Az a szomorú igazság, hogy a mohácsi vész óta Magyarország ereje nem elég erős arra, hogy tartós szövetségtárs nélkül megélhessünk, érdekeinket kellő módon megvédhessük (Tisza István miniszterelnök az Országgyűlésben, 1904. július 8.)

Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták? (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)

Utassy József kortársam, aki sosem volt hajlandó szolgálni „aljas, nyomorító hatalmakat”, az 1960-as években parodisztikus éllel írta, hogy „Nekünk utat Kelet mutat, ezért ugat ránk a Nyugat.” Akkor már kevesen hitték nálunk, hogy valóban a jobb jövő ígérete és nem a szolgaság forrása a vörös cárok országa. Hatvan évvel később az Orbán-kormány médiája azt hirdeti, hogy a kommunista uralom idején annyira csodált Nyugatnak bealkonyult, válságban van, mint volt egykor a Római Világbirodalom. Ugyanakkor közel húsz éve jogilag és szervezetileg is a Nyugat része, szövetségese vagyunk, sorsunk közös. Mielőbb hagyjuk el a süllyedő hajót, szövetkezzünk Oroszországgal, és készüljünk föl arra, hogy a jövő Kínáé? Szent István, a reformkor, Széchenyi, Kossuth, Ady és a rendszerváltoztatók nagy tévedése volt a Nyugattól várni a magyarság jobb jövőjét? Vagy lehetséges a két politikai rendszer között manőverezni, ki lehet maradni az új hidegháborúból?

Magyarország a második világháborúból nem maradt ki. Sokak szerint a náci Németország utolsó csatlósa volt. (Rákosi Mátyás úgy mondta: „bűnös nemzet”.) Azonban éppen egy amerikai, 1933 és 1941 között Roosevelt elnök magyarországi követe, J. F. Montgomery cáfolta Magyarország Hitler iránti szolgalelkűségét Hungary, the Unwilling Satellite címen 1947-ben megjelent könyvében. Magyarországon csak a rendszerváltozást követően, 1993-ban jelenhetett ez meg magyar fordításban, Magyarország, a vonakodó csatlós címmel a Zrínyi Kiadó jóvoltából. Ránki György, a neves történész, kérdés formájában („Az utolsó csatlós vagy a vonakodó csatlós?”) lényegében már az 1980-as években letette a garast, hogy nem voltunk Hitler hűséges szövetségese. Miniszterelnökként Teleki Pál, Horthyval egyetértésben, megpróbált kimaradni a háborúból, és amikor válaszútra került, hogy vagy csatlakozik Hitler Jugoszlávia elleni támadásához, vagy előbb-utóbb a megszállt Lengyelország sorsára jut, az öngyilkosságba menekült. A Kállay-kormány 1943-tól egyértelműen a háborúból kiválni, „kiugrani” próbált. Ennek ellenére a köztudatban – nemcsak külföldön, de jórészt itthon is – az a kép rögződött, hogy Magyarország a második világháborúban a Jó és a Gonosz küzdelmében a rossz oldalra állt, 1944-ben zsidó származású állampolgárait segített a gázkamrákba küldeni. A „második Trianon”, az 1947-es párizsi béke nem értékelte, hogy Magyarország „vonakodva,” Romániánál vagy Szlovákiánál jóval kevésbé szolgálta ki a náci Németországot, és a leigázott Európában itt maradt fönn leginkább a szabadság. Ma a „Brüsszellel” hadakozó, az EU föllazítását javasoló, az Ukrajnát legföljebb félszívvel támogató Magyarország sokak szemében vonakodó szövetségesnek tűnik. Ha a Nyugat mégsem bukik el, mi lesz a sorsa a vonakodó, az egységet bomlasztó szövetségesnek?

Egyedül vagy szövetségben?

1990. május 22-én a rendszerváltozás és a nemzeti megújulás programját az Országgyűlésben meghirdető Antall József ígérete szerint „az új kormány európai kormány lesz a szónak nem csak földrajzi értelmében. A demokrácia, a pluralizmus, a nyitottság hagyományát valljuk. […] A kormány elkötelezi magát az európai integráció gondolatának…. célja a tagság elnyerése az Európai Közösségben.” Tizenegy évvel a miniszterelnök fájdalmasan korai halála után e cél megvalósult, sőt akkor már öt éve tagjai voltunk a világtörténelem legsikeresebb politikai és katonai szövetségének, a NATO-nak is. Azt hitte az ország döntő többsége, hogy ezzel a magyarság annyi vihart túlélt hajója, Ady komp-országa végre horgonyt vetett egy biztos kikötőben. Részvételünket az euro-atlanti integrációban két népszavazás erősítette meg.

A NATO-népszavazás kampányában mint a Magyar Atlanti Tanács elnöke, rámutattam, hogy barátok, segítők, társaság, „csapat” nélkül nemcsak a magánéletben, de a nemzetközi életben is nehezen boldogulnánk. Történelmünk ezt igazolja. Mohácsnál elveszett függetlenségünket az Oszmán-török és a Habsburg világbirodalom között őrlődve esélyünk sem volt visszanyerni. Végül csak egy széles európai összefogás hadserege verte ki országunkból a törököket. Az 1848–49-es szabadságharc győzelmeiben számos külföldi önkéntesnek volt szerepe, a végső vereséget azonban az okozta, hogy Kossuthnak nem sikerült Nyugat-Európát szövetségessé megnyerve elhárítani az orosz beavatkozást. A két világháborúban olyan katonai szövetségekkel álltunk szemben, amelyeknek a tagjai a világ gazdaságilag és katonailag legerősebb államai, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország voltak. Magyarország függetlenségét, nemzeti érdekeinek érvényesítését a jövőben sem sikerülhet biztosítanunk, ha egyedül vagyunk. Azzal, hogy tagjaivá váltunk Észak-Amerika és Nyugat-Európa majdnem minden demokráciáját és jólétben élő államát tömörítő politikai és katonai szövetségnek, évszázados kiszolgáltatottságunk véget ért, EU-tagságunkkal pedig lehetővé válik elmaradottságunk és szegénységünk fölszámolása.

A történelmi balsors jobbra fordulásával sajnos még nem mondhatjuk el, hogy a békénket és biztonságunkat fenyegető veszélyek elmúltak. Bennünket is fenyeget az iszlám fundamentalizmus, a terrorizmus és az illegális bevándorlás. Nemzetközi szinten folyik a bűnözés, az emberkereskedelem, a kábítószerek terjesztése, a pénzmosás. A szilárd és demokratikus berendezkedéstől távol álló országok egész sora rendelkezik atom-, vegyi vagy biológiai fegyverekkel, messzehordó rakétákkal. Az elszakított magyar közösségek jövője nincs biztosítva. És a háború újra megjelent a szomszédságunkban. Oroszország elnöke az Ukrajna elleni agresszió mellett nyíltan fenyegeti Lengyelországot, Litvániát és Moldovát. Követeli a NATO kivonulását az új tagállamokból. A felsorolt és a további veszélyek ellen az észak-atlanti szövetség hatásos védelmet és hiteles elrettentő erőt képvisel. Az itt tömörült országoknak az 1949-es alapítás óta – védelmük érdekében – eddig egy puskát sem kellett elsütniük, mert együttes erejük minden potenciális támadót elrettentett. A mai NATO hatékony eszközökkel rendelkezik az újabb keletű, nem hagyományos veszélyek, így a kibertámadások elhárítására is.

Hanyatlik-e a Nyugat és jobb-e a Kelet?

Lehetetlen, de szükségtelen is néhány mondatban összefoglalni, hogy mi a különbség a demokráciára, társadalmi részvételre, nyílt vitákra épülő Nyugat és a diktatórikus, centralizált, zömmel Európán kívüli politikai rendszerek között, ahol a társadalom szigorúan ellenőrzött, a tájékoztatás egyoldalú, a rend pedig a félelmen nyugszik. A kettő különbsége meglátszik az életszínvonalon, az emberek hangulatán, nem utolsó sorban pedig azon, mely országokba igyekeznek a munkát és jobb életet kereső milliók.

Tizenkét éve azt mondta Orbán miniszterelnök, hogy „nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban.” Sokunknak úgy tűnik, hogy egy ideje már a világpolitikában is inkább a Keletre tesz a magyar külpolitika. Csak vezérszavakban: Paks II. orosz hitelből, banknak álcázott orosz kémközpont, rendszeres találkozók Putyinnal, Türk Tanács, csatlakozás a kommunista diktatúra legmagasabb fokát megvalósító Kína „új selyemútjához”, Szegedet elkerülő belgrádi vasút kínai hitelből, Fudan egyetemváros. Eljutottunk oda, hogy 1849 és 1956 népének egy része a mostani háborúban az agresszornak drukkol, egyesek a magyar határok kiterjesztését várják tőle.

 

De mit tegyünk, ha a Nyugat megtagadja keresztény hagyományait, idegen és ellenséges kultúrák befogadója, nő a társadalom elégedetlensége a stagnáló életszínvonal és a hatalmas jövedelmi különbségek miatt. Vezető országa, az Egyesült Államok politikailag mélyen megosztott, irracionális és ostoba politikai és kulturális divatok veszik át a hagyományos értékek helyét. Az ellenvélemény szerint katonailag és gazdaságilag az Egyesült Államok továbbra is biztosan őrzi első helyét, a pénzvilág irányítója, a technológiai újítások, a tudományos felfedezések terén továbbra is verhetetlen. Demográfiai helyzete irigylésre méltó, alacsony a munkanélkülisége, a gazdaságilag aktívak többségben vannak a nyugdíjba vonultakhoz képest. Gazdasága nagyságát, termelékenységét és áruinak minőségét tekintve az EU sem mutatja a hanyatlás jeleit. A bevándorlás kezelésében korrigálja korábbi hibáit. Annak kedvezőtlen következményei miatt aligha jelenti ez a megoldást. Válságait, problémáit a Nyugat az elmúlt századokban mindig meg tudta oldani, és ma már sokasodnak a jelei, hogy az esztelen divatok, mint a woke vagy a nemváltás propagálása, visszaszorulóban vannak. Putyin Ukrajna elleni agressziója pedig olyan egységbe kovácsolta a demokráciákat, amire az 1950-es évek óta nem volt példa.

Miközben a magyar média bőségesen tudósít a nyugati demokráciák nehézségeiről, gyakran el is túlozva azok súlyát és elterjedtségét, alig olvasunk, hallunk arról, hogyan, milyen politikai és gazdasági körülmények között élnek az emberek tömegei Oroszországban vagy Kínában. Gazdag természeti erőforrásai révén Oroszország katonailag újra nagyhatalommá vált, de minden más területen reménytelenül elmarad a Nyugattól, és nem bír a függetlenségéért hősiesen harcoló Ukrajnával. Az államra és az attól függő vadkapitalistákra épülő gazdasága meg sem közelíti nyugati versenytársait. A magyar gazdaság keleti nyitása, a Keletre irányuló magyar export az elmúlt tizenkét évben növekedés helyett csökkent. Kína esetében elismeréssel adózhatunk technológiai fejlődésének, az űrkutatásban és a távközlésben elért eredményeinek. Fegyverkezése viszont komoly félelmet gerjeszt az egész Távol-Keleten. A hazai kormánypárti médiában ritkán hallunk az ujgurok elnyomásáról, egymillió ember „átnevelőtáborba” zárásáról, Hszincsiang és Tibet kínai kolonizálásáról. Hongkong lakosságának hónapok óta tartó harca szabadságuk maradványainak megtartásáért ugyancsak nem téma nálunk. Orwell rettenetes víziója a mindent látó, még a gondolatokat is ellenőrző politikai rendszerről Kínában megvalósult.

Ki lehet-e maradni az új hidegháborúból?

1989-ben úgy látszott, hogy a világtörténelem új korszaka kezdődik. Mára azonban nyilvánvaló, hogy amikor 1999-ben a csehekkel és a lengyelekkel együtt csatlakoztunk a NATO-t létrehozó washingtoni szerződéshez, és ünnepeltük a NATO 50. születésnapját, lezárult a hidegháborút követő, alig tíz éven át tartó reményteli korszak. Akár Pax democraticának, akár Pax Americanának nevezzük, az optimisták a konfliktusokkal és háborúkkal teli történelem végét ünnepelték, de még az óvatosabbak is a liberális demokrácia továbbterjedését várták Vancouvertől egészen Vlagyivosztokig. Téves az az újabban felkapott állítás, hogy 1990-ben az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt, hogy nem kerül sor a NATO keleti irányú bővítésére. Senki sem tudott előállni ezt tanúsító dokumentummal, nekem pedig, a NATO-ba igyekvő ország külügyminiszterének senki sem mondta, hogy tagságunknak bármely szerződés vagy akárcsak szóbeli ígéret az akadálya lenne. Az egyetlen akadály Oroszország érzékenységének a tiszteletben tartása volt, de ezt egy NATO–Oroszország-szerződés kiküszöbölte. Az ezredfordulón még az Orosz Föderáció NATO-hoz történő csatlakozása is szóba került.

A demokrácia és az emberi jogok világméretű terjedésének a gyorsítását akarta siettetni a NATO beavatkozása Koszovóban a nacionálbolsevik Szerbia által egy nemzeti kisebbség ellen kezdett népirtás megakadályozására, még inkább pedig a Szaddám Huszein iraki diktatúrája megdöntésére az Egyesült Államok és a hozzá csatlakozók (köztük hazánk) által indított háború. Igaz, hogy ez nem az Egyesült Nemzetek által adott mandátum alapján történt, de csak azért, mert Putyin Oroszországa és a Kínai Népköztársaság vétója ezt megakadályozta. A húsz éven át tartó afganisztáni háború, majd a kudarccal végződő „arab tavasz” eltemette a „demokráciaexport” vágyálmát. Addigra már kudarcot vallott Jelcin orosz elnök kísérlete, hogy az Orosz Föderációt pluralista demokráciává és jól működő piacgazdasággá alakítsa.

Az utód, Putyin a 2008-as georgiai (grúziai) háborújával megkezdte a szovjet birodalom helyreállítását, de sem ez, sem 2014-ben a Krím félsziget annektálása és Ukrajna délkeleti határvidékéért indított háborúja nem riadóztatta az olcsó orosz olaj és gáz, valamint a nagy orosz térség kínálta üzleti lehetőségek bűvöletében élő nyugati demokráciákat. A külpolitika fő feladata a gazdasági érdekek előmozdítása – nemcsak a magyar kormány hitte és hirdette ezt. Kína világméretű gazdasági aktivitását kísérő intenzív fegyverkezése, a Dél-kínai-tenger fokozatos katonai ellenőrzés alá vonása is csak a szomszédos államokat és az Egyesült Államokat aggasztotta.

Az Ukrajna ellen indított orosz háború azonban vészcsengőnek bizonyult. A nyugati demokráciák ráébredtek, hogy Ukrajnában a tét jóval nagyobb, mint egy középhatalom fönnmaradása. „A harc a demokrácia és az autokrácia, a szabadság és az elnyomás, a szabályokon alapuló rend és a brutális erő uralma között folyik” – figyelmeztetett Biden elnök Varsóban idén márciusban. Ez hidegháborús nyelvezet? Igen, hiszen a mostani madridi NATO-csúcs, az ott elfogadott dokumentumok után benne vagyunk az új hidegháborúban, ehhez nem férhet kétség. És ahhoz sem, hogy ki indította el ezt a folyamatot. Csak most nem Lengyelországot, hanem annak szomszédját, Ukrajnát érte provokálatlan agresszió. Putyinnak az a célja, hogy Ukrajnából egy másik Belarusz, orosz bábállam legyen, már aligha fog megvalósulni, de még elérheti, hogy annektálja Ukrajna keleti és déli részét, elvágva az országot a tengertől, megszerezve ezen területek igen jelentős nyersanyag-kincseit.

Érdekében áll-e Magyarországnak akár egy ilyen részleges orosz győzelem, és hogy újra egy agresszív, diktatórikus berendezkedésű, katonailag erős, de minden más tekintetben gyönge nagyhatalom legyen a szomszédunk? 1956-os szabadságharcunk valamennyire „lemosta a gyalázatot,” a világ szemében feledtette két világháború rossz emlékét, a rendszerváltozásban a lengyelekkel vállvetve tanúsított úttörő szerep pedig világszerte széles körű elismerést váltott ki. Az utolsó tíz évben a „Brüsszel” (azaz az Európai Unió) ellen folytatott propaganda-hadjárat és állandó ütközés, vétók vagy azzal fenyegetőzés nyomán külföldön elterjedt a vélemény, hogy Magyarország megbízhatatlan szövetséges, sőt Putyin orosz elnök kiszolgálója. Jobb esetben lavíroz a Nyugat és a Kelet között. Az előző század második felében kivívott és erősödő magyar tekintély, presztízs elveszett, a szövetségeseink, barátaink körében a magyar kormánnyal szemben erősödő bizalmatlanság és vádak jelentős gazdasági és pénzügyi következményeket vonnak maguk után. Visegrád és a különleges magyar–lengyel barátság romokban.

Nemcsak a történelem, a jelenlegi nemzetközi viszonyok is amellett szólnak, hogy jóban-rosszban tartsunk ki jelenlegi szövetségi rendszerünk és az európai integráció mellett. Az ukrajnai konfliktusban nincs helye a semlegességnek, legnagyobb szomszédunk léte forog kockán. Vannak jogos kifogásaink az ukrajnai nacionalizmus megnyilvánulásaival szemben, a kárpátaljai magyar iskolarendszer részleges fölszámolása ellentétes az 1991-es magyar–ukrán államközi szerződéssel is. De mikor van jobb esély panaszaink orvoslására: ha a bajban Ukrajna mellett állunk, vagy ha azt hangoztatjuk, hogy ez nem a mi háborúnk, és a béke érdekében Ukrajna fogadja el Moszkva diktátumát?

Az egészen a közelmúltig az EU által belpolitikája miatt gyakran bírált és büntetésekkel fenyegetett Lengyelország az ukrán háborúban példamutató szolidaritást mutat az iránt az állam iránt, amely az egykori Lengyel–Litván Unió utódállama, és ahonnan a lengyeleket a szovjet rendszer elűzte. Az EU által bírált jelenségekben kompromisszumokra kész. Megnyílóban vannak feléje az unió pénzcsapjai. Ennél is fontosabb azonban, hogy a Nyugat vezető hatalmaival szoros, meghitt viszonyt ápol. Példás szövetséges, Magyarország pedig vonakodó szövetséges. Emlékszünk még az ’56-os, kora októberi jelszóra? „Lengyelország utat mutat, kövessük a lengyel utat!” Bízzunk abban, hogy a július 7-i, az EU-nak tett szerény gesztusok efelé mutatnak.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/29. számában jelent meg július 15-én.