Az ipolytarnóci őslénylelőhely Magyarország (és a tágabb régió) egyik legfontosabb paleontológiai és földtörténeti kutatási helyszíne. Lassan kétszáz éve vizsgálják a kutatók az ott megkövült sok millió éves növényeket és állatnyomokat, amelyek ősi életének pillanatképét egy hatalmas vulkánkitörés negyven méter vastag törmeléke konzerválta. Egészen mostanáig szinte semmit sem tudtunk azonban erről a tűzhányóról, de az új felfedezések fényében talán hamarosan még több titkát felfedi Ipolytarnóc.

Mintegy 17,2 millió évvel ezelőtt a mai Egertől északra eső térség teljes élővilága eltörlődött a föld színéről. Hatalmas robbanásos vulkánkitörés történt, ami több tucat méter vastag vulkáni törmelékes kőzettel, ignimbrittel borította be a több mint 1500 négyzetkilométeres területet. Az elpusztított (illetve a mai vulkanológusok és paleontológusok szempontjából: megőrződött) területen volt a mai Ipolytarnóc is, ahol két évszázada vizsgálják a kutatók a vulkánkitörés előtti élet emlékeit.

Az egymás alatt fekvő ipolytarnóci rétegekből rendkívül komplex, időben dinamikusan változó élőhely képe bontakozik ki előttünk. A lelőhelyet, benne a híres ősfákkal, egy eredetileg kilencven méteres kovás fatörzzsel, rengeteg ősi lábnyommal, cápafoggal és számtalan egyéb lelettel már ma is a világ legfontosabb őslénytani helyszínei között tartják nyilván, de egy új felfedezés, amelyet a Nature kiadói csoporthoz tartozó Scientific Reportsban közöltek, teljesen új lendületet adhat a kutatásoknak.

Azt már a kezdetek óta tudják a kutatók, hogy az ipolytarnóci leletegyüttest egy egykori tűzhányó kitörése konzerválta, de – bármilyen furcsa is – eddig csak találgatások voltak arról, hogy pontosan mikor történt ez a kitörés, mi jellemezte, és hol lehetett a központja. A bizonytalanság oka elsődlegesen az volt, hogy nagyon kevés feltárás volt ismeretes, ahol a teljes vulkáni sorozat napvilágra bukkan, és így lehetővé teszi az őket felépítő rétegek beható elemzését. Nemrégiben azonban Egerben, egy út bevágásában a kutatók rábukkantak egy olyan kőzetegyüttesre, amelynek egymás fölé rendeződött rétegei identikusak voltak az ipolytarnóci lelőhelyen feltárt rétegekkel. Ezek terepi vizsgálata (a rendkívül sokrétű egyéb anyagvizsgálatok mellett) eredményre vezetett: sikerült a kutatóknak rekonstruálniuk azt a katasztrófát, amely 17,2 millió évvel ezelőtt, a miocén korban végérvényesen betemette a helyi ökoszisztémát – egy régi kutató klasszikussá vált mondása szerint létrehozva az „ősvilági Pompeiit”.

„A téma izgalmasságát az adja, hogy talán a Badacsonyt leszámítva minden magyarországi vulkán között az a tűzhányó a legismertebb, aminek kirobbanó tufája betemette Ipolytarnócot. De ennél többet senki sem tudott – mondja a kutatás vezetője, Karátson Dávid vulkanológus, az ELTE Természetföldrajz Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. – Az információ hiányának oka, hogy a kitörésről árulkodó tufák szörnyen rosszul őrződtek meg. A vulkáni anyag az azóta elsüllyedt Alföld alól jött, ahol a kitörések központjai nagyjából egybeeshettek az Egertől délre húzódó Vatta-Maklári-árok nevű tektonikus zónával.”

Mindezt már régen sejtik a kutatók, de a legutóbbi időkig nem álltak rendelkezésre azok az objektív tudományos eredmények, amelyek alátámasztották volna e vélekedést. A téma kutatását az is hátráltatta, hogy az egymást követő kitörések kialakította rétegek sokszor nagyon vékonyak, és minthogy az évmilliók során feldarabolódtak, kiemelkedtek vagy mélybe zökkentek, nagyon nehézzé vált az egymástól távol került, elszigetelt mozaikdarabkák összekötése. A tufák kőzettani jellegzetességei nagyon hasonlók, hiába jutottak felszínre akár több millió évnyi különbséggel. Így csak nagyon állhatatos és hosszadalmas (például specifikus geokémiai) vizsgálatokkal lehet azonosítani az egy-egy kitöréshez kapcsolódó kőzeteket az egymástól sok kilométerre lévő, viszonylag kis méretű lelőhelyeken. Pedig ez elengedhetetlen ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk az évmilliókkal ezelőtti történéseket.

Az ipolytarnóci lelőhely az 1830- as évektől ismert, amikor Kubinyi Ferenc leírta az első megkövült óriásfát. 1900-ban aztán hirtelen megsokszorozódott a leletegyüttes iránti érdeklődés, hiszen rengeteg miocén kori (később 17 millió évesre datált) ősállat lábnyomát találták meg, és ebből nyilvánvaló lett, hogy a helyszín akkoriban zsibongott az élettől. Az őslénytani, illetve földtörténeti kutatások azóta is szinte szakadatlanul tartanak, ezért is furcsa, hogy az egész leletegyüttest megőrző eseményről ilyen keveset tudtunk idáig.

Az ipolytarnóci feltárás utóbbi évtizedeinek talán legfontosabb kutatója Kordos László geológus, az egykori Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója (és a most megjelent cikknek is egyik szerzője), aki 1985-ben társaival közösen megjelentette a máig egyetlen monográfiát a lelőhelyről. „A Földtani Intézet akkori igazgatója sok száz fős nemzetközi konferenciát szervezett 1985-ben, és fél évvel korábban szólt nekem, hogy addigra kell írni Ipolytarnócról egy monográfiát. Így hát nekigyürkőztem, és gyakorlatilag az ujjaimmal kitapogatva feltérképeztem nagyjából 1100 lábnyomot. El is koptak az ujjaim, a térdem, a könyököm is bánta – mondja Kordos László. – Akkor már állt a leletegyüttes felett egy csarnok, amit korábban a salgótarjáni fürdőbe terveztek. Akkor tizenegy különböző nyomtípust különböztettem meg: madarakat, orrszarvút, párosujjú patásokat, ragadozókat.”

Kordos László az azóta eltelt majdnem négy évtizedben folyamatosan részt vesz az ipolytarnóci kutatásokban, 2015-ben például társaival együtt felfedezte, hogy nem egy, hanem legalább harminc állat sok ezer lábnyomát őrizték meg az egymáson fekvő rétegek, amelyeket talán az időszakos hordalékelöntés temetett be, azelőtt, hogy a mostani felfedezések központjában álló 17,2 millió évvel ezelőtti vulkánkitörés elszigetelte volna a lábnyomokat a külvilágtól. A lábnyomokat nagyon nehéz feldolgozni. Egyszerű fényképekkel alig megörökíthetők, a fényviszonyoktól nagyon függ, hogy mi látszik majd a felvételeken. Térbeli letapogatással lehet őket pontosan dokumentálni, de az iszonyú sokba kerülne, bár napjainkban a háromdimenziós technika rohamos fejlődésével erre már a legújabb okostelefonokkal is lehetőség nyílik. Kordos szerint az idejétmúlt hozzáállás, hogy e rétegeket „ki kell ásni”, mert ha hozzányúlnak a leletekhez, azzal minden alkalommal információ veszik el. Ma már léteznek azok a módszerek (a jövőben pedig ki tudja, miféle eljárásokat fognak kifejleszteni), amelyek segítségével bolygatás nélkül is dokumentálhatók, vizsgálhatók a kőzetekben rejtőző leletek.

De mi is történt azon a 17,2 millió évvel ezelőtti napon? „Nagyon fontos megértenünk, hogy itt egy döbbenetes intenzitású eseményről beszélünk, amely néhány óra, de legfeljebb egy-két nap alatt Ipolytarnócon negyven méter vastag tufával borította be a tájat. Ezt a tufaréteget hozta napvilágra helyenként az erózió, illetve a tektonikus aktivitás – mondja Karátson Dávid. – Eger környékén ez a tufaréteg helyenként hatvan-nyolcvan méter vastag, tehát hatalmas mennyiségű anyag tört hirtelen a felszínre. Bár jelenleg csak északi irányba ismerjük a kitörésből lerakódott tufa előfordulásait, valószínűleg más irányba is terjedt. Ha az ismert vastagságértékekből extrapolálunk, akkor megállapíthatjuk, hogy legalább száz köbkilométer tufa borította be a felszínt.”

A kitöréskor főleg horzsakőtartalmú piroklasztár tört a felszínre, ami a domborzatot követve szétterjedt a felszínen. A Kárpátok már a miocén korban is megakadályozták, hogy a lerakódó riolittufa észak felé messzire terjedjen. Ebből egyértelműnek tetszett, hogy a kitörés forrását délen kell keresni. A kutatók minden elérhető forrást (helyi emberek beszámolóit, légi felvételeket, a Google Earth szatellitképeit) felhasználva keresték a nyomozáshoz elengedhetetlen kőzetkibukkanásokat. Nagyon ritka ugyanis, hogy egy feltárásban (ahol a kőzet láthatóvá válik a talaj sérülésének következtében) egyértelműen azonosíthatók a kitörés különböző rétegei. Ilyen az ipolytarnóci őslénylelőhely egyik feltárása is, ahol az ősi orrszarvúlábnyomokat őrző homokkő fölött fellelhetők a vulkánkitörés rétegei. Mindezek tökéletes megfelelőjét találták meg az egri lelőhelyen, amelynek pontos helyét nem is szívesen árulják el, nehogy áldozatul essék a hirtelen népszerűségnek. Ennek a feltárásnak a vizsgálatával megállapították, hogy ettől közepesen távol, mintegy 14 kilométerre lehetett tőle a kitörés helye (feltehetően egy hatalmas kaldera).

Bár sokszor hasonlítják az Ipolytarnócot betemető kitörést a Vezúv Pompeiit elpusztító Kr. u. 79-es kitöréséhez, a kutatók a két katasztrófa közötti hasonlóságok mellett jelentős különbségeket is feltártak. A legnagyobb különbséget az okozta, hogy az Eger melletti kitörés, bár hatalmas energiájú volt, és emberi ésszel alig felmérhető mennyiségű anyagot hozott a felszínre, sokkal alacsonyabb hőmérséklettel sújtotta a környéket. A kitörés folyamán ugyanis a magma vízzel (talán egy tóval vagy rétegvízzel) érintkezett, emiatt jelentősen lehűlt, és mire Ipolytarnócra ért, már „csak” 150 Celsius-fok lehetett a hőmérséklete. Emiatt nem szenesedtek el az ősfák sem.

„Mindig kérdezik tőlünk, hogy miért nincsenek csontok Ipolytarnócon. A magyarázat egyszerű: az állatok nem hülyék. Amikor észlelték, hogy valami nagy baj történik, egyszerűen elmentek – mondja Kordos László. – Volt idejük távozni, és a hőmérséklet sem volt kezdetben olyan pokolian magas, ami azonnali halálukat okozhatta volna.”

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/30. számában jelent meg július 22-én.