Akit a társadalom betegített meg, azt a társadalomnak is kell meggyógyítania, méghozzá ingyen – vallotta Virág Teréz. A pszichoanalitikus éppen harminc éve, 1992. április 29-én hozta létre a holokauszt-túlélők terápiájára specializálódott KÚT szakrendelőt. Két évvel korábban szervezte meg az első magyar holokausztbeszélgető csoportot. A találkozókon sok gyerek és unoka először hallott arról, hogy a felmenőik miként élték át az üldözés, a deportálás, a lágerek borzalmait. Lányával, szakmai öröksége éltetőjével, Bárdos Katalin szakpszichológus-terapeutával beszélgettünk.

– Virág Teréz édesanyját 1944-ben hurcolták el a ravensbrücki koncentrációs táborba. A tizennégy éves, akkor már félárva Teri búcsúlevelet írt édesanyjának, amit aztán a barakk asszonyai imaként olvastak fel egymásnak minden este. Talán a levélnek is köszönhető, hogy a nagymamája túlélte a szörnyűségeket. Később a családtagokkal beszéltek arról, hogy mi történt a lágerben?
– Ahogy anyu az Emlékezés egy szederfára című könyvében írta az édesanyjáról: „…amíg élt, nem kérdeztem, nem beszéltettem erről a szörnyű hét hónapról. Csak a halála után, 1981-ben nyílt meg a lelkem arra, hogy mások szenvedéseinek a történetét meghallgassam”. Azt az időszakot, amíg az érintettek nem tudtak a holokausztról beszélni, ő lelki érzéstelenítésnek nevezte.

– Mindenkinek közel negyven év lelki érzéstelenítésre volt szüksége ahhoz, hogy szavakba tudja önteni az átélt borzalmakat?
– Nagyon sokaknak igen. Magyarországon a holokauszt okozta trauma feldolgozását megnehezítette az évtizedekig tartó diktatórikus rendszer. Rengeteg zsidó család eltitkolta a származását, nem beszélt a múltban elszenvedett tragédiákról. Azok közül, akik túlélték a koncentrációs tábort és hazajöttek, sokan elhagyták a vallásukat. Azt kérdezték, hol volt az Isten, ha megengedte ezt a sok szörnyűséget. Mindent el akartak felejteni. A halálról, a félelmekről egyébként is nehéz beszélni. Ilyenkor a lélek gyakran úgy védekezik, hogy a számára megterhelő eseményt törli, „meg nem történtté” teszi. Csak közben kiderül, hogy hiába nem beszélünk róla, a trauma okozta seb ott marad, és pszichés betegséget okoz, amit gyógyítani kell.

 

 

– Kinek rosszabb: annak, aki nem beszél, vagy annak, aki elől titkolják a szörnyűségeket?
– Minden érintettnek. Hermann Imre neves pszichoanalitikus, akit anyu az egyik nagy mesterének tartott, azt írta, hogy a titok elszigetel, válaszfalat emel két ember közé. Nem maga a titok, hanem a titokőrzés ténye izolál, a szeretet ugyanis nem tűri az elhallgatást. Az egyén ugyanakkor vágyik is arra, hogy megszabadulhasson a titoktól, mert amíg őrzi, magányos marad. A hallgatás közben azért így-úgy kiszivárognak részinformációk. Csakhogy a másik oldalon ezek a töredezett információk fantáziált szorongásokkal, félelmekkel kiegészülve rendeződnek egésszé. Így aztán gyakran azok is sérülnek, akik elől elhallgatják a traumatikus múltat. Nem tudják, csak érzik, hogy egykor valami szörnyű dolog történt a családtagjaikkal. Anyu a gyermekterápiák során jutott arra a következtetésre, hogy a gyerekek tünetei összefüggésbe hozhatók a nagyszülők által tudattalanul közvetített, többnyire elhallgatott holokausztmúlttal.

– A Transzgenerációs történetek – Örökül kapott traumák és feldolgozásuk című, tavaly megjelent, több neves szakemberrel közösen jegyzett kötetben mutatja be az agorafóbiás Anna esetét, akinek az édesanyját keresztény nagyszülei egy pici szobában bújtatták, miközben a zsidó nagymamát Auschwitzba hurcolták. Később a felmenők traumatikus múltja Annát is megbetegítette.
– Ahogy a könyvben is írtam, Anna még anyámnál kezdte a terápiáját, később pedig engem is megkeresett. Az ő esetén keresztül nagyon jól nyomon követhető az, amit anyám a transzgenerációs trauma átadásáról gondolt. Anna egy nehéz élethelyzet után, amikor a szerelme elhagyta, agorafóbiás lett: nem mert kilépni a lakásuk hat négyzetméteres szobájából. Az anyai ágon elszenvedett múlt, vagyis hogy édesanyja az ellenség elől bujkálni kényszerült, miközben a nagymamát elhurcolták, nála abban mutatkozott meg, hogy a magánéleti válság hatására nem mert kilépni a „biztonságos helyről”, a picinyke szobából. Azt Anna már csak a rokonoktól tudta, hogy édesanyja kisbabaként annyira féltette őt, hogy sétáltatás közben szinte ráfeküdt a babakocsira. Úgy bújtatta a kislányát, ahogy őt bújtatták annak idején a nagyszülei. Anna édesanyjának a félelmei a múltból táplálkoztak, nem reális fenyegetettség volt az oka. A tudattalanul továbbított régebbi traumák, főleg, ha később valós félelmek is rakódnak rájuk, neurotikus tüneteteket okozhatnak.

– Virág Teréz arra is rájött, hogy a holokausztot túlélő családok számára bizonyos szavak más jelentőséggel bírnak, mint azok számára, akik nem tapasztalták meg a lágerek borzalmait.
– Anyu megfigyelte, hogy a tűz, a füst, a gáz, a tábor, a vagon, a drótkerítés, a szappan szavak asszociatív összefüggésbe kerültek az elfojtott, félelmetes emlékekkel. A gyerekek a szavakhoz kapcsolódó feszültségből megérezhették a szüleik szorongásait, félelmeit, ezek számukra semmihez nem voltak köthetők, így traumatizálódtak ők is. Egyszer egy kisfiút gyakori rémálmok és koncentrációs zavarok miatt hoztak el hozzám a szülei. A gyerek egy madarásztáborban álmodott először Hitlerről és az általa okozott borzalmakról, majd sorozatossá váltak a szörnyű álmok. A család érintett volt a holokausztban. A beszélgetésünk során kiderült, hogy a madarásztábor és a koncentrációs tábor fogalma a gyerek tudattalanjában közel került egymáshoz. A rémálmok attól szűntek meg, hogy az összetapadt félelmeket sikerült szétválasztanunk. De nem csak bizonyos szavakhoz kötődtek félelmek. Anyu megfigyelte, hogy azok az anyák, akik közvetítő láncszemek a gyerek és a holokausztban érintett nagyszülő között, sokszor erőteljesebb érzelmi reakciót adnak olyan, veszélyt jelentő helyzetekben, amikor például a gyerek odamegy a konnektorhoz vagy a gáztűzhelyhez.

– Ön gyermekként tudott arról, hogy a nagymamáját annak idején elhurcolták?
– Tizenegy évesen egy véletlennek köszönhetően tudtam meg, hogy zsidó vagyok. Egy többnapos iskolai osztálykirándulás során vidéki családoknál töltöttük az éjszakát. Az esti ima idején megkérdezték, hogy én milyen vallású vagyok. Azt válaszoltam, hogy nem vagyok vallásos. Amikor otthon ezt elmeséltem, apu azt mondta, hogy ebből nyilván tudták, hogy én zsidó vagyok. Akkor ez kislányos büszkeséggel töltött el és nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az osztálytársnőm, aki jó barátnőm volt, szintén zsidó. Azt csak később tudtam meg, hogy a nagyanyámat annak idején elhurcolták. És az is csak aztán derült ki számomra, hogy apám a lábsérülését, amelynek a nyomai élete végéig láthatóak voltak, Auschwitzban szerezte. Sokáig nem tudott beszélni erről. Negyvenkilenc év hallgatás után írta meg a Tiszatájban az elhurcolásának és a sérülésének a történetét. Ebből az írásából tudtam meg, hogy az életét többször is egy náci orvos – akitől mindenki rettegett – mentette meg.

 

 

– A Herzog nevű SS-tiszt, korábban kölni asztalos két fiát az orosz fronton veszítette el, lányát és feleségét bomba ölte meg, a családi tragédiák után jelentkezett az SS-be. A foglyokat kegyetlenül verte, mindenki rettegett tőle. Mit gondol, mért segített az ön édesapján?
– Pszichológusként azt gondolom, hogy apu, aki fiatalon vagány, stramm srác volt, talán az egyik elveszett fiára emlékeztette őt. Legalább háromszor mentette meg apám életét. Amikor a szörnyű lábsérülése miatt az elgázosítandó sorba terelték, akkor Herzog odament, és akkora pofont adott neki, hogy a lendülettől átesett a másik sorba. Aztán – a saját életét is veszélyeztetve – kihúzta apám nevét a halálra ítéltek listájáról. Az ő érdeme az is, hogy miután apám balesetet szenvedett – a fatelepen, ahol dolgozott, két csille közé szorult a lába, a csont több helyen eltörött, a hús térdig felszakadt –, nem amputálták a lábát. Herzog adott parancsot, hogy operálják meg.

– Virág Teréz 1993-ban a második férjével, Kardos Péterrel a rendelő intézményes megalapozására hozta létre a KÚT Alapítványt. Az alapító okiratban azt írták, hogy bármilyen társadalmi traumatizációval sújtott beteget fogadnak. A Mély kútba tekinték… című, Mátis Lilla által rendezett, Virág Terézről szóló dokumentumfilmben az édesanyja azt mondta, a gyűlölet mindig lepergett róla, és ha egy nyilas vagy egy náci gyereke, unokája fordult volna hozzá segítségért, őket is örömmel kezelte volna a rendelőben. Mit jelent a KÚT elnevezés?
– Amikor anyu 1990-ben, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület szervezésében létrehozta a holokauszttúlélők beszélgetőcsoportját, és megkérdeztük tőle, miért épp KÚT lett a neve, akkor teljes természetességgel válaszolta, hogy „mert ez egy Közös Út Találkozó lesz”. Ezeken a beszélgetéseken pszichiáterek, pszichológusok, szociológusok, pedagógusok is részt vettek. A beszélgetésekről a Hunnia Filmstúdió készített filmet Sipos András rendezésében, amit április 29-én, a Mazsike székházában a KÚT megalakulásának 30. évfordulójára rendezett emlékkonferencián mutatunk majd be. Kiderült, hogy Raj Tamás – akkori rabbi, későbbi főrabbi – olvasatában a KÚT a héber Kedosim u Tehorim – szentek és tiszták – kifejezések kezdőbetűiből alkotott betűszó is lehet. Ez a hatmillió mártír megszólítása az imákban. De a csoport neve utal Thomas Mann József és testvérei című regényére is, amely így kezdődik: „Mélységes mély a múltnak kútja”.

– Sokáig a Teréz körúton működött a rendelő.
– Anyu nagy örömére, merthogy ő is Teréz… A rendelőt Soros-támogatásból sikerült létrehozni, a Teréz körúton kezdtem én is anyu mellett dolgozni. Pályázati pénzekből tartottuk fenn a rendelőt, más bevétel nem volt, mert anyu a holokauszttraumát társadalmi traumaként kezelte, és azt mondta, hogy akit a társadalom betegített meg, azt a társadalomnak is kell meggyógyítania. Később a rendelő többször elköltözött, először a Veres Pálné utcába, aztán anyu halála után a Szent István körútra, ahol egy ideig még hárman dolgoztunk. A hely azóta megszűnt, de a KÚT szellemiségét viszem tovább. Egy kicsit nagyképűen azt szoktam mondani, hogy a KÚT most már csak én vagyok.

– A holokausztszindróma kapcsán Virág Teréz több helyen is említi például az 56-os forradalmárt, Angyal Istvánt, aki megjárta Auschwitzot, a forradalom leverése után a bírósági tárgyaláson pedig halálos ítéletet kért magára. Vagy a zsidó származású olasz írót, Primo Levit, aki azt írta: „Meglehet, hogy valaki más helyett élek, valaki más rovására; (…) vagyis lényegében embert öltem.” A túlélők is küzdöttek a bűntudattal?
– Nagyon sokan feltették a kérdést maguknak: miért pont én maradtam életben? Jó néhányan – Primo Levi mellett például Bruno Bettelheim gyermekpszichológus – eldobták az életüket, kvázi önmagukon hajtották végre a náci ítéletet.

 

 

– Azt honnan tudja a szakember, hogy egy páciens problémái a holokausztból fakadnak, ha sokszor erről esetleg még ő maga sem tud?
– Ez nagyon jó kérdés. Anyutól annak idején ezt én is megkérdeztem. Az illető előtörténetéből, abból, hogy a családtagok hogyan élték meg a háborút, össze lehet rakni, hogy a családban érintett volt-e valaki a holokausztban. Értelemszerűen nem minden neurózis vezethető vissza a holokauszttraumára, de nagyon sok túlélő pszichés problémája a holokausztból fakad.

– A holokauszt máig okoz pszichés tüneteket?
– A Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány külsős pszichológusaként sok első generációs holokausztérintett – azaz 90 évesnél is idősebb – emberrel foglalkozom, a KÚT örökségeként látogatom őket hétről hétre. Ők már az életkorukból adódóan is nehezen mozognak, és mégis, amikor a pandémia, azaz a külső fenyegetettség miatt nem mehettek az utcára, az majdnem mindegyiküket rosszul érintette. Úgy látom, hogy a covidjárvány nagyon is előhívta a holokauszt alatt átélt traumákat. A Transzgenerációs történetek című könyvünk megjelenése után pedig hárman is megkerestek külföldről, akik azt gondolják, hogy a problémáik a holokauszttal függenek össze. A Talmud szerint aki megment egy életet, egész világot ment meg. Azt gondolom, hogy amíg engem bárki is felhív azzal, hogy a szorongásai, a pánikrohamai a holokauszttal állnak összefüggésben, addig rám szükség van.

– Tavaly A holokauszt nemzedékei címmel konferenciát rendeztek, és létrehozták a KÚT blogot is.
– 2018-ban Erős Ferenc szociálpszichológus vezetésével megalakítottuk a Virág Teréz Traumakutató Csoportunkat, és 2019 decemberében az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen (OR-ZSE) felavattuk a Virág Teréz-kutatószobát. A konferenciát Erős irányítása mellett kezdtük el szervezni, a címét is közösen találtuk ki: A holokauszt nemzedékei – Traumatizált generációk az interperszonális, szociális és kulturális térben. Feri hirtelen halála miatt a kutatócsoport a konferencia szervezését és lebonyolítását sajnos már nélküle fejezte be. A tavaly, április 15-én, egy nappal a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja előtt megtartott konferenciát az ő emlékének szenteltük. Reményeink szerint Feri születése 76. évfordulóján jelenik majd meg a konferencia előadásaiból – Heller Mária szociológussal és Vörös Katával, az OR-ZSE doktoranduszával együtt – szerkesztett könyvünk. Velük hoztuk létre a KÚT blogot is, ahol a trauma témakörében adunk közre írásokat.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/17. számában jelent meg április 22-én.