Az EU-ban az e-hulladék alig ötödét forgatják vissza
Üvegplafon
Az elektromos autók akkumulátorai mellett a robbanásszerűen terjedő napelemek is időzített bombaként várnak a reciklálásukra. Nem feltétlenül azért, mintha annyira környezetszennyezőek lennének, hanem mert nem fogja megérni szétszedni őket.
Csak a tavalyi évben több mint egyharmadával nőtt a magyar háztetőkre telepített napelemrendszerek (hivatalos nevükön: háztartási méretű kiserőművek) kapacitása – nem utolsósorban az állami támogatásoknak köszönhetően. A bő négyszáz megawattos pluszteljesítmény persze nagyítóval sem látszik a világviszonylatban 183 gigawattnyi kapacitásbővülés árnyékában, de mindenképpen belesimul a nemzetközi trendekbe, amelyek ugrásszerű növekedést mutatnak a napenergia hasznosítása terén.
Ami jó hír a zöldenergia hívei számára, az egyre aggasztóbb a környezetszennyezés miatt aggódók szemében. Merthogy becslések szerint csak a tavalyi 183 gigawattnyi növekedéshez nagyjából 150 millió tonna tömegű szolárpanelt kellett rákapcsolni a hálózatra (összehasonlításképpen: ez több mint háromszázszorosa a világ legmagasabb épülete, a dubai Burdzs Kalifa súlyának). A fotovoltaikus elemeknek a gyártók általában 25-30 évnyi élettartamot garantálnak, ám mivel évente közel egy százalékot veszítenek a teljesítményükből (például az időjárás viszontagságai következtében), sok helyütt már 15-20 esztendő elteltével felmerül a cseréjük. De ha ilyen vagy még gyorsabb ütemben nő a számuk, akkor mi lesz az elhasználódott panelekkel pár évtized múlva, és mi lesz már a közeli jövőben a 2000-es évtized elején telepítettekkel?
15-20 év után felmerül a cseréjük
A kérdés súlyát alátámasztják a Nemzetközi Megújulóenergia-ügynökség (International Renewable Energy Agency, Irena) vészjósló számításai. A szervezet szerint 2030-ig összesen 8 millió tonna napelem kerülhet ki a használatból, 2050-ig pedig már közel tízszer ennyi. Attól kezdve aztán évente hatmillió tonnával gyarapodik az e-szemét – az előbbi példánál maradva: tizenkét Burdzs Kalifa mehet a levesbe. Pontosabban: jó lenne, ha nem oda menne, hiszen az évszázad közepére kifutó panelekben tizenötmilliárd dollárnyi érték halmozódik fel.
Ennek kiaknázása és újrahasznosítása ráadásul nem is (lenne) olyan nehéz – biztatnak szakértők. A napelemek ugyanis szinte teljes mértékben reciklálhatók, más kérdés, hogy jelenleg csak nagyon kevés cég jut el a 95 százalékos hatékonyságig is. Ez nagyon jó arány, hiszen a legtöbb háztartási gép esetében még elvi szinten sem érhető el a 70 százalék.
A fotovoltaikus panelek alapvetően kétféle technológiával készülnek: szilíciumalapon vagy vékonyfilmes módszerrel. Utóbbi esetben nem a kristályos szilíciumtömbökből vágnak cellákat, hanem „a félvezető réteget közvetlenül az üvegre vagy akár más hordozófelületre viszik fel, úgynevezett kémiai vagy fizikai lecsapatással” – írja weboldalán a Magyar Napkollektor Napelem Szövetség. Akárhogyan is, mindkettő döntő részben (a szilíciumos esetében 76, míg a vékonyfilmesnél 89 százalékban) az akárhányszor újrahasznosítható üvegből készül. Ezen túl a panelekben szintén jól reciklálható alumínium, illetve műanyag, szilícium és egyszázaléknyi egyéb fém található. Utóbbiak között a réz és az ezüst mellett nikkel, ólom, cink, kadmium, gallium, indium és szelén is előfordul. Bár egy-egy táblában nincs ezekből sok, nagy tételben már megéri lehajolni az apróért, hiszen az Irena szerint 2030-ban 90 tonna ezüstöt és 390 tonna egyéb fémet lehet majd „kibányászni” a kidobott napelemekből – a 75 ezer tonna alumíniumon és 29 500 tonna szilíciumon kívül.
Mindez szépen hangzik, csakhogy a szolárpanelek szétbontása még nem elég zöld. A ritkább fémeket oldószerrel kell elválasztani a morzsalékká aprított üvegtől, és még ennél is nehezebb a műanyagtól megszabadulni. Technológiailag ugyan megoldható lenne az etilén-vinil-acetát (EVA) fóliát granulátummá alakítani, vagy akár az is, hogy a rétegeket a folyékony és gáz halmazállapot közti úgynevezett szuperkritikus szén-dioxiddal válasszák szét, csakhogy pillanatnyilag mindegyiknél jóval olcsóbb egyszerűen elégetni a műanyagot.
az EU-ban az e-hulladék alig ötödét forgatják vissza
De nem csak a potenciális környezetszennyezés aggasztja a szakembereket. Paradox módon az is gond lehet, hogy a panelek összetevői nem elég drágák. A tömegük döntő részét kitevő üveg és alumínium éri a legkevesebbet, míg a ritkák között még a legnagyobb mennyiséget kitevő ezüstből például tonnánként 60 dekagrammot lehet kivonni (ennyi ezüst ára 450–500 euró között mozog). Ráadásul a technológiai fejlődés következtében az ezüstöt egyre gyakrabban váltják ki olcsóbb fémekkel, például rézzel, így még kevesebbet fialhat a reciklálás.
Bár az Európai Unióban törvény kötelezi a gyártókat a napelemeik újrahasznosítására, a világ más részein még csak alakul a szabályozás (az Egyesült Államokban e téren gyakran példálóznak az EU-val), ezért szakértők attól tartanak, hogy sokfelé nem akad majd vállalkozó, aki üzletet látna ebben a tevékenységben. Az aggodalom annak fényében megalapozottnak tűnhet, hogy az e-hulladék reciklálására világszerte viszonylag csekély az érdeklődés: a szeméttelepre kerülő elektronikus kütyük alig ötödét forgatják vissza a gazdaságba.
Bizakodásra, vagy ha úgy tetszik, fellélegzésre adhat okot, hogy egyes mérések szerint a szolárpaneleknek korántsem csupán 25-30 év az élettartamuk, ennél akár egy évtizeddel tovább is gazdaságosan működhetnek, ha megfelelően karbantartják őket (a legújabb tisztítási technológiáról lásd Szárazmosás című írásunkat). Ugyanakkor olyan szakértők is vannak, akik szerint a szédítő technológiai fejlődés nyomán még hamarabb temet be minket a napelemszemét. A Harvard Business Review-ban megjelent összefoglaló szerzői arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyre gazdaságosabb és hatékonyabb fotovoltaikus rendszerek láttán alighanem sokan fogják már akár 10-15 év elteltével úgy érezni: megéri a régi napelemet újra cserélni. Ennek következtében 2035-re a kidobott panelek száma két és félszerese lehet az újonnan telepítettekének. Ez pedig – hacsak nem találnak az „öregecske” celláknak új funkciót, például kevésbé energiaigényes feladatokhoz vagy szegényebb országokban – súlyos megterhelést jelenthet a környezet és a gazdaság számára is.