Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

A lassan három hónapja dúló háborúról érkező hírek áradatában ma egészen elképzelhetetlennek tűnik, hogy Oroszország és Ukrajna kapcsolatai valaha is barátiak vagy legalábbis kevésbé ellenségesek lesznek a jövőben. A februárban indított orosz támadás olyan törést jelent a két nép történetében, amit aligha lehet majd könnyen helyrehozni.

Kívülállóként az ember hajlamos testvérháborúként „elintézni” az orosz–ukrán konfliktust, sőt a háború előtt még Vlagyimir Putyin is írt egy hosszú esszét, amelyben azt fejtegette, hogy a két nemzet valójában egy tőről fakad, ezért fel kellene hagyni az ellenségeskedéssel, és Ukrajnának együtt kellene működnie Oroszországgal a szebb jövőért. Az írás persze nem aratott osztatlan sikert Ukrajnában, ami nem is csoda, hiszen az orosz elnök olyan megállapításokat tett benne, mint hogy „ma csak az a jó hazafi Ukrajnában, aki gyűlöli az oroszokat. Sőt, az egész ukrán államiság is erre az ötletre kíván építkezni a jövőben”, ráadásul az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján az Oroszországgal való „együttműködés” gondolata sem lehetett túl szimpatikus az ukránoknak.

De miből táplálkozik ez az orosz hozzáállás Ukrajnához? Sokak szerint egyszerűen Moszkva imperializmusáról van szó, és ez nem is áll távol a valóságtól. A Szovjetunió felbomlását sok orosz afféle nemzeti katasztrófaként élte meg, hiszen ez a szuperhatalmi státusz elveszítését is magával hozta, és Oroszországból egy csapásra egy közepesen fejlett, viszonylag alacsony jövedelmű ország lett. Mindennek természetesen a Kreml is tudatában volt, ezért a Szovjetunió „újjászervezésére” irányuló kísérletek már az 1990-es évek elején megkezdődtek.

A jelenlegi konfliktus szempontjából különösen érdekes, hogy a szovjet utódállamok függetlenedés utáni integrációját – és az orosz dominancia átmentését – célzó Független Államok Közössége születésénél éppen az ukránok bábáskodtak. A szláv trojkának is nevezett csoport tagjaként ugyanis Leonyid Kravcsuk, Ukrajna első elnöke is ott volt azon a találkozón, ahol Mihail Gorbacsov felajánlotta neki és Sztanyiszlav Suskevicsnek, Belarusz – a napokban elhunyt – első államfőjének, hogy alapítsák újra a Szovjetuniót. Kravcsukot és Suskevicset nem nyűgözte le az ötlet, így egyfajta kompromisszumos megoldásként csak az azóta is afféle „à la carte rendszerben” működő FÁK jött létre, amelyből Ukrajna 2018-ban kilépett.

Kijev ekkor még közel sem olyan határozott oroszellenes külpolitikát folytatott, mint napjainkban. A fiatal ukrán állam vezetőiben élt ugyan egyfajta távolságtartás az oroszokkal szemben, amit az 1994-es budapesti memorandum is bizonyít, azonban a jelszó az maradt, hogy meg kell őrizni a pragmatikus együttműködést, és kerülni kell az összetűzéseket Oroszországgal. Leonyid Kucsma elnöksége idején ezt az úgynevezett multivektorális külpolitika váltotta fel, amely egyszerre tűzte ki célul az oroszokkal és a nyugati szövetségi rendszerekkel való szoros kapcsolatok és integráció kiépítését – igaz, a reformok és az oligarchiával való szakítás iránti nyitottság szinte teljes hiánya folytán a nyugati törekvés nap­jainkig is inkább csak deklaratív maradt.

E részleges kurzusváltás nagyjából egybeesett az orosz külpolitika romantikusnak nevezett korszakának végével. Azt az időszakot egyfajta idealizmus jellemezte a Kreml részéről, amely szerint Oroszország és a Nyugat természetes szövetségesek lehettek volna, Moszkvának pedig nem is kellett volna erőszakkal vezető szerepet szereznie magának a posztszovjet térségben, mert az utódállamok előbb vagy utóbb amúgy is a régi-új hatalmi központ irányába tendáltak volna.

Ez nem következett be: a kulcsfontosságú európai utódállamok közül a balti köztársaságok azonnal nyugat felé orientálódtak, Moldova románosítani kezdett, Ukrajna pedig kissé teketóriázva ugyan, de szintúgy nyugat felé kezdett nyitni. Ez rendkívül kedvezőtlen fordulat volt Moszkva szempontjából, ezért már a kilencvenes évek közepére megszületett az elképzelés, amely szerint az egykori Szovjetunió teljes területét különleges orosz érdekszférának kell tekinteni.

Kijev eközben laza együttműködésbe kezdett a NATO-val, amit az is motivált, hogy ebben az időszakban két szomszédja, hazánk és Lengyelország is a katonai szövetségbe való belépés közvetlen közelébe került. Az ukrán csatlakozás lehetőségére Washingtonban is sokan is felkapták a fejüket. Zbigniew Brzezinski, a Jimmy Carter-adminisztráció híres tanácsadója már a Szovjetunió összeomlása után célozgatni kezdett arra, hogy Oroszország csak akkor válhat valódi eurázsiai birodalommá, ha képes integrálni Ukrajnát; vagyis Amerikának ezt kell megakadályoznia, ha a saját kifutójában akarja tartani az orosz medvét.

Az ukrán és a grúz NATO-csatlakozás kieszközölése a George W. Bush vezette kormány egyik fontos külpolitikai törekvése lett, noha az európai szövetségeseknél nem aratott túl nagy sikert. Az öreg kontinensen még sokan emlékeztek az amerikai külügy szovjeteknek tett ígéretére, amely szerint a német újraegyesítés után „egy arasszal sem” tolják majd keletre a NATO határait, és amiről azóta persze sokszor bebizonyosodott, hogy legfeljebb annyit ért, mint az a darab papír, amire leírták – már ha leírták.

Ukrajna körül tehát integrációs versenyhelyzet alakult ki. Későn jövőként a 2000-es évek második felében az Európai Unió is csatlakozott a Keleti partnerség kezdeményezésével, amelyben természetesen Ukrajna is részt vesz.

Mintha az álmok és a realitás állna szemben egymással: az ukrán politikai elit egy része – közelről sem az egésze – nagyon szívesen a nyugati integráció útjára lépne, de ez az ország geopolitikai helyzetét és Oroszország közelségét tekintve kezdettől fogva elég valószerűtlen elképzelés.

Mindettől függetlenül nem megalapozatlan azt állítani, hogy a Nyugat többször is igyekezett a saját javára befolyásolni az ukrán belpolitikai széljárást. A 2004-es narancsos forradalom, illetve a 2014-es majdani forradalom, amelyet az ukrán fősodor valamilyen oknál fogva a hangzatos „erény forradalma” névvel illet, mind erről tanúskodnak – elvégre egy többé-kevésbé demokratikusan megválasztott elnököt söpörtek el, akinek a külpolitikai irányvonala nem mindenben felelt meg a nyugati elképzeléseknek.

Ugyanez visszafelé is működött: Moszkva elnököt ugyan nem buktatott, minden lehetséges módon igyekezte megnehezíteni mind Viktor Juscsenko, mind pedig Petro Porosenko és Volodimir Zelenszkij munkáját. A Krím elszakítása után kiírt népszavazás, amivel az oroszok a félsziget Ukrajnáról való leválasztását utólag legitimálni próbálták, logikailag e machinációk sorába illeszkedik.

De vajon eldönthető-e valaha valamelyik fél javára ez az integrációs verseny? Orosz részről az elmúlt három hónapban erre látunk egyre elkeseredettebb, tragikus következményekkel járó kísérletet.

Hiába volt a 2014-ben kitört kelet-ukrajnai háború első, 2015-ig tartó szakasza úgynevezett korlátozott háború – amelyben a támadó fél tartózkodik a pusztító erejű fegyverek bevetésétől –, végső soron azt az Oroszország szempontjából egyáltalán nem kívánt hatást érte el, hogy Kijev még nagyobb lendülettel indult meg a nyugati integráció felé vezető úton, a NATO és az Egyesült Államok pedig még nagyobb meggyőződéssel fegyverezte fel az ukrán hadsereget. Ezzel Moszkva igen nehéz helyzetbe manőverezte magát, ráadásul az sem egyértelmű, hogy az orosz vezetésnek valóban szándékában állt-e annak idején háborút indítani a Donbaszban.

Úgy tűnik tehát, hogy Oroszország minden próbálkozása az integrációs verseny eldöntésére éppen ellentétes hatást vált ki: minél jobban szeretné integrálni Ukrajnát, annál közelebb taszítja a Nyugathoz. Csakhogy Moszkvának éppen ezt kellene elkerülnie, ha úr szeretne maradni a saját érdekszférájában – ördögi kör.

Ebből az következik, hogy Oroszország számára csak és kizárólag a teljes győzelem lehetne elfogadható Ukrajnában, mert máskülönben mindig fennállna Ukrajna nyugati integrációjának veszélye. De az elmúlt hetek-hónapok tapasztalatai azt mutatják, hogy az oroszok nem képesek kiharcolni ezt a győzelmet, viszont valószínűleg vereséget sem fognak szenvedni. Vagyis az ukrajnai konfliktus várhatóan nem egyhamar, sőt talán soha nem is ér majd véget, legalábbis amíg az egyik fél döntően le nem tudja győzni a másikat.

Nyitóképen: Kinek a hazája? A kijevi Haza anyácska óriásszobor a szovjet címerrel. Fotó: Shutterstock