Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

„Tíz-egynéhány éves korom óta pszichológus szerettem volna lenni, de nem elsősorban olyan indíttatásból, amit általában az e pályára készülőknek tulajdonítanak – vallja Jakobovits Kitti irodalomterapeuta. – Nem az hajtott, hogy mindenkin segítsek és mindenkit felvidítsak, és tanácsokért sem álltak nálam sorba.” Szerinte külön vicces, hogy mások sem látták ilyen karakternek, volt is, aki más pályát próbált javasolni. „De megbízható, higgadt voltam, és nagyon érdekelt az emberek működése. Figyeltem és gondolkodtam. Most is ilyennek tartom magam, szerintem ezek fontos értékek ahhoz, hogy valaki jó pszichológus legyen” – hangsúlyozza.

A hivatásválasztás adta magát, ahogy az is, hogy irodalomterápiával kezdjen mélyebben foglalkozni. Mint mondja, már akkor is úgy érezte, hogy az irodalom több mint csupán szórakozás, ismeretterjesztés vagy valakinek a hivatása, amikor még nem is tudott az irodalompszichológia és -terá­pia létezéséről. „Ha olvasunk – vagy ha írunk –, összekapcsolódunk a belső világunkkal is. Legyen szó a kedvenc regényünkről, az aktuális olvasmányunkról, a naplónkról, az első vagy a sokadik verseskötetünkről, a háttérben számos lelki program fut” – mutat rá. Mint kifejti, az irodalompszichológia és az irodalomterápia ezt a kapcsolódást kutatja és használja azért, hogy a szövegek és történetek által közelebb jussunk saját tapasztalataink, gondolataink, érzelmeink megértéséhez. Ez fejlesztheti az önreflexiót, árnyalhatja a gondolkodásunkat, és nem utolsósorban bővítheti megküzdési stratégiáink eszköztárát.

A módszer nagy előnye, hogy annak is való, aki jártas az irodalomban, és annak is, aki nem. Előbbi megtanulhatja, hogyan használja az amúgy is kéznél lévő irodalmat kicsit más szemmel nézve, a saját önismereti útján. Az irodalomban nem jártas embernek pedig egyfajta új eszköztár lehet, egy új nyelv, amely korábban nem volt jelen az életében. Lényeges viszont, hogy az irodalomterápia nem pszichoterápiás eszköz, ami azt jelenti, hogy önmagában nem fog meggyógyítani súlyos lelki zavarokat.

„Nyisd ki a Háború és békét a 262. oldalon, és olvasd fel hangosan!” – ez a mondat nemcsak irodalomórán, hanem irodalomterápiás foglalkozáson is elhangozhat. A közös olvasás a foglalkozás magja, amihez a szöveget a szakember szokta előzetesen kiválasztani, figyelembe véve a csoport tematikáját, célját, a csoporttagok tulajdonságait és még sok egyéb szempontot. Ez létrehoz egy közös élményt, amely jó kiindulópont a további – a szövegről, magunkról, egymásról szóló – beszélgetéshez.

Kittinek a hivatása az identitása részét jelenti, és folyamatos egyensúlyozást is. „Egyensúlyozom aközött, hogy mikor dolgozom és mikor élem a saját életemet, hogy ez egybeesik-e a »tényleges idővel«, amit egyikkel-másikkal töltök, hogy mit tanulok az egyikből, amit a másikban hasznosítani tudok, vagy hogy mikor kire és mire figyelek” – fogalmaz. Az utóbbi időben például minden erejével a tavaly megjelent, Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológusszemmel című művére koncentrált. Írását azoknak ajánlja, akiket érdekel, hogy milyen módokon kapcsolódhat egymáshoz az irodalom és a pszichológia, mi ennek a módszernek a tudományos háttere, és mik az ezt vizsgáló kutatási eredmények vagy épp a gyakorlati tapasztalatok.

A siker mellett persze vannak nehéz pillanatok és olyan esetek, amikor nehéz segíteni. Ilyenkor Kitti a szupervízió mellett a saját önismereti folyamataiból merít. „Az egyik ahhoz kell, hogy szakmailag értsem, a másik, hogy magánemberként érezve tudjak mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel.”