A Teljesen idegenek óta talán még kevésbé tartanánk jó szórakozásnak, hogy barátainkkal közösen kitegyük a telefonjainkat az asztalra, és együtt olvassuk fel az üzeneteket. Az olasz rendező, Paolo Genovese filmje meghódította a világot, számos feldolgozás készült belőle, köztük a magyar BÚÉK-kal. Genovese új filmjével, a Szuperhősökkel érkezett Budapestre, a Puskin moziban beszélgettünk vele.

Kevesebben ismerik Paolo Genovese nevét, mint ahányakhoz elért filmje, a Teljesen idegenek híre. Ha másképp nem, legalább az egyik feldolgozásán, nálunk épp a BÚÉK-on keresztül. Sokat veszít, aki kihagyja a Genovese-filmet, hiszen bár a magyar változat is vállalható lett, de kreativitásban, humorban messze elmarad az olasz eredetitől. Ami 2016-ban nagyon eltalálta a korszellemet, bizonyos értelemben kicsit elé is ment, épp ezért válhatott annyira sikeressé. Hat évvel később még inkább igaz, hogy a világ az okostelefonjába zárkózott. Ide futnak be titkos üzenetek a szeretőktől, itt intézik a családtagok elől titkolt kezeléseket, itt őrizzük azokat a képeket és videókat, amelyeket nagyon nem tárnánk szélesebb nyilvánosság elé. És amikor mégis csak úgy döntünk egy „játék” keretében, hogy a barátok előtt egy estére megnyílunk, akkor jövünk rá, mennyire nem ismerjük még önmagunkat sem.

Genovese legutóbb bemutatott két filmje, a Teljesen idegenek mellett A hely is arról szólt, hogy egymáshoz közel álló emberek mennyire nem ismerik egymást. A Szuperhősök ezeknél szívderítőbb történet egy kapcsolat fennmaradásáról. A cím is azokra utal, akik a megpróbáltatások ellenére végül együtt maradnak, menekülés helyett küzdenek a kapcsolat megjavításáért. Miközben az elmúlt évtizedek kedvelt életmód-tanácsa sokkal inkább az volt, hogy engedjük el, ami nem működik. Még a Teljesen idegenek egyik szereplője is ezt mondta: miért nem tudnak elválni, akiknél már nem működik az egész? Sokszor túl könnyen engedjük el a dolgokat, nem? – kérdezzük a rendezőt. Aki abszolút egyetért, „a párok társadalmi helyzete, felfogása nagyon megváltozott az elmúlt évtizedekben. Még a hatvanas-hetvenes években is inkább együtt maradtak mindennek ellenére. Nem volt ennyire jellemző, hogy néhány év után, amikor szembesültek a problémákkal, rögtön el is váljanak. Sokkal elfogadottabb ma felnőttként egyedül élni, felbontani több éves házasságokat. A közösségi média pedig külön megkönnyíti, hogy újra kapcsolódjunk más emberekhez. Nem olyan félelmetes az elhagyás gondolata, mert ott van bennünk, hogy majd jön valaki más.”

Azt viszont nem gondolja, hogy ez feltétlenül negatív lenne. Értékelhetjük úgy is szerinte, hogy nagyobb a döntési szabadságunk. Az mindenesetre biztos, hogy megváltozott a párkapcsolatok társadalmi funkciója, mozgástere.

 

De nevezhetjük ezt valódi szabadságnak? – kérdezünk vissza. Nem inkább arról van szó, hogy egyre kevésbé tudunk kötődni másokhoz? Hogy önzőbbekké válunk, és ha valaki nem teljesíti be az elvárásainkat, rögtön ott is hagyjuk? Genovese elismeri, biztosan benne vannak ezek is. Hangsúlyosnak viszont azt látja, hogy a párnak mint olyannak a létezése társadalmilag megváltozott. Nagyobb szabadságunk pedig akkor lehet, ha a lehetőségeink is megvannak hozzá. „Nem olyan régi történet ez, és összefügg azzal, a férfiak és a nők milyen szerepeket töltöttek be az elmúlt korokban. A férfi testesítette meg az autonómiát, ő dolgozott, míg a nő sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben létezett. Ma, amikor a férfi és a nő a nyugati világban már közel egyenlő jogokkal, társadalmi helyzettel rendelkezik, két autonóm szereplő lett a kapcsolatban. Külön kasszával, karriervágyakkal, elképzelésekkel. Így sokkal önállóban gondolkodnak a jövőjükről. Nincs már meg a korábbi függő kapcsolat, egy döntő személyből lett kettő a kapcsolatban”, mondja Genovese.

A véletlen műve egyébként, hogy most mutatták be a filmet, az még a koronavírus-járvány előtt készült. Tehát nem arról volt szó, hogy ahogy egy negatívabb korba léptünk, úgy igyekezett megmutatni, hogy együtt maradhatunk és kiismerhetjük a másikat a nehézségek ellenére is. Hozzáteszi, a Teljesen idegenekben valóban a sötétebb oldalait, a hiányait láthattuk a párkapcsolatoknak. Talán egy erre való reakció is, hogy a Szuperhősökben pedig meg akarták mutatni egy kapcsolat jó oldalát. Azt, hogy két ember szeretheti egymást minden nehézség ellenére.

A járványidőszak ugyanakkor nem kedvezett a hosszú távú kapcsolatoknak sem, az összezártság miatt sokan elhidegültek, kapcsolatok mentek tönkre. Ráadásul a családon belüli erőszak terén is rosszabbá vált a helyzet. Mennyire foglalkoztatja mindez Genovesét? Érkezhet az ő karanténmozija is? Siet leszögezni, nem tervez hasonló filmet forgatni. Érvelése nem feltétlenül magától értetődő, mindenesetre az elmúlt éveket ismerve elfogadható: „Furcsa időszak volt ez, amelyet százféle szempontból vizsgáltak már, rengeteg dolgot láthattunk, hallhattunk. Nincs igazán hozzáfűznivalóm mindehhez, nem is szívesen foglalkoznék vele.”

Másrészt a Szuperhősöket mégis csak tudja kapcsolni a pandémiához, hiszen az elmúlt két évben nagyon hangsúlyossá vált a párkapcsolatok időbeli meghatározottsága. Hogyan töltsük el a hirtelen ránk szakadó időt? Hogyan éljük túl azt a kényszerű bezártság heteit, hónapjait? Miután a film a járvány ideje alatt jött ki, ez pluszjelentést is adhat neki. A Szuperhősök a rendező felfogásában lényegében az időről szól. Arról, hogy miként nehezíti meg a párkapcsolatokat, hogyan alakulnak át az egymás iránti érzelmeink.

 

Talán emiatt is az egyik legszebb romantikus film, az Egy makulátlan elme örök ragyogása juthatott róla eszünkbe. Ott is az volt az üzenet, hogy érdemes együtt maradni, még ha tudjuk, hogy idővel egymásra unhatunk, mind többet vitázhatunk, új nehézségekkel szembesülhetünk. Inspirálta Michel Gondry és Charlie Kaufman közös munkája? Bárcsak lenne ilyen kapcsolat a két film között! – vágja rá Genovese. Az egyik kedvencéről van szó ugyanis. Nagyon egyedi narratívában mesél szerinte a kapcsolatok szép és fájdalmas emlékeiről. A mai filmkészítés nagy kihívásának tartja, hogy szinte már mindent elmondtak a párkapcsolatokról is. Mit lehet ehhez még 2022-ben hozzátenni? Hogyan mutassuk be úgy, hogy a néző ne azt mondja, ezt már rengetegszer látta? Ebben volt a kihívás számára.

Kérdezzük arról is, a Teljesen idegenek sikere mennyire égett rá a nevére? Tapasztalja, hogy ma is elsősorban ezzel a filmmel azonosítja a szélesebb közönség? Válaszából kiderül, egyértelműen érzi, hiszen világsikere volt, számtalan országot bejárt a film. Azonosítják vele, ennek pedig megvannak az előnyei, hátrányai is. Természetesen jó érzés számára, hogy a filmjét az egész világon ismerik. Az már kevésbé, hogy azt hiszik, csak ezt az egy filmet készítette, holott már tizenötön túl van. Közben a feldolgozásokkal is konfliktusos a viszonya, a spanyol remake után el is döntötte, hogy nem nézi meg ezeket. Amikor ugyanis nagyon megváltoztatják a filmjét, az kifejezetten bosszantja, nem tud mit kezdeni vele. Felvetésünkre viszont, miszerint Michael Haneke például saját filmjéből, a Furcsa játékból készített remake-et amerikai szereplőkkel, kiderül: Genovese is kapott már hasonló felkérést, ráadásul gondolkodik is rajta, hogy elfogadja-e. Most éppen egy másik munkában, Az életem első napja címmel készülő filmben van benne, aztán majd meglátja. Ha sor kerülne rá, csak apróságokat változtatna rajta, a politikát pedig továbbra sem vinné bele. Hiszen a célja eredetileg is az volt, hogy egy abszolút emberi történetet meséljen el. Ezért is lehetett szerinte olyan népszerű, mert nem köthették egy konkrét országhoz, nem gondolták jellegzetesen olasz filmnek.

 

Kíváncsiak vagyunk arra is, milyennek látja a jelenlegi háborús helyzetet, mit hozhat a jövő? Hiszen a filmes piacot is felforgatta az egész, a szankciók érintik az orosz forgalmazást, így persze olyan orosz filmeseket is, akik adott esetben maguk is elítélik a háborút. Genovese kifejti, az egész művészvilágra hatással van és lesz a háború. Minden ilyen válság, háború vagy konfliktus egészen új narratívákat hoz magával. A koronavírus-járványról azt mondta, mindent láttunk és hallottunk. Ezzel szemben egy háborús konfliktus szerinte nagyon sok, kibontásra váró kérdést felvet. „A különféle döntésekről, ellentmondásokról, a háború őrületéről. Alkotóként ez foglalkoztat, van még mit elmesélni a jövőben. Főleg azért, hogy megértsük, mi történt, és ne feledjük el a borzalmait. A koronavírussal azért is nehéz mit kezdeni, mert a vírus magától terjedt, addig a háborúban minden egyes döntést az emberek hoznak meg, így mindez érdekes számomra is”, teszi hozzá.

A háború érinti közvetlenül a filmjeit is? – kérdezzük. Mondjuk azáltal, hogy nem mutatják be ezután Oroszországban? A korábbi filmjei kijöttek Oroszországban, mondja, a Szuperhősök valószínűleg nem fog. De ez kevéssé foglalkoztatja, Az sokkal inkább, mennyire megdöbbentő az egész helyzet. „Hogy egyetlen ember úgy dönthet, háborút indít egy másikkal szemben, emberek tömegeinek életét veszi el, és nem lehet őt megállítani. Ez sokkal inkább megérint, mint a filmjeim sorsa.”

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/14. számában jelent meg április 1-jén.