A XXI. század második évtizedében még lehetett volna tenni valamit az ökológiai katasztrófa enyhítése érdekében – ez áll majd napjainkról a történelemkönyvekben (ha lesznek még könyvek a történelemről). Az európaiak, legalább ők, egyre többet beszéltek a sürgős tennivalókról, sőt, itt-ott cselekedni is próbáltak már, miközben azért tovább halandzsáztak a fenntartható növekedésről, vagyis az örömtelen, kényszerű pazarlás rendszerének fenntartásáról, és a Föld erőforrásainak gyorsuló ütemben történő kifosztását továbbra is javuló gazdasági teljesítményként ünnepelték.
Azonban ne általánosítsunk: különböző mértékben ugyan, de a nyugati országokban, főleg a fiatalok körében szemlátomást megnőtt az érdeklődés az úgynevezett zöldtémák iránt. A kérdés, hogy miképpen élhetnénk és gazdálkodhatnánk, ha meg akarnánk menteni az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen természeti (és kulturális) feltételeit, végre elérte a választópolgárok ingerküszöbét, és fontos politikai témává lépett elő. Kivételt képez ez alól Magyarország, ahol az ökológiai fenntarthatóság szempontjait a politikai döntéseknél figyelmen kívül hagyják, és a kormány, ahol teheti, még az európai országok közös erőfeszítéseit is inkább blokkolni igyekszik, például a kémiai biztonság vagy a klímacélok terén.
Ezek után nem meglepő, legfeljebb elkeserítő a zöldtémák háttérbe szorulása a választási kampányban, ahol egyik oldal sem tartja szükségesnek, hogy választóival legalább elhitesse: rendelkeznek átgondolt ökopolitikai stratégiával. Azt talán nem is tudják, hogy az ökológiai világnézet nem azonos a környezetvédelemmel, és hogy a környezetvédelem nem szorítkozhat a klímaváltozás elleni intézkedésekre.
Nem mintha ez utóbbit komolyan vennék: a legnagyobb karbonlábnyomú ágazatok (autóipar és kapcsolt részei) visszaszorítása fel sem merül, sem az, hogy a „tiszta” energia előállításának növelése helyett inkább a hazai gazdaság kirívóan rossz energiahatékonyságán kellene és lehetne javítani, mert akkor kisebb energiafogyasztással többre mennénk. A két kormányfőjelölt, úgy tűnik, egyetért abban is, hogy az atomenergia „zöld”, és az új paksi blokkokban előállítható áram nélkülözhetetlen. Az ellenzéki oldal öreg motorosai még régi kedves tervüket, a dunai vízerőműveket is újra emlegetni kezdték. Arról sem nyitottak vitát, hogy jó-e nekünk, ha a vas és az acél büszke országa (ami Rákosi alatt voltunk) most akkumulátorgyártó világhatalommá válik, és vajon az e-autók karbonlábnyoma annyival kisebb-e, ahogyan azt reklámozni szokták.
A klímaváltozás azonban csupán része az élővilágot fenyegető veszedelemnek: a biológiai sokféleség eltűnésének. Ezen a téren pedig Magyarország valóban előre megy – fejjel a falnak –: a NER diadalútját agyonépített zöldterületek, a vizek és vízpartok gazdag élővilágát pusztító beruházások, tarra vágott erdők, tömegesen pusztuló beporzó rovarok, elhullott énekesmadarak szegélyezik. A kormánypolitika szintjére emelkedett ingatlanspekuláció megfékezését egyik oldal sem ígéri: sem szóval, sem tettekkel. A környezetvédelem intézményrendszerét a Gyurcsány- és Orbán-kormányok szép egyetértésben verték szét: a szakhatóságok státuszának lefokozása, erőforrásaik és jogosítványaik korlátozása, munkájuk ellehetetlenítése két évtizede zajlik. Az eredmény önmagáért beszél. Azt a törvényt, amely a kiemelt állami beruházásokat gyakorlatilag kivonja a természeti és épített környezet védelmét szolgáló jogszabályok hatálya alól, szintén egy ballib’ kormány hozta, a jobboldal csak kiaknázza. (Mondjuk, a jogrend teljes hatályon kívül helyezésére – városligeti törvény, Göd egy részének elcsatolása kiemelt ipari övezetként – ők nem vetemedtek.) Mindez, mondom, nem vált stratégiai kérdéssé a pártszövetségek hatalmi versengésében.
Azonban ne legyünk igazságtalanok! Lehet, hogy a pártok épp azért hallgatnak mélyen az ökológiai fenntarthatóság elemi követelményeiről, mert nagyon is jól tudják, hogy ezeknek semmi esetre sem lennénk képesek megfelelni a mostani agyonindusztrializált mezőgazdasággal, mindent betonba döngölő, túlpörgetett építőipari konjunktúrával, a német és dél-koreai multik, kínai óriáscégek érdekeihez idomított gazdaságpolitikával. Végül is, ők egy szóval sem mondták, hogy zöldek akarnának lenni. Visszakérdeznek, hogy ha letérnénk arról az útról, amelyet eddig keleti hitelezők, nyugati beruházók kedvét keresve kínkeservesen jártunk, mi lenne a gazdasági növekedéssel (melynek megtévesztő statisztikáival választóikat vigasztalni szokták életük romló minőségéért)? Hogyan állhatna helyt a nemzetgazdaság a világpiaci versenyben, ha a hazai vállalkozások dolgát szigorú környezetvédelmi és szociális intézkedésekkel nehezítenénk? Megengedhet-e magának Magyarország olyan fejlesztési stratégiát, mint amelyet nálunk gazdagabb országok követnek? Léteznek-e kitörési pontok, eurokonform eszközök egy patrióta, környezetkímélő, takarékos, a kisebb léptékű vállalkozásokat, tudásintenzív ágazatokat támogató gazdaságpolitika számára?
Valóban, ezek lennének az igazi kérdések. De ne csodálkozzunk, ha nem ezekre keresnek őszinte választ azok, akik valami egészen mással vannak elfoglalva: a szavazatok többségét szeretnék minden áron megszerezni. A hazai jobb- és baloldal napirendjén ezek a témák majd csak akkor jelennek meg, ha az ökológiai politika elkötelezettjeinek sikerül meggyőzniük a közvéleményt arról, hogy adódik számunkra a neoliberális globalizmus és a posztkommunista kényuralmi rendszerek másolása között egy harmadik út, és hogy az több sikerrel kecsegtet, mint az elmúlt harminc évben követett politikák. Pontosan erre vállalkozik a Karátson Gábor nevét viselő kör által tavaly közzétett röpirat (Harmadik Út), melynek nyilvános vitái a Kossuth Klubban idén március 2-ától folytatódnak.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/8. számában jelent meg, február 18-án.