhagyták az országot. 1948-ban még az időjárás is ellenünk dolgozott: nem volt megfelelő hótakaró Magyarország területén, ezért csak szárazedzéseket lehetett tartani, válogatottunk pedig a téli olimpia előtt közvetlenül le is betegedett, nem csoda, hogy az 1948-as St. Moritz-i játékokon végül egyetlen érmet sem szereztünk.

FOTÓ: WIKIPEDIA
A Radnai-havasok a Nagy-Pietrosz csúcsról

Derűsebb jövőkép

A rendszerváltással megnyíltak a határok; aki csak tehette, a nyugati sípályákra utazott. Az egykori keleti blokk gazdasági fellendülése aztán változtatott a helyzeten. A magánvállalkozók fantáziáját megmozgatta a hazai síterepek felélesztésének, illetve új síterepek kiépítésének gondolata, napjainkban az anyaországban és a határon túl is egyre több a felvonóval ellátott síközpont, ahol ráadásul jóval kedvezőbbek az árak az egyre drágább Alpokénál. Borsafüred két jelenlegi pályájával és felfonójával manapság ismét a sízők egyik kedvelt téli üdülőhelye. A polgármester eltökélt szándéka, hogy újra igazi síparadicsommá váljon. Hogy ez minél hamarabb megtörténjen, a települést országos érdekeltségű üdülőhellyé nyilvánították, több síprojekt finanszírozást is nyert, számos ezek közül pedig már meg is valósult. A környék vonzereje napról napra nő: a természeti látnivalók sokasága, a kristálytiszta levegő, a mind jobb szolgáltatásokat nyújtó szálláshelyek egyre több ember kíváncsiságát keltik fel. Ami még jelentős fejlődésre szorul, az a környék úthálózata. Habár a román Autópályák és Országutak Országos Társaságának (CNADNR) adatai ellentmondanak a szórványban élő magyarság véleményének, miszerint Bukarest tudatosan elhanyagolja Erdély közúthálózatának fejlesztését – a szervezet ugyanis egyenesen azt állítja, hogy a régió kapja az állami büdzsé útépítésre szánt részének zömét –, a GPS szerint Budapestről még most is legalább 7-8 órát kell utazni, hogy elérjük Borsafüredet, miközben a magyar fővárostól hasonló távolságra lévő osztrák síparadicsomba, Obertauernbe már 5-6 óra alatt el lehet jutni.

Ha ez a probléma megoldódik – márpedig úgy látszik, szomszédaink lassacskán belátják, a sanyargatás helyett érdemes inkább felkarolni a magyarlakta régiókat, hiszen abból komoly bevételre tehetnek szert –, akkor nemcsak Borsafüred és környéke, hanem egész Erdély hamarosan visszanyerheti régi fényét.

SPORT