Az Európai Unió igyekszik csökkenteni a ruhaipar ökológiai lábnyomát. De hogyan lehet megszüntetni a fast fashion környezeti károkozását? Sehogy: a fast fashion puszta létezése a probléma. A (viszonylag) megfizethető, alapvetően gyenge minőségű ruhadarabokat kínáló fast fashion-ipar egész koncepciója arra épül, hogy a valahol Ázsiában fillérekért – viszont rengeteg környezeti erőforrás használatával – előállított ruhákat úgyis kidobják pár hordás után az emberek, hogy követhessék a trendeket. Ezen nincs mit jobbá tenni, hiába van tele az összes bolt a fenntarthatóságot és a zöldséget hirdető reklámokkal.
Az Európai Unió nemrégiben nyilvánosságra hozott környezetvédelmi stratégiája a fogyasztói társadalom alapját képező iparágak környezetterhelését próbálja csökkenteni, az újrahasználat, az újrahasznosítás és a javítás elősegítése révén. Ehhez az unió olyan irányelveket akarna átültetni a gyakorlatba, amelyek a használati tárgyak teljes életideje (a gyártás, a használat és a hulladékká válás) során a fenntarthatóságot segítenék.
A kezdeményezés külön kiemeli a divatipart, mint a gazdaság egyik leginkább környezetszennyező ágát.
Konkrét intézkedések még nem ismertek, csak az elvek: a gyártóknak gondoskodniuk kell arról, hogy a termékeik környezetbarátak és strapabírók legyenek, a vásárlókat pedig tájékoztatniuk kell majd arról, hogy hogyan használhatják sokáig a ruhákat, és hogyan hasznosíthatják őket újra. Jelenleg ugyanis a ruhák kevesebb mint egy százalékát hasznosítják újra, pedig a ruhaipar a világ negyedik legszennyezőbb iparága, az élelmiszer-termelés, az építőipar és a közlekedés után.
Az EU minden polgárának ruházatára kilenc köbméter víz fogy el évente, a ruhákhoz szükséges 391 kilogramm alapanyag előállításához 400 négyzetméter termőföldre van szükség, és mindez 270 kilogramm üvegházhatású gázt bocsát a levegőbe. A textilipar felelős a megtermelt szennyvíz 20 százalékáért, és az üvegházgáz-kibocsátás tizedéért. Más becslések szerint egyetlen póló gyártásához két köbméter vízre van szükség.
A ruhaipar gerjesztette környezeti problémákra egyszerre hat a gyártói és a fogyasztói viselkedés, és – ahogy lenni szokott – ezek egymást erősítő módon egyaránt a károkozás irányába hatnak. Az amerikai fogyasztók ötször több ruhát vesznek manapság, mint 1980-ban, de az Egyesült Királyságban is több mint harmadával növekedett a ruhafogyasztás az évezred első öt évében. A legnagyobb fast fashion márkák termelése 2000 óta megduplázódott, és két-három hetente jönnek ki újabb kollekciókkal (amivel újabb vásárlásra késztetik a fogyasztókat). A kereslet emelkedését természetesen lekövette a termelés is. A gyártás nagy része nem a fejlett nyugati államokban történik, hanem legnagyobbrészt Kínában, illetve más délkelet-ázsiai országokban. Amerika csupán Kínából évente egymilliárd darab ruhadarabot importál, és 2018-ban a világ textiltermelése minden korábbi rekordot megdöntött, 107 millió tonnával.
Egy átlagos amerikai háztartás 32 kilogramm ruhát dob ki évente, egész New Yorkban 193 millió ruhahulladék jön létre évente, ami a teljes szeméttömeg hat százaléka. Összességében a textilhulladék adja a szemétlerakókban elhelyezett anyagok öt százalékát. Bár a ruhaipar PR-kampányai másról sem szólnak, mint az újrahasznosításról, a „fair trade-ről”, a környezetvédelemről és hasonló jól hangzó lózungokról, a valóságban évente a világon termelődő 92 millió tonna textilszemét gyakorlatilag egy az egyben a szemétégetőkbe és a hulladéklerakókba kerül, az újrahasznosítás részaránya nem éri el az egy százalékot sem.
Persze gondolhatjuk azt, hogy a ruhákat felépítő textilszálak idővel lebomlanak, hiszen többségükben növényi vagy állati eredetűek. De ez illúzió, a fast fashion termékek nagy részében ma már kisebb-nagyobb arányban van műszál. A világon termelt textilek tömegének több mint hatvan százaléka szintetikus eredetű. A legtöbb ruha szövetében többféle műszálat kevernek, a különféle műanyagok előnyös tulajdonságai vegyítése érdekében (az egyik műanyag rugalmasságot ad, a másik szellőzést, a harmadik szépen csillog és így tovább). Vagyis a műszálas ruhák ilyen értelemben kompozit műanyag termékeknek tekinthetők, ami a gyakorlatban egyes szakértők szerint egyszerűen kizárja az újrahasznosításukat.
A „műanyag” ugyanis nem egyféle vegyületet jelöl, hanem ezer fajtát, amelyek csak akkor hasznosíthatók újra hatékonyan, ha nem keverednek. Bár természetesen nagyon jó szokás a szelektív hulladékgyűjtés, de szakértők szerint a különféle műanyagok szétválogatása szinte megvalósíthatatlan a háztartásokban és az üzemekben egyaránt. Ha pedig keverék műanyag hulladékkal kell valamit kezdeni, akkor sokszor az egyetlen opció az égetés (vagy szebb nevén az „energetikai hasznosítás”) lesz.
A ruhaipar környezeti károkozása mára olyan súlyossá vált, hogy maguk a gyártók is kénytelenek bizonyos (sokszor inkább látszat-) intézkedéseket tenni ellene. A fast fashion egyik legnagyobb márkája jelenleg a kínai Shein, amelynek piaci értékét 100 milliárd dollárra becsülik (ami több, mint a Zara és a H&M értéke együttesen). A Shein 2018 és 2021 között megnyolcszorozta a forgalmát, és szinte nyíltan a „vedd fel és dobd el” üzleti modellt népszerűsíti a marketingjében. A Shein webshopjában több mint 20 ezer termék szerepel az „újdonság” kategóriában, de nyilván ugyanilyen ütemben avulnak el, és kerülnek a szemétre a ruháik (akár hordta valaki őket, akár nem).
A Shein rendkívül nagylelkűen bejelentette a június elején Koppenhágában tartott fenntartható ruhaipari konferencián, hogy három év alatt 15 millió dollárt (vagyis az éves forgalma 0,03 százalékát) fog adományozni egy ghánai jótékonysági szervezetnek, amely az ország textilhulladék-feldolgozó munkásait segíti. Ghána a világ legnagyobb használtruha-elosztó helye. Naponta 15 millió ruhadarab érkezik az országba, aminek nagy része használhatatlan szemét, ezek a természetbe és az óceánba kerülnek. A használt ruhaként értékesíthető darabokat nyomorgó munkások tömege válogatja, és szállítja a fején ötven kilós bálákban. A Shein felajánlását próbálják úgy eladni, mintha ezzel az iparág felelősségteljes reformjának vezető szereplőjévé váltak volna, de az elemzők szerint ez még képmutatásnak is szánalmas.
Persze aki arra számít, hogy a fast fashion ipar majd puszta szívjóságból megmenti a Földet, az gyakorlatilag az önmegsemmisítést várja tőlük.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/25. számában jelent meg június 17-én.