Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.

A 2014-ben elhunyt Borbély Szilárd műveinek összkiadása jelentős állomáshoz érkezett. A napokban ugyanis megjelent egy kötet, amelyet a szerző még 2013-ban állított össze, és ebben a formában még soha nem jelent meg. A Bukolikatájban című könyv versei annak idején megjelentek folyóiratokban, de így, egyben olvasni őket – a Borbély Szilárd által összerakott sorrendben – mégiscsak más.

Ez a költészet mindig mélyen érintett, már a kezdetektől. Harmadik kötetének, a Hosszú nap el című versgyűjteménynek 1993-as megjelenése óta így vagyok ezzel. Ez a régi könyve egyetlen hosszú­vers, amelyben egy sebzett, depresz­sziós és fokozhatatlanul érzékeny lélek beszél a szenvedés mély bugyraiból. Ebben az új könyvben ugyanez a hang beszél, sokszor álarcok mögött, mégis leplezetlenül. Utolsó, még életében megjelent könyve a Nincstelenek című regény volt, amely bizonyos értelemben önéletrajz, egy nyomasztó gyerekkor panorámaképe. A Bukolikatájban verseinek nagy része ugyanebben a környezetben „játszódik”, egy szatmári faluban. Néhol még a regény szereplői is feltűnnek, valamint számos helynév is ismerős lehet a Nincstelenekből. Az egész mégis más, radikálisan más. Borbély ezt a költői univerzumot elemelte a regény „rögvalóságából”, és mitikus térbe helyezte át. Alakjai egyszerre emberek és istenek, bár inkább istenek, akik emberként viselkednek. A görög és római mitológiából ismert alakok (Hermész, Dionüszosz, Mercurius, Ikarosz, Próteusz) bukkannak fel ebben a világban, és történetük mintegy ráíródik egy magyar falu lakóinak élettörténetére. A könyv alcíme Idÿllek, ami egyszerre provokatív és tragikus gesztus. Mert hogyan is lehetne idillekként értelmezni mindazt, amit ebben a könyvben olvasunk? Gyász, szenvedés, kilátástalanság itt az úr, a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán, a diktatúra sötét égboltja alatt. Az idegösszeroppanástól szinte megnémult anya, a munkába és a céltalanságba beleroppant apa, a szorongó gyerek és a durva, cinikus falubeliek összképe minden, csak nem idillikus. Emellett hangsúlyosan jelen van annak a traumának az árnyéka is, amely érzésem szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Borbély 2014-ben önkezével vessen véget az életének. Szülei 2000 karácsonyán rablógyilkosság áldozatai lettek. Édesanyját meggyilkolták, édesapja évekkel később halt bele maradandó sérüléseibe. Ez az élmény (vagy nem is tudom, minek nevezzem) itt is feltűnik a kötet talán legmegrendítőbb, Próteusz a pszichiátrián című versében.

A Bukolikatájban innen nézve egyfajta végrendeletként, összegzésként is olvasható. Persze nekünk, az utókornak könnyű dolgunk van, utólag beleláthatjuk a könyvbe a megírásakor még ismeretlen jövőt. Mégis mintha érzékelhető lenne a búcsúzás gesztusa, a távolodás a világtól. Talán a nyomasztó élmények és emlékek mitologikus térbe helyezése is ebből a – talán nem egészen tudatos – szándékból következik. Illetve abból, hogy így ez a szenvedéstörténet általános érvényűvé válik, időtől és tértől független, közös emberi tapasztalattá. Borbély Szilárd könyve verseskötet, ezt azért húznám alá, mert a fentiekből esetleg arra is következtethetne az olvasó, hogy itt valamiféle szociografikus szövegről van szó. Költészet, mégpedig a legnemesebb fajtából. Olyan képek egész sorát kapjuk itt, amelyeket valószínűleg soha nem felejtünk el. Mint például az Árkádiai legelő, alkonyi angyal című versben, ahol a család tehene, Manci véletlenül betéved plébániakertbe, ahol épp a templomi szobrokat restaurálják. „Állt a nagy állat megmerevedve / a szárnyas angyal szobra előtt. És nagy, puha rózsaszín / orrával közelített lassan az angyali archoz. Nem / hitt a szemének. Nagy orrlyukaival fujtatva próbálta / szagolni az angyalt, aki csak nézett festett szomorú / szemével a Manci barna szemébe.” Mint egy Tarkovszkij-filmben. És még sorolhatnám.

A Bukolikatájban egy tragikusan korán lezárult nagy költészet utolsó híradása, az utóbbi évek legerősebb verseskötete. Témája és világának minden tragikussága ellenére felemelő olvasmányélmény.

(Borbély Szilárd: Bukolikatájban. Jelenkor Kiadó, 2022)