A múlt héten fogadta el az Országgyűlés azt a törvénycsomagot, amely arról híresült el, hogy vármegyékké nevezte át a megyéket. Ebbe a salátatörvénybe az utolsó pillanatban belekerült egy olyan javaslat is, amelyik alaposan átszabta volna a háztartások által létesített kutak szabályozását. A javaslat végül kimaradt a szavazásra bocsátott csomagból, de mivel nem először kísérelte meg a kormány, hogy lazítson a háztartások által fúrt kutak koordinációján, elképzelhető, hogy a változás ellen tiltakozó szakmai szervezetek csupán a csatát nyerték meg, az ország felszín alatti vizeinek felelős használatáért vívott háború még nem ért véget.
A Magyarország vízkészleteiért aggódó szakmai szervezetek nemrégiben egységesen emelték fel a hangjukat egy törvényjavaslat ellen, amelyik lehetővé tette volna, hogy szinte bármelyik háztartás engedélyeztetés nélkül létesítsen kutat a telkén saját használatra. Ráadásul ezeket a hatóságok nem is ellenőrizhették volna. A terv az volt, hogy a javaslatot a vármegyékről szóló törvénycsomagban szavazza meg a parlament, ám ez az utolsó pillanatban mégis kikerült a dokumentumból.
Hogy mi lehetett az oka a javaslat visszavonásának, arról a szakmai szervezeteknek is megoszlik a véleménye. Van, aki úgy gondolja, hogy elsősorban közegészségügyi okai lehettek a visszakozásnak. A törvény szerint az engedély nélkül létesíthető kutak alapvetően háztartási vízigény kielégítésére szolgáltak volna, és legfeljebb az első vízzáró rétegig érhettek volna le. Magyarán a talajvizet használhatták volna. Csakhogy a talajvíz Magyarország szinte teljes területén olyan minőségű, hogy ivóvízként vagy más háztartási célra csak nagy kockázat mellett használható. Erről azonban a lakosság egy részét nem könnyű meggyőzni, ezért félő, hogy hatalmas egészségügyi kockázatot jelentett volna, ha az állam ily módon ösztönözte volna az embereket a talajvíz használatára.
Ez a kockázat egyébként már most is fennáll, nem könnyű megértetni az emberek egy részével, hogy annak a kútnak a vize, amelyikből a nagyszüleik ittak, ma már nem alkalmas a fogyasztásra. Elég egy nem megfelelően csatornázott környékbeli település vagy egy gondatlan gazda, aki a permetszert a kútjába önti (erre is akad példa), hogy végzetesen beszennyezze a vízbázist. Márpedig a talajvízen rengeteg ember osztozik, a nagy számok törvénye alapján akad közöttük olyan is, aki nem törődik a környezettel.
A szakmai szervezeteknek azonban nem csak egészségügyi kifogásai voltak a törvénnyel, hanem sok egyéb más is. Mint azt Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője lapunknak elmondta, a jogszabály ugyan előírta volna, hogy csak a háztartási vízigény kielégítésére elegendő vizet lehet kiemelni a kutakból, meg is határozott erre egy értéket, de emellett a hatóságok számára megtiltotta volna a kutak ellenőrzését. Így nem járhattak volna utána, hogy a tulajdonosok nem lépik-e túl a meghatározott vízkivételi értéket, ahogy annak sem, hogy a kutak megfelelnek-e a műszaki előírásoknak, például nem mennek-e mélyebbre a jogszabályban előírtnál.
A szakértő szerint a magyar vízgazdálkodás egyik nagy problémája az, hogy nem kezeli egységként, egy rendszerben a felszíni és a felszín alatti vizeket. Hermetikus vízzáró réteg ugyanis nem létezik. A talajvíz szennyezései leszivárognak a mélyebb rétegekbe is. Ha pedig a kutak létesítői felelőtlen módon átütik ezeket a rétegeket, akkor a folyamat felgyorsul. Ezért fontos, hogy a kutak szakszerűen, a szabályok betartásával létesüljenek.
Jelenleg a katasztrófavédelem végezheti az ellenőrzéseket, ám az illegális kutak száma így is nagyon magas. Egyes becslések szerint az engedély nélkül kitermelt víz mennyisége ipari mértékeket érhet el. Emellett a mezőgazdaság és az ipar vízigénye is folyamatosan nő. Ma már annyi vizet szívunk ki a talajból, hogy az ország jelentős részét a kiszáradás fenyegeti. Az elmúlt évtizedekben a Homokhátságokon, Duna-Tisza közén és a Nyírségben 4-7 métert csökkent a talajvíz szintje. A szivattyúszerelők arról számoltak be, hogy az utóbbi időben rengetegen fordulnak hozzájuk azzal, hogy elromlott a készülékük, aztán öt esetből négyben kiderül, hogy a szivattyúnak semmi baja, ellenben kifogyott a víz a kútból, amelyikről azt gondolták a tulajdonosaik, hogy az idők végezetéig kiszolgálja őket.
Dedák Dalma szerint manapság egy gazda évente 200-400 milliméter csapadéknak megfelelő vizet öntöz, miközben egy olyan száraz régióban, mint például a Homokhátság, egy csapadékos tél során is csak 40-50 milliméternyi víz szivárog be a talajba. Ez a kitermelés nyilvánvalóan nem fenntartható. Ha emellett a háztartási célra létesített kutak ellenőrízetlenül fogyasztanák a vizet, ez a folyamat még inkább felgyorsulna.
Rózsa Attila, a Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke ezt az állapotot egy szemléletes példával érzékeltette. Tegyük fel, hogy egy település bankszámlájához minden helyi lakos hozzáférhet. Aki nagyobb összeget, például 10 ezer forintnál többet akar levenni, annak engedélyt kell kérnie az önkormányzattól. Ennél kevesebbet azonban bárki engedély nélkül kivehet. Ki tudná megmondani, hogy hány forint lesz ennek a településnek a számláján a hónap végén?
Amíg bőségesen érkezett pénz a számlára, senkit nem érdekelt, ki mennyit vesz ki belőle, manapság azonban oda kell figyelnünk, mert a készleteink megfogyatkoztak.
Az elnök szerint a törvényjavaslat hátterében az állhat, hogy az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy gyorsan, egyszerűen és olcsón tudnak kutat létesíteni az ingatlanjaikon. A politika pedig megpróbál a szavazók kedvében járni, ezért időről időre mellé állnak a szabályozás enyhítését célzó kezdeményezéseknek.
Mint azt Rózsa Attila felvázolta, jelenleg a kutak engedélyeztetésében háromosztatúság érvényesül. Vannak azok a kutak, melyekre a jegyzők adják ki az engedélyt, vannak, amelyeket a Katasztrófavédelmi Igazgatóságnak, vannak, amelyeket a Nemzeti Földügyi Központnak kell engedélyeznie. Az első típusba a lakossági célú, talajvízre kiterjedő kutak tartoznak, céljuk a ház körüli szükségletek kielégítése. Persze ez esetben felmerülhet a kérdés, hogy mit nevezünk talajvíznek. Magyarországon egy általános, 30 méteres érték terjedt el. A jegyzők többnyire ezekre a 30 méternél sekélyebb kutakra adnak engedélyt. Ez azért fontos, mert így legalább ezek a kutak bekerülnek a nyilvántartásokba. A nagyobb vízkivétellel járó talajvíz-kutakat, amelyek nem lakóingatlanokhoz tartoznak, hanem mezőgazdasági területek, ipari területek igényeit szolgálják ki, valamint a mélyebb vízadó rétegekre telepített kutakat a Katasztrófavédelmi Igazgatóságok engedélyezik. Ez 2021-ben annyiban változott, hogy az öntözőkutakra ma már a Nemzeti Földügyi Központ adhat engedélyt.
A salátatörvény három dolgot módosított volna: kivette volna az engedélyeztetés alól a lakossági kutakat, így azokat mindenféle bejelentés, jóváhagyás nélkül lehetett volna létesíteni. A második, hogy elvették volna a vízügyi hatóság jogát attól, hogy ezen kutakat ellenőrizze. A harmadik pedig az, hogy a vízügyi hatóságok számára írta volna elő az igazolási kötelezettségét annak, hogy egy talajvízre telepített, 50 méternél sekélyebb kút műszaki állapota nem megfelelő. Ez persze nem kis kihívás elé állította volna a hatóságokat, hiszen bejelentési kötelezettség híján nem is tudhatták volna, ki, hol létesített kutakat. – Világos, hogy a törvényjavaslat nem tette volna lehetővé a fenntartható vízgazdálkodást. Márpedig a vízgazdálkodás fenntarthatóvá tétele állami feladat. Nem szabad lemondanunk ennek a lehetőségéről – jegyezte meg Rózsa Attila.
Persze az állapotok most sem tökéletesek. Különösen a jegyzők által engedélyezett, kisebb kutak esetében sok a szabálysértés. A 30 méteres kutak, mire elkészülnek, lehet, hogy 100 méterre nyúlnak le, és gyakran a szerkezetük, műszaki állapotuk sem megfelelő. A kivitelezés ellenőrzése sajnos ma is minimális, ha elvennék ennek a lehetőségét a hatóságoktól, az végzetes lenne.
Egyelőre azonban nem veszik el. A szakmai szervezetek fellélegezhetnek egy időre. Csakhogy nem lehetnek benne biztosak, hogy végleg lekerült-e a terv a napirendről, vagy csak azért hívták vissza a javaslatot, hogy apróbb változtatásokat végezzenek rajta. Mivel 2018-ban már volt egy hasonló, szabályozást fellazító kísérlet, ami akkor az Alkotmánybíróságon akadt fenn, félő, hogy idővel újra a parlament elé kerül majd a kutak szabályozásának kérdése. Bízzunk benne, hogy nem a szakmai szervezetek megkérdezése nélkül.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/31. számában jelent meg július 29-én.