Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Beszűrődik a sápadt téli napfény a Hardi család németvölgyi fészkébe, az ódon családi bútorok sajátos hangulatot árasztanak a szétpakolt mindenféle holmikkal. Richárd testvér lassan indulóban van vissza a Kongói Demokratikus Köztársaságba, várja ugyanis az a nyolcmillió potenciális páciens, akik közül a szembetegek egyetlen reménye a magyar szemész által létrehozott mbuji-mayi centrum. Szerencsésen megúszta a covidot december elején, „két oltás után csak úgy átment rajtam” – meséli.

A hatvannégy éves Richárd testvér több mint negyed évszázada a látás apostola az afrikai országban. Egészen kalandos úton került oda. „Édesapám édesanyja francia volt, árván maradtak az első világháború után, és így Claire – azaz Klára – Magyarországon vállalt nevelői munkát nemesi családoknál. Egyszer kórházba került, a nagyapámnak pedig, aki nyelvtanár volt, és szerette volna fejleszteni a franciáját, egy orvos barátja szólt, hogy itt egy francia lány.” A mind gyakoribbá váló társalgásokból házasság lett, ebből született Richárd édesapja. Ő mérnökként végzett, és kiváló franciatudásának köszönhetően – már nagycsaládosan – a szocialista Magyarországról Algériába mehetett dolgozni.

Richárd hazatérve elvégezte az orvosi egyetemet, gyakorló­éveit Tatabányán töltötte, szemészeti szakvizsgáját is ott tette le. Megtérése erre az időre tehető. „Katolikus családban nőttem fel, s bár az egyetem alatt kicsit eltávolodtam tőle, fontos volt a vallás. Tatabányán nem volt akkora lelki élet, hiányzott.” Így alakult előbb imacsoport a későbbi esperes Maklári István vezetésével. „Ott erősen átéltem megint a Jóisten szeretetét, és attól kezdve megváltozott az életem” – fogalmaz Hardi Richárd. Tagja lett a rendszerváltozás idején a péliföldszentkereszti elhagyott szalézi rendházban megtelepedő Nyolc Boldogság katolikus közösségnek.

Később kiderült, hogy a francia gyökerű közösség missziót működtet Kongóban, ahová pont szemészorvost kerestek. Richárd testvér úgy volt vele, hogy „jó-jó, nem Algéria, de legalább Afrika”.

Kongó nyolcvanötmilliós népességére százöt szemész szakorvos jut, Magyarország kevesebb mint tízmillió lakosára több száz – érzékelteti a helyzetet a laikus testvér. Amikor 1995-ben megérkezett a százezres Kabindába, egyből elkapta a hepatitiszt. A katolikus közösség tíz éve működő missziós házában sokkolták a higiénés körülmények. „A szabályok betartatásához vasmarok kellett, de sok kompromisszumra is kényszerültem; nem lehet európai normákra törekedni Afrikában” – foglalja össze. Hiányoztak a műszerek, gyakran nem volt áram sem, ami a létfontosságú gépek működtetéséhez kell, mindez „sokszor visszavetette az orvoslást a középkorba”.

Eleinte a legritkábban dolgozhatott szemészként. „A császármetszés volt a leggyakoribb beavatkozásunk. Ehhez mindenkinek értenie kell Afrikában, hogy a szavannán is el tudja végezni, ha kell.” Már csak azért is be kellett állnia a sebészek mellé, mert nem sokkal azután, hogy megérkezett Kongóba, kitört a háború – balszerencséjére a magaslaton fekvő Kabinda másfél évig a frontvonalban volt. A lakosság azóta is emlegeti, hogy a katolikus közösség mégsem csomagolt össze és hagyta ott a várost. „Ilyen zűrös helyzetben az ngó-k pakolnak és elmennek, de a missziók maradnak. Mi közösséget vállaltunk a helyiekkel, amiben ez is benne van” – avat be. Akkoriban lett a közösség vezetője. Úgy véli, nem forgott veszélyben az életük a háború alatt sem, „vigyázott ránk az Úr”.

A béke beköszöntével már végezhettek bonyolultabb szemészeti műtéteket is. „Dőlni kezdtek a betegek.” De az eszközök, beleértve a legegyszerűbb fogyóeszközöket, nagyon hiányoztak. „El voltam keseredve, hogy a betegek gyűlnek, műszer meg nincs, és akkor úgy tényleg letérdeltem az Úr elé, és kértem, hogy segítsen. Én nem tudom megmondani, hogyan, de egyszerűen elkezdtek jönni műszerek Franciaországból, Belgiumból.” Magyarországról is érkeztek dolgok, olcsón meg tudta venni a kicsit kiöregedett, de még jó eszközöket.

Azt is látta, hogy a betegek főleg a nagyvárosból jönnek, ezért megbeszélte a közösséggel, hogy a kétmilliós Mbuji­Mayiban nyissanak szemészeti centrumot, mert ott több emberen tudna segíteni, akik nem jutnak el Kabindába. Az odavezető 150 kilométeres út ugyanis akár egy hétbe is telhet, „mert ott olyanok az utak, hogy valami borzadály”, és veszélyes is lehet. Így Richárd testvér 2006-ban felpakolt, és az egyház keretein belül maradva megnyitotta önálló szemészeti centrumát. Sokféle betegséggel találkozott, jellemző volt a légycsípéssel terjedő, paraziták okozta folyami vakság. „Borzasztó, ott mozognak a szem csarnokvizében, és krónikus gyulladást okozva pár év alatt vakságot okoznak.” Az ivermektin kiirtja őket, az állam évente egyszer oszt is belőle, de sajnos sok a visszaélés. A szürke és a zöld hályog is gyakori.

„Nagy baj az alultápláltság, és ebben nem látok javulást” – jellemi röviden az életkörülményeket. Sokszor nem is az aszály vagy az eső a baj; „van, aki eladja az összes kukoricáját, aztán néz, hogy nincs mit ennie”. Van azért fejlődés: egyre több a napelem, és az okostelefon is nagy könnyebbség a cb-rádiós bejelentkezések időszakához képest. „Tudja, mi a legfontosabb funkciója a mobilnak? A zseblámpa. Komolyan!”

Mbuji-Mayiban szintet lépett az orvoslás, emellett missziókat szerveztek, hogy távoli városokba, falvakba is elérjenek – ezek most a járvány miatt szünetelnek. Sok bajuk akad a sarlatánokkal, akik gyakran egykor orvosok mellett dolgozó ápolók. „Az ilyenek úgy gondolják, hogy már elég tudást felszedtek, és elkezdenek a saját szakállukra dolgozni. Óriási károkat okoznak, amikor operálni próbálnak. Van, aki ha a beteg egyik szemét elrontja, mondjuk rossz helyre begyömöszöl egy műlencsét, és megvakul a beteg, megpróbálja a másik szemet is, hátha az jobban sikerül” – festi le Richárd testvér az abszurd helyzeteket. Ezért a betegek eleinte mindig félnek, megvárják az első pár jó eredményt, utána viszont özönlenek hozzájuk.

Az energiaellátás a kétmilliós nagyvárosban is gondot jelentett. „Naponta egy-két órát volt áram, ami röhej.” Új épületek is kellettek volna. Ehhez adott óriási lendületet a magyar kormány segítsége. Hardi Richárd gyerekkori jó barátja Hölvényi György KDNP-s európai parlamenti képviselő, neki mesélt egyszer a misszióról, amikor itthon járt. Aztán végül Rétvári Bence államtitkár segítségével – miután projektleírással pályáztak – a kormány több pénzt adott nekik a Hungary Helps program keretében, mint amennyit reméltek: egymillió eurót. Így nem egy, hanem két új épületet tudtak emelni a szemészeti centrumnak, műszerekből is be tudtak végre vásárolni, s vettek egy új dzsipet, sőt még az áramellátás problémája is megoldódott. „Fantasztikus napenergia-rendszert tudtam beépíteni – örvendezik Richárd testvér. – Ez óriási! Az, hogy Afrikában valami működjön, nagyon nagy szó.”

A helyiek európai szemmel lassúak, sokat beszélnek, fél vagy egy órát késni pedig normális. „Ezt el kell fogadni, Afrikában vagyunk, nem erőltethetsz rájuk egy másik rendszert” – hangsúlyozza a szemész. A munkatempó kapcsán mentségükre szolgáljon, hogy hat órára lemegy a nap, közvilágítás nincs, így hamar nyugovóra is térnek. Richárd testvér azt is kiemeli, hogy az itteniek nem haragtartók. Ami kellemetlen, az a hatóságok hozzáállása: mindenki baksist vár mindenért, a saját népük gyógyítására létesülő épületek engedélyeztetésénél is. Hardi Richárd egyébként szinte mindent meg tud szerelni, amiben szerepe van a mérnöki családi háttérnek is. A fehér bőre hol hátrányt, hol előnyt jelent: „Egyrészt azt hiszik, gazdag vagy, tehát legombolható. Másrészt viszont sokszor előrevesznek a sorban például a bankban, mert felismerhető vagyok, és tudják, hogy várnak vissza a betegek, nincs sok időm.” Megjegyzi: nagyon elcsodálkoznak a kongóiak, amikor elmeséli, hogy fehér létére az ő hazája is gyarmatféle volt sokáig. Nevetve mondja: „Ez az én evangelizációs tevékenységem.”

Hogy feladja, komolyabban sosem merült fel benne, bár igaz, először öt évre tervezett, aztán jöttek a hosszabbítások. „Amíg azt érzed, hogy hasznos, amit teszel, teszed, nem hagyod ott. Most jó a praxis, a következő »ötéves terv« az utánpótlás kinevelése lesz.” E célból indítják átképzési programjukat orvosoknak. „Nyolcmillió emberhez kevesen vagyunk, ezt már beláttuk” – teszi hozzá mosolyogva.

Nyitókép: Hardi Richárd csapata