Oláh Dániel írása a Mandiner hetilapban.

Az utóbbi hónapokban egyre-másra jelentek meg az infláció több évtizedes rekordjairól és a mögöttes okokról szóló elemzések. Úgy tűnik, hogy az USA-ban a keresleti oldali hatások erőteljesebben jelentkeznek – a covidválság alatt kiszórt 5000 milliárd dollárnyi helikopterpénz eredményeképp –, Európában pedig elsősorban a kínálatoldali nyomás, azaz az ellátási láncok töredezettsége, illetve az energiaválság dominál. Egy harmadik ok pedig az egész világgazdaságban érvényesül: bizonyos nagyvállalatok a válsághelyzet révén extra­profitra tettek szert, egyesek szándékosan csökkentik a kínálatot vagy emelik áraikat, mások csak nem ugranak el, ha a körülmények miatt korábban nem várt jövedelemre tesznek szert.

A főáramú sajtó régóta igyekszik elhallgatni az extraprofit-problémát. A Fair amerikai médiafigyelő csoport elemzéséből kiderül: az inflációról beszámoló sajtó jelentős részben a dolgozókat hibáztatja, amikor bérinflációról, ár-bér spirálról, tömeges felmondási hullámról vagy dolgozni nem akaró tömegekről ír. A médiumok a cégek viselkedéséről már nem vagy csak nagyon óvatosan tesznek említést. Persze nem tévednek, amikor arról írnak, hogy a járvány okozta korlátozások, leállások és károk miatt a kínálati oldal gyengült, a keresleti oldalon pedig a szabad mozgásukban korlátozott emberek nem tudták elkölteni a pénzüket, így megtakarítást halmoztak fel, amit a járványhelyzet után egyszerre próbáltak elkölteni. De tovább is léphetének, kimondva, hogy ez a helyzet megváltoztatta az erőviszonyokat a vállalatok és a fogyasztók között, az új helyzetet pedig a világgazdasági káosz és az inflációs hangulat leplezi el. A cégek a közvélemény előtt költségeik kibírhatatlan emelkedésére panaszkodhatnak, a befektetőknek viszont már azzal büszkélkednek, hogy sosem volt ilyen erős ármeghatározó alkuképességük, és a költségeik emelkedésénél sokkal nagyobb mértékben tudnak árat emelni, így sosem látott profitra tesznek szert.

Az amerikai elemzéshez hat hónapon keresztül vizsgáltak hat főműsoridős hírműsort 2021 szeptembere és 2022 februárja között. Arra jutottak, hogy a hírműsorok döntően a kínálatról és annak hiányosságairól, elégtelenségéről számoltak be, sokkal kisebb arányban a szociális kiadásokat emlegették, ezt követően a munkaerőhiányt és a koronavírus-járványt, még kisebb említési gyakorisággal a keresleti oldal felerősödését, a nyerészkedés és extraprofit kérdéskörét pedig alig néhány esetben említették fél év háromszáztíz inflációról szóló tudósításában. A nagyvállalatokkal összefonódott főáramú amerikai média tehát döntően elhallgatta, hogy az infláció mögött nagyrészt épp az extraprofit áll. Ez azért tekinthető különösnek, mert a The Guardian elemzése szerint száz vezető amerikai cég medián-profitnövekedése az utóbbi két évben 49 százalékos volt – de több száz, ezer és tízezer százalékos profitnövekedés is történt – a medián-bérnövekedés ezzel szemben 1,6 százalékot tett ki két év alatt.

Régóta ismeretes az amerikai gazdaság koncentrációs problémája: egyre nagyobb gazdasági erő összpontosul egyre kevesebb vállalat kezében, mert a neoliberális gazdaságpolitika ideológusai úgy befolyásolták a szabályozókat, hogy a versenyellenes magatartást és a monopolhatalmat üdvözlendőnek, a kapitalizmus csúcsteljesítményének, az innováció bölcsőjének tekintsék – így lett a kapitalizmus bajnoka szemükben a behemót járadékvadász. A Boston Fed májusi kutatása is megvizsgálta a kérdést, és kimutatta, hogy a gazdaságban nőtt a koncentráció, ami emelte az árakat, erősítette az inflációt. Az USA gazdasága ma legalább 50 százalékkal koncentráltabb, mint 2005-ben, ennek hatására a cégek sokkal több költséget tudnak áthárítani a fogyasztókra. A szerzők megállapításai arra utalnak, hogy a gazdaság monopolizálódása felerősítheti az ellátási lánc zavaraiból és a feszes munkaerőpiacból eredő inflációs nyomást. Kutatók becslése szerint ráadásul az amerikai háztartások már a világjárvány előtt is évi 5000 dollárral többet fizettek az alapvető árukért és szolgáltatásokért, mint ha versenyképesebbek lettek volna a piacok.

Nem újdonság ez Amerikában: a harmincas években egyenesen az állam támogatta a nagyvállalati összejátszást. Az 1929-es tőzsdei összeomlás után úgy próbálták segíteni a talpra állást, hogy az újjáépítésért felelős hatóság lényegében engedélyezte a cégeknek, hogy kormányzati felügyelet mellett kartellezzenek. A deflációs helyzetet felszámolni kívánó kísérlet olyan jól sikerült, hogy nemcsak gazdasági talpra álláshoz, hanem növekvő inflációhoz is vezetett, és az áremelkedés még akkor is fennmaradt, amikor már újból nőni kezdett a munkanélküliség, és csökkent a termelés. Amikor aztán a harmincas évek végén az inflációs problémával kellett megküzdeni, a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság már havi ötszáz körüli bejelentést kapott a drasztikusan emelkedő árakkal vagy az ármanipulációkkal kapcsolatban a szervektől és az állampolgároktól. 1937 végére hétszáz oldalas jelentésben összegezték, hogy a legtöbb iparágban valóban versenyellenes viselkedés tapasztalható. Ekkor kezdődött az igazságügyi minisztérium programja, hogy visszafordítsa az államilag támogatott monopolizációt, letörje a vállalati túlhatalmat, vissza­szerezze az emberek bizalmát – és ezzel akár még az infláció csökkentéséhez is hozzájáruljon.

Az infláció mögött ugyanis egyes helyzetekben az extraprofit jelenik meg. Az amerikai Economic Policy Institute (EPI) kiszámolta, hogy mi áll a mostani pénzromlás mögött. Arra jutott, hogy 2020 második negyedéve és 2021 vége között közel 54 százalékban a vállalati profit generálta az inflációt, a költségek emelkedése valamivel több mint 38, a bérnövekedés pedig nem egész 8 százalékban járult hozzá. A válság egyensúlytalanságot okozott, és olyan környezetet, amelyben a cégek képesek extra­profitot elérni. Épp ez indokolja egyébként, hogy a gazdaságpolitika a szokásostól eltérő eszközöket vessen be az infláció kezelésére – például átmeneti árstopot vagy extraprofitadót –, és óvatosan bánjon a vásárlóerő letörésével, a megszorításokkal.

Fontos: ha a vállalatok képesek jelentős jövedelemátcsoportosítást végrehajtani a fogyasztóktól, és az állam – túlfűtött munkapiacot és túl nagy vásárló­erőt feltételezve – durva megszorításokat vezetne be, akkor kettős csapás érné a fogyasztást. Ezért fontos a családok szempontjából fájdalommentes, a munkavállalókra extra terheket nem helyező, aktivitást és növekedést ösztönző gazdaságpolitika, amely visszaállíthatja a 2020 után elvesztett gazdasági egyensúlyt.

Az egyensúly elvesztését jól jelzi, hogy az amerikai Brookings Institution agytröszt szerint lesújtó az elmúlt két év abból a szempontból, hogy az ez idő alatt megszerzett vállalati jövedelmek és az extraprofit szinte kizárólag a vállalatvezetői és -tulajdonosi kört gyarapították, pedig béremelésre is bőven jutott volna. A vállalatok által megtermelt vagyon nagy része a leggazdagabb háztartásokhoz került, ami fokozta az egyenlőtlenségeket. Ez a különbség méltánytalan, mivel itt nem munka- és tudásalapú egyenlőtlenségről van szó, ami igazolható erkölcsi alapon is, hanem járadékalapúról, ami a puszta piaci erőn nyugszik. A profit növekedésével a vállalatok ötször többet költöttek a részvényesek jutalmazására, mint a munkavállalók fizetésének emelésére, tehát amikor el kellett dönteni, hogy mi legyen a hirtelen beeső extra jövedelmekkel, akkor a cégek gondolkodás nélkül szinte az egészet a legvagyonosabb vezetők és elitek gazdagítására fordították – mutatott rá a Makronóm korábban. A cikk végén hivatkozott elemzésből az is kiderül, hogy az extra nagy infláció mögött az extraprofit áll, ráadásul a növekvő terhet a legszegényebbek fizetik meg a társadalom leggazdagabbjainak.

Így nyer értelmet az inflációs adó kifejezés, amivel neoliberális közgazdászok szerint az állam adóztatja a „kisember” zsebében lévő pénzt is. A valóságot ezzel szemben képszerűen úgy írhatnánk le, hogy a nagyvállalati szektor döntött úgy, hogy inflációs adót vet ki a társadalomra, egyfajta indirekt bércsökkentésként. Ezért van szükség cselekvőképes, pragmatikus, patrióta gazdaság­politikára, amely képes átlátni, hogy hol keletkeznek extraprofitok, és képes növekedés­barát módon beavatkozni. Ha például banki átutaláskor véletlenül egy ismeretlennek utalnánk a pénzünket, elvárhatnánk, hogy visszakapjuk, és az illető is elismerje, jogos a követelésünk, mert csak az ölébe hullott az összeg. Ezért érzékletes az angol windfall tax elnevezés, mert nem a profit mérete alapján tesz különbséget, hanem a jellege alapján: megkeresett vagy rendkívüli, azaz teljesítményre épül-e. Beszélhetnénk ez alapján akár járadékadóról is, mert az még jobban érzékelteti, hogy olyan jövedelmet adóztatnak meg, amit valaki nem megkeresett, hanem ami neki csak a körülmények miatt jár.

Összegzésül: a magyar gazdaságpolitika még képes kimondani a nyilvánvalót, amit egyes döntéshozókon, elemzőkön és újságírókon kívül szinte mindenki, de legalábbis a józan többség világosan érzékel. Nem véletlen, hogy a Századvég felmérése szerint az extraprofitadót 79 százalékban támogatja a magyar társadalom. És nem azért, mert posztkommunista ország lennénk baloldali ösztönökkel és elhajlásokkal, épp ellenkezőleg: mert a többség munka-, tanulás-, tudás- és teljesítményalapú gazdaságban szeretne élni, mert abban tud előrejutni. Az erkölcsileg problémásnak ítélhető rendkívüli járadék pedig a gazdasági talpra állás egyik kulcskérdése is.

Kedvező a helyzet: a magyar gazdaságot és a múlt évtized gazdasági modelljét épp azzal az eszközzel lehet megmenteni, ami morálisan is a leghelyesebb. Nem tévedés megmentésről beszélni, mert a rezsicsökkentés fenntartásával van remény a vásárlóerőt és a növekedést fenyegető talán legnagyobb ellenség, az infláció kordában tartására; Amerikában az infláció már elértéktelenítette a béreket, nálunk viszont még mindig erős a reálbér-növekedés. Elemzésünkben hangsúlyosan szerepel az amerikai példa, aminek oka épp az, hogy ez az a gazdasági laboratórium, amely megmutatja, hova nem szeretnénk eljutni, és mit kell ehhez tennünk.

***

Nyitóképen: Egy dolgozó a Mol Nyrt. százhalombattai Dunai Finomítójának kokszüzemében. Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt